"Égi búzaszál" - mesék, versek Egyed napjára

Kép forrása: Naturguru

Egyed napján kezdték meg a búza, másutt a rozs vetését. A néphit szerint, ha e napon vetik el a búzát bő termésre számíthatnak. Időjárásjósló nap is e nap, ha esik, akkor esős lesz az ősz, ha nem esik, akkor száraz őszre számítottak. Ha karácsonykor le szerették volna vágni a disznót, akkor e napon fogták hízóra

Búzamagot válogattam,

Találd el, miért!

Odajött a szarka,

Találd el, miért!

Odaszállt a veréb,

Találd el, miért!

Aztán jött a kakas,

Találd el, miért!

Felkaptam egy pálcát,

Találd el, miért!

Szétzavartam őket,

Találd el, miért!

Kép forrása: Michael Wurm Jr. | Inspired by Charm

Mese a búzáról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg annak három lánya. Azt mondja a szegény ember, van nékem ez a szép, hímzett keszkenőm. A királyné ejtette el, amikor én még fiatal legény voltam és az udvarban ácsoltam a koronázási trónszéket. Lehajoltam érte és a világszép királyné felé nyújtottam, de ő nem vette el tőlem. Inkább azt mondta nekem, hogy tartsam meg és adjam oda annak a lánynak, aki a legtöbbet éri nekem. Oda is adtam anyátoknak, ő pedig cserébe három rózsaszálat adott nekem. Ezek a rózsaszálak vagytok ti, lányaim. Most pedig az fogja megkapni ezt a keszkenőt, aki a legtöbbre jut ezzel a marék búzával.
Azzal a szegény ember mindhárom leánya kezébe beleszórt egy-egy marék búzát. A legidősebb lány elment a malomba, megőröltette a búzát és kenyeret sütött belőle. Odavitte édesapjának és mosolyogva figyelte, ahogy megszegi a búzakenyeret.
A középső lány jó zsíros földbe vettette a búzát, öntözgette, gyomlálgatta és következő nyárra tízszer annyit aratott le belőle, mint amennyit elvetett. Ő ekkor sütött belőle finom kalácsot, eladta a vásárban és apjának adta a három pengőt.
A legkisebb lány szétosztotta a búzát. Egy részét ő is elvetette, gondozgatta. Másik részét ledarálta, dióval, mézzel ízesítette, édes csemegét készített belőle. Megint másik részét kicsíráztatta, a csíráját vajas kenyérre, salátára szórta, egy keveset a csírából pedig a friss kenyérbe is belesütött. Apjának csíramálét tálalt, hogy kedvében járjon. Aztán, ahogy csírázott tovább a mag, a ropogósan zöld búzafüvet kipréselte és gyógyitalt készített belőle. A magok másik részét tovább dolgozta, kezelte, így lett belőle szejtán, a búzahús. Amikor pedig következő évben learatta az új búzát, a szalmát sem dobta ám el. Fekhelyet készített belőle az állatoknak, néhány szálból pedig szépséges díszeket font-szőtt.
Látta ezt a szegény ember és nevetett az egyik szeme, hogy ilyen dolgos és szorgos lányai vannak. De sírt bizony a másik szeme, mert egyik lányának sem jutott eszébe, hogy a természet ajándékait ne csak neki, hanem Istennek is megköszönje. Így aztán a világszép hímzett keszkenőt oltárterítőnek ajánlotta fel, hogy minden vasárnap rákerüljön a búzaostya, az élet kenyere.
Kép forrása: Nagykovácsi Cinegé

Mag, mag, búzamag,

benne aluszik a nap.

Szár, szár, búzaszár,

tehén alá szalmaszál.

Szem, szem, búzaszem

holnap lesz új kenyerem.

Kép forrása: http://prinsessanoppi-lapetiteprincesse.blogspot.com

Mennyit bír ki egy búzaszem? (magyar népmese9

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény sokáig szolgált egy ősz öregembernél. Azt mondja neki egyszer az ősz öregember:
- Ide hallgass, fiam! Meg voltam veled elégedve. Ideje, hogy már a magad gazdája légy, és családot alapíts. Gyere, kiadom a béredet!
Adott az öregember a legénynek egy kürtöt, s meghagyta, hogy a fedelét addig ki ne nyissa, amíg meg nem házasodik.
A legény el sem tudta képzelni, mi van benne, de azért szépen megköszönte, és elindult hazafelé. Amint ment, rettentően fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a kürtben. Addig s addig feszegette a fedelét, amíg ki nem nyitotta. De meg is bánta rögtön, mert egy nagy csorda marha jött ki belőle. Az egyik erre szaladt be a tilosba, a másik arra. Azt se tudta a legény, merre fusson. Akármennyit futott, mégse tudta összeterelni azt a temérdek marhát.
- Jaj, hogy vitt volna el inkább az ördög ahelyett, hogy kinyitottam! - mondta mérgesen.
- Már itt is vagyok! - kiáltott az ördög, s a legény mellett termett.
- Nana, csak ne siess úgy, mert én is itt vagyok! - mondta a legény, s megfogta a fülét az ördögnek.
- Csak ne ugrálj, mert rögtön sóbálvánnyá változtatlak. Úgy állhatsz mereven ítéletnapig, mint egy faszent! - fenyegette az ördög.
A fiú megszeppent egy kicsit, s kérlelni kezdte az ördögöt, hogy ha már eljött, segítsen összeterelni a marhákat.
- Ingyen egy lépést sem teszek - felelte az ördög.
- Mit kérsz a segítségért?
- Amikor megházasodsz, nekem adod a feleségedet.
,,Egye fene - gondolta a legény -, addig sok víz lefolyik a Maroson, s csak kitalálok valamit."
- Áll az alku! - mondta az ördögnek.
Kezet adtak egymásnak, s azzal az ördög vette a kürtöt, becsukta a fedelét, s a marhák szempillantás alatt visszahúzódtak bele mind egy szálig.
- Na, ezt én is kitalálhattam volna - mérgelődött a legény. De nem volt mit tenni, az egyezség már megtörtént.
Csakhamar még jobban megbánta, hogy szóba állott az ördöggel, mert beleszeretett egy szép, ügyes leányba. A lakodalom napján nem volt jókedve, mert egyre az járt az eszében, hogy az ördögnek kell adnia a feleségét, akit mindjobban megszeretett.
Amikor a vendégek elmentek, összegyűjtötte a sok kalácsdarabot, kalácsmorzsát, s a küszöbre hintette.
- Itt hagylak titeket magam helyett őrségben. Senki be ne engedjetek - mondta az ember, és lefeküdt.
Éjfélkor jött az ördög, s kopogtatott.
- Nyiss gyorsan ajtót!
A vőlegény helyett a kalácsdarabok válaszoltak:
- Ide csak az megy be, aki kibírja mindazt, amin mi átmentünk!
- Mi legyen az? - kérdezte az ördög.
- Hosszú sora van annak - feleték a kalácsdarabok -, de elmondjuk neked. A földbe vetettek bennünket, aztán vasfogú boronával megfésültek. Elrothadtunk s kikeltünk. Égett a nap, bántott a fagy, vert az eső, megfújt a szél. Kaszával levágtak, két kő között apróra őröltek, majd két húsdarab jól megdögönyözött minket. Aztán tüzes kemencébe vetettek, megsütöttek, majd éles késsel apróra szeleteltek.
- Jaj! - kiáltott föl az ördög, s még a háta is borzongott.
- Ennyi volt! Végig akarod csinálni? - kérdezték a kalácsok.
Az ördög azonban ezt már nem is hallotta, mert rég hűlt helye volt. Úgy elinalt, mintha ott se lett volna. Talán még most is fut.
A szolgalegény pedig jól aludt, és most is nyugodtan él, hogyha véletlenül meg nem halt.

Kép forrása: http://www.parenting.com

Ess eső, ess eső!
Búza bokrosodjék,
zab szaporodjék,
olyan lesz az én hajam,
mint a csikó farka;
még annál is hosszabb,
mint a Duna hossza.

Kép forrása: http://www.designsponge.com

Zelk Zoltán: Egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak; tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és búzavirágoktól.

Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:

– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!

Egy öreg fürj vigasztalni kezdte:

– Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök és illatoztok a búzatábla közepén.

Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébe rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot és a kenyérsütő kemencét.

Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta –, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik.

„Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból –, nekem pedig nincsen szárnyam… Akkor tücsök leszek… – határozta el –, az is itt él a földön, az se tud repülni.”
245

Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni…

„Akkor mezei egér leszek!” – határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.

„Hát mit csinálhatnék? – töprengett egyre szomorúbban. – Legjobb lenne, ha odagurulnék testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.”

Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:

– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.

A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.


Szántsunk földet,

vessünk búzát,

arassuk le,

csépeljük le,

õröljük meg,

dagasszuk meg,

süssünk cipót,

lepényt, lángostű

hámm!

A pap, a cigány és a parasztember 8magyar népmese)

Hát a falusi papnak ugye megért a búzája. Kiment a faluba, hogy keres valakit, mert mán bizony nagyon érett vót, mán pattogott szét, a szemek, hogy majd keres, aki learatja neki. Hát nem tanált mán parasztembert. mindenki aratott a határba. Hát összetanálkozott egy cigánnyal. Hát mondja:   -Elgyünnél nekem learatni, Zsiga, ezt a búzát-e?     - El bizony, plébános úr, ó, nagyon tudok aratni! Úgy levágom magának, mint annak a rendje!   - No, jól van, Zsiga, akkor gyere - azt mondja -, majd elmegyek veled, megmutatom, hogy hol van a búza!   - De plébános úr, de előbb én megreggeliznék, mer éhes vagyok nagyon!   - No, jól van - aszongya -, gyere, majd a szakácsné ad neked reggelit! No, hát a szakácsné adott neki pálinkát, adott neki szalonnát, kolbászt, nagyon megreggelizett a cigán. Csak úgy nyögött, úgy jóllakott. Aszongya:   - Tudja mit, plébános úr, ha mán nem köll nekem délre majd megállnyi, hogy pihenjek, ebédöljek, ha mán itt vagyok, megeszem én az ebédet is!   - No, jól van akkor - azt mondja-, ténleg, akkor mán arathatsz, míg a Nap le nem megy! -mert régen napkeltétül napnyugtáig vót egy nap, a napszám. Megegyeztek oszt egy zsák búzába. No de ám a cigány megette az ebédet is...   - Tudja mit, plébános úr, mit mondok magának: hát énnekem még öregapám se dolgozott ebéd után! Mindég lefeküdt. Hát én is lefekszek.   Hát így a papnak ugye nem lett learatva a búzája. Hanem kiment újbúl, keresett, aki learatná. Hát akkor egy parasztembert tanált, az oszten jó szorgalmas ember vót. No, megegyeztek. hogy: egy napra egy zsák búza. No, úgy is vót. Vágta a parasztember, dolgozott, rakta keresztekbe, nagyon sokat dolgozott. Alig várta, hogy a Nap lemenjen az égről, mehessen haza. Vette a kaszát a vállára - de már alig vót annyi ereje, hogy hazamenjen. Azt mondja a pap neki:   - Te ide figyeljél, te gazda, tudod, mit mondok neked: csak kaszáljad te tovább, csak arassál te, nagyon jól megy neked ez az aratás - azt mondja-, jól haladtál-e, mer még - aszongya - a Napnak az öccse még nem kel föl ! - a Holdat mondta ja a pap.   -Hát bizon már az is az égre gyütt.   - Te csak arassál ! - csak egyre mondta a pap.   No, jól van, mán mérgeskedett azé, mérges vót. de hát nem akarta mondani, a pappal nem akart ellenkezni a gazda. No, jól van. Vette oszt a kaszát már mikor hajnal felé, oszt bizony elballagott haza, alig bírt hazamenyi a fáradságtúl. Lefeküdt, aludt egyet. Utána vette oszten, amin feküdt, a trúzsákon, kirázta belőle a szalmát. No oszt fogott a pap egy zsák búzát, odatötte a trúzsákba. Azt mondja:   - No - aszongya -, megvót.   Csak tartotta oszt a zsákot a paraszt. Aszongya ja pap:   - No, készen van, amibe megegyeztünk - aszongya -. megvan a zsák búza.   - Nem úgy van az, plébános úr, tudja mit, ennek a zsáknak még öccse is van! Még az öccsinek is adjon - aszongya -, egy másik zsák búzát!   Hát így a parasztember túljárt a papnak az eszin, pedig az akart átjárni az ű eszin. Így jártak.

Gyúrd, dagaszd a kenyeret,

Tekenőbe kelesztgesd,

Nagy kendőbe tekergesd,

Szakajtóba szendergesd.


Jelről jelre: napraforgó

Kép forrása: Jennyrosemann

Várfalvy Emőke: Napraforgó mondóka

Hol a nap, hol a nap,

fent a magas égen,

keresem, keresem,

jaj, de el nem érem,

leszek hát, leszek hát,

én a nap a réten,

ki szeret, ki szeret,

ha akar, elérjen.

Kép forrása: http://laginestamtr.blogspot.com

Várfalvy Emőke: Csodavirág

Olyan vagyok, mint a nap, szép kerek és sárga,

szirmaim közt széles kelyhem soha sincsen zárva,

ha megnövök tányéromból etetem a világot,

szeressétek a szép magas, napraforgó virágot!

Kép forrása: http://www.sparklebox.co.uk

Veres Miklós: Csalogató

Napraforgó, aranytál!
Egész nyáron ragyogtál.
Ragyogtál, forogtál:
mezők szépe te voltál.

Napraforgó, megértél!
Pergess magot, itt a tél.
Mag, mag bújj elő,
Vár a rigó, vár a cinke,
vár a madáretető.

Kép forrása: www.flickr.com

Papp Róbert: Napraforgó

Sárga tányér kerek arccal
Hunyorít az égre.
Felhők közt a napkorongot
Meglátja-e végre.

Amerről az izzó sugár
Az égről lecsordul,
Ezer társa hű szolgaként
Arrafelé fordul.

Ám egyszer csak felhőbojtár
Ostorával egyre
A szétszéledt felhőcsordát
Terelgeti egybe.

Hosszú nyakát jobbra-balra
Nyújtja, mint ki ráér,
Tekergeti sárga fejét
Rémülten sok tányér.

Kérdésére egy se tudja
Válaszul majd mit kap,
Mit tegyen egy napraforgó
Olyankor, ha nincs nap?

Amint ezen töprengenek
Ezerszemű-lények,
Göndör-bundás felhők közül
Kibújnak a fények.

Ellenállni egy se tud a
Varázslatos fénynek,
Mint egy sereg kiskatona
Egy irányba néznek.

Napnyugtától lógó fejjel
Halkan szundikálnak,
S reggel újra köszönnek az
Első napsugárnak.

Kép forrása: nurturestore.co.uk

Kálmánchey Laura: A napraforgó álma (Forrás: Meseles)

Egy napsütéses kora reggelen a kis napraforgó nagyot nyújtózkodott, arcát a nap felé fordította, és arra gondolt, milyen gyönyörű álma volt az éjjel. Egy méhecske repült el mellette, feltűnt neki a napraforgó önfeledt, boldog mosolya, ezért megállt egy pillanatra, hogy megtudja az okát.

Hát te minek örülsz ennyire mindjárt ilyen kora reggel? – kérdezte kedvesen érdeklődve.

Szépet álmodtam – felelte a napraforgó mámoros arccal.

Már éppen vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen a mesélésbe, de a méhecske nagyon elfoglalt volt. Most, hogy megtudta a jókedv okát, már nem akart maradni, tovább repült.

A kis napraforgó rendületlenül mosolygott. Egy pillangóraj repült arra, vidáman kergetőztek a nyári, virágillatú melegben, amikor nekik is szemet szúrt a napraforgó tündöklő jókedve.

Miért mosolyogsz ilyen boldogan?  kérdezték egymás szavába vágva.

Annyira szépet álmodtam – kezdte a napraforgó, de miután a pillangók meghallották a válaszát, mindjárt tovább repültek.

A nap már delelőn járt, rekkenő hőség volt. A napraforgótábla egykedvűen pompázott, csak a kis napraforgó mosolya volt töretlen. Egy szöcske ugrott a szárára, hogy szirmai árnyékában enyhülést találjon a nagy melegben. Feltűnt neki a napraforgó boldogsága, ezért rákérdezett:

Mitől vagy ilyen boldog, amikor olyan hőség van, hogy alig lehet bírni?

Nagyon szépet álmodtam.

Értem – mondta a szöcske. – Jó neked, hogy szoktál álmodni. Én épp csak lehajtom a fejem, és máris elalszom.

Azzal már ugrott is tovább. Bárányfelhők tűntek fel az égen, csapatban jöttek, és szórakoztatta őket a napraforgó ragyogó mosolya, de nem mondhatták el neki, túl magasan voltak.

Hangyacsapat érkezett a napraforgó szárához. Egy lehullott levél eltorlaszolta a megszokott útvonalukat, ezért kitérőt kellett tenniük, amíg eltakarítják az útról az akadályt. Egyikük felmászott a napraforgó szárára, onnan terelte a többit, és dirigálta az akadálymentesítést. Egy pillanatra feltűnt neki a napraforgó boldog ragyogása, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, nemhogy még kérdéseket is feltegyen. Gyorsan elvégezte a feladatát, majd csatlakozott a többiekhez, és elmasírozott.

A nap már leáldozóban volt, fénye megszelídült, a vakító fehér narancsos, pirosas árnyalatokká változott. A tücskök újult erővel zendítettek rá, a rigók búcsúzkodni készülődtek. A napraforgó rendíthetetlen nyugalommal és boldogsággal mosolygott, csak azt sajnálta kicsit, hogy senkinek nem tudta elmesélni, mit álmodott, pedig azt gondolta, ha elmondaná, talán a többieknek is jobb kedve lenne tőle. De senkinek nem volt ideje végighallgatni, ezért, csak úgy magának, halkan mesélte el az álmot, nehogy másnapra elfeledje:

Itt álltam a napraforgótábla közepén, pont úgy, mint most. De már nagy voltam. Körülöttem a madarak már kikeltették a fiókáikat, már a fiókák is felnőttek, és én még mindig itt álltam. A hangyák begyűjtöttek minden eleséget, amit csak a mezőn találtak, tele volt az éléskamrájuk, és én még mindig itt voltam. Az őzmamák is felnevelték a gidáikat az erdőben, és én még mindig itt voltam. Lassanként múlt a nyár álmomban, hűvösebbek lettek a reggelek, éreztem, hogy a hajnali harmat is egyre hűvösebb a száramon, és már nem esik mindig olyan jól. De amitől a legboldogabb voltam álmomban, és amitől most is boldog vagyok, az nem az, hogy mindezt láttam, hanem az, hogy a nap folyamatosan sütött rám. Minden nap, reggeltől estig. Hát, ennek örülök ilyen nagyon.

Miután elmesélte csak úgy, magának, az álmát, lassanként lehajtotta a fejét, és elaludt. Elalvás előtt utoljára még arra gondolt, milyen kár, hogy ezt nem mesélhette el a többieknek, hogy nem mondhatta el nekik, hogy bármi fog is történni, bárhogy múlik is a nyár, a nap mindig sütni fog.

Kép forrása: www.babble.com

Fésűs Éva


Az engedetlen napraforgó


Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- no, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él. a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak

Kép forrása: http://ecoles.ac-rouen.fr

Kép forrása: i.pinimg.com

Jelről jelre: tulipán

Tulipán a bölcsesség jelképe

Kiss Dénes: Tulipán
Tuli, tuli, tulipán,
Piroslik a kertben,
Virágparázs, virágparázs,
Tűz sem pirul szebben.

Kép forrása: www.carefreecrafts.com

„Megmosdott a tulipán,
harmat csillog rajta,
piros szirma pirosabb,
mint a lányok ajka,
tuli piros tulipán,
tuli – tuli tarka,
ki merre látsz, szaladjon,
ez a fogó rajta!”

Kép forrása: www.blogmemom.com

Várfalvy Emőke: a tulipán téli álma

Ősszel a tulipán levetkőzik szépen,

Elbújik a virágágyas jó puha ölében,

Összegömbölyödik az apró virághagyma,

S álmodozva készül a szép, új tavaszra.

Kép forrása: creamalice.com

Kányádi Sándor: A néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincsen illata, az néma.
Ilyen a tulipán is. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől.
Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örül a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával, meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.

Kép forrása: www.babycenter.com

Az aranytulipán (magyar népmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának: - Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem. - Jól van, fiam - mondta a király -, csak eredj Isten hírével, szerencse kísérjen utaidban. Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeted erdő között amint mendegélne, látta, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólalt a halacska, mondta a királyfinak: - Szabadíts meg innét, te jó legény, vigyél a folyóba, mert itt meghalok. A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska: - Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lesz, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad. A királyfi levett egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobta a vízbe, s tovább ment. Amint menne, mendegélne, látta, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan: - Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg. Fölmászott a királyfi a fára, kiszabadított a hollót, az meg a csőrével kihúzta egy tollat, odaadta a királyfinak, s mondta neki: - Jótett helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek. Elbúcsúzott a királyfi a hollótól, tovább ment, mendegél. Egyszerre csak látta, hogy egy ősz öregember állt egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólította a királyfit: - Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni. A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert. - No, te legény - mondta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad. A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba. Szeme, szája elállt a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város. Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdezte tőle: - Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult? - Hej, öcsém - mondta a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik. Mondta a királyfi: - Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a lány, szerencsét próbálok. Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reá nézett. Kérdezte a királyfi a törpe embert: - Kié ez a leány bácsikám? - Ez a királykisasszony - felelte a törpe ember. Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak: - Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom. - Hej, fiam - mondta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvébe kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon. Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, azt mondta a királyfinak: - Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét királyfi, eredj haza, mert a te fejed is oda kerül, ahova a többié. - Nem bánom én - válaszolta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem. Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Ment a folyó partjára, ott elővette a pikkelyt, s hát csakugyan jött a halacska, s kérdezte: - Mi bajod, királyfi? Mondta a királyfi, hogy mi nagy baja van. - Ó, azért egyet se búsulj - mondta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap. Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában. Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy félnapig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelték az udvari halászokat, kifogták a nagy halat, felhasították a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi. Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Tovább ment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jutott a holló, megrázintott a tollát, s hát repült is az egyszeriben, s kérdezte: - Mi baj, édes gazdám? Mondta a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre: - Mi baj, mi baj? - Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója. - Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgtak a többi hollók. Azzal felszállt valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte. Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta. Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jött az öregember, s kérdezte: - Mi bajod van, édes fiam? - Jaj, ne is kérdezze bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem. - Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni? - A királykisasszony elől, bátyámuram. - No hát, majd én megmutatom - mondta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára s bement a király városába. Éppen jött vele szemben a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátta a ragyogó fényes tulipánt, s mondta az öregembernek szépen, nyájasan: - Jaj, de szép tulipán! Adja nekem! - Nem adom én - válaszolta az öregember. - Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is, s minden nemzetsége. - Dehogy adom - mondta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit tenni tovább ment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már az övé a királykisasszony. Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Ezzel a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínom-dánom. Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

Kép forrása: i.pinimg.com

Mese a fekete tulipánról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. A kertben virágtündérek laktak. Minden virágra más és más tündér vigyázott. Minden tündér szoknyája, olyan színű volt, mint annak a virágnak a szirma, amelyiken lakott. Az egyik tavasszal, a tulipántündérek szokásos bálja előtt, nagy volt az izgalom a kertben. – Hallottátok, hogy ősszel ültettek fekete tulipánt? – kérdezte a rózsaszín szoknyás tulipán tündér. – Nagyon kíváncsi vagyok rá, sohasem láttam még fekete szoknyát! – Hát azt most sem fogsz, mondta a sárga szoknyát viselő tündér – mert én nem hiszem, hogy fekete színű lesz a szoknyája. Talán sötétlila, vagy sötét bordó, de fekete az semmiképp! – Honnan tudod ezt ennyire biztosan – méltatlankodott a rózsaszínszoknyás tündér. – Onnan, hogy fekete virágok, nincsenek. Amit feketének neveznek a kertészek, az mindig csak valami sötétebb színt takar. Majd nézzétek meg, ha nekem nem hisztek. – mondta határozottan a sárga szoknyás tündér és elsietett.

Nagy volt a várakozás. És egyszer csak a távolban, feltűnt a fekete szoknyás virágtündér. Földig érő fekete szoknyája sötéten suhogott, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy elhaladt az ágyást szegélyező apró fehér virágok előtt. A színes szoknyás virágtündérek irigykedve bámulták. – Nézzétek meg, még hogy ez nem fekete – kiáltott fel elégedetten a rózsaszín szoknyás tündér. – Várjál csak amíg közelebb ér – szólt a piros, mert ő már látta…

Ahogy közelebb jött a fekete szoknyás tündér és a napfény megcsillant a szoknyáján, már tisztán lehetett látni, hogy az bizony nem fekete. Bársonyos sötétlila színben pompázott, ahogy odalépett a meglepett többi tündérhez, és kedvesen köszönt. – Sziasztok. Tudom, hogy azt hittétek én a fekete tulipán tündére vagyok ezért a szoknyám fekete színű lesz. Az én tulipánom igazi neve azonban Éjkirálynő. Azért, mert a színe olyan, mint a csillagok nélküli, éjszakai égbolté. Igaza van a sárga tulipán tündérnek, fekete virágok nincsenek, csak olyanok, akiknek nagyon sötét színűek a szirmaik. Mint nekem. Nézzétek csak meg! – mondta és vidáman forogni kezdett hosszú szoknyájában. Erre a többi tulipán is elkezdett pörögni, és nevetve táncoltak a kertben körbe-körbe a színes tulipánok között.

Kép forrása: http://handmadekursytutoriale.blogspot.com

Mese a tulipánná változott királyfiról

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
- Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
- Menj, édes fiam - mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.

Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
- Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
- Tépd ki két hajszálamat, s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi; harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
- No, ezt én megpróbálom - gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment, meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte.

Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s nyomban újra királyfi lett.
- Te az enyém, én a tied - mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.

Kép forrása: iheartcraftythings.com

Virágszirom kandírozás

Egy kis tálkában üssünk fel egy tojásfehérjét és pár csepp vízzel verjük fel amíg éppencsak elkezd habosodni. Egy másik tálkába tegyünk nagyon finom kristálycukrot. A megmosott, megszárított és száráról lecsípett virágfejeket egyenként kis ecsettel minden oldalán kenjük meg a fehérjével, de ne kenjük túl! Majd óvatosan mártsuk a cukorba úgy, hogy minden oldalát érje, ezután helyezzük őket zsírpapírral kibélelt tálcákra és hagyjuk teljesen megszáradni minimum egy éjszakát..A teljesen száraz cukrozott virágokat, légmentesen lezárt tartókban, akár fél évnél tovább is eltarthatjuk.

Kép forrása: gingerscukraszda.blogspot.com

Nyalóka:

Kép forrása: www.sugarcraft.com

Tulipán baba


Kép forrása: https://www.etsy.com/listing

Kép forrása: Found on etsy.com

Jelről jelre: cseresznye

Cseresznye az üdeség és vidámság jelképe

A gyümölcsnek közel ezer fajtája van, a termés színe a fehéres sárgától a mély bordóig terjed, nagysága és alakja a kicsi kerektől a nagy szív alakúig ugyancsak sokféle, héja vékony és vastag is lehet. Tudatos emberi szelekciónak, nemesítéseknek köszönhető ez a változatosság: a közös ős a közel-keleti származású, savanykás erdei, vad- vagy madárcseresznye.

A Földközi-tenger medencéjében már az ókorban termesztették az „istenek eledelét”. A legenda szerint Lucullus hadvezér vitt először egy nagyobb szemű fajtát a perzsa hadjáratról Rómába (i.e. 64-ben), mivel katonái nagyon megszerették a szomjoltó gyümölcsöt. A nemesített fajták hazánkban csak a török uralom idején terjedtek el. A Távol-Keleten is honos gyümölcs virágzásához kötődik a japánok tavaszköszöntő ünnepe.

Csupa egészség

cseresznye 78−82 százaléka víz, a római katonák ezért oltották vele eredményesen szomjukat. A természetgyógyászat a vesetisztító, vértisztító gyümölcsök közé sorolja, ezáltal bőrújító is, jó a pattanások ellen. Csökkenti a vér húgysavszintjét, ezért az ízületi megbetegedések, például a köszvény megelőzésében is bizonyított hatása. A reumát is enyhíti, és segít a cukorbetegségben szenvedőknek. Enyhe hashajtó hatása van, ezért szorulással küszködőknek ajánlott a fogyasztása. Szárából tisztító, vízhajtó, méregtelenítő hatású teát készíthetünk.

Alacsony a zsír- és a fehérjetartalma, viszont sok szénhidrát és növényi rost van benne. A vitaminok közül az A, a B1, a B2, a B6 és a C jelentős, így erősíti az immunrendszert, gátolja a daganatos elváltozások, szív - és rendszeri problémák kialakulását. Sok ásványi anyagot és nyomelemet vehetünk magunkhoz a cseresznyével: folsavat, foszfort, kalciumot, káliumot, nátriumot, kobaltot, és kiemelkedően sok vasat. Fogyasztása segíti a fogak és csontok fejlődését, ezért gyerekeknek kifejezetten ajánlott, káliumtartalma a zavartalan izomműködésért, a normál vérnyomásért, a megfelelő szívritmusért felelős.

A bogyós gyümölcsökben általában található antocián erősíti és rugalmassá teszi az érfalat, gátolva az érelmeszesedés kialakulását. A cseresznyének gyulladást gátló, fájdalomcsillapító hatása is van, és a nátha kezelését is kiegészíti. S természetesen minél érettebb a cseresznye, annál édesebb, tehát gyümölcscukor-tartalma annál magasabb.

Zelk Zoltán: Megérett a cseresznye
Megérett a cseresznye
piroslik az ágon.
Ezer piros csengettyű
csilingel a fákon. 

Megérett a cseresznye
szedik a kosárba.
Holnap reggel szekérrel
viszik a vásárba.

Jaj,de piros,jaj de szép,
az íze de édes!
Sül is már a tepsiben
a cseresznyerétes!
Kép forrása: krokotak
Várfalvy Emőke: Cseresznye az ereszben

Egy kis piros Cseresznye,

Bepottyant az ereszbe,

Meglátta ezt a Rigó,

Érett cseresznyét falni jó!

Fütyülte és megette,

Így lett ebéd Cseresznye.

Kép forrása: premeditatedleftovers.com

Nyiri Attila: A cseresznye
Fehér ruhát öltöttem, senkinek sem kellettem.
Majd a zöldbe öltöztem, de azzal sem tetszettem.
Piros ruhát felvettem, azon nyomban elkeltem.
Kép forrása: www.nestforbaby.com
Zelk Zoltán: Megérett a cseresznye

Megérett a cseresznye
piroslik az ágon.
Ezer piros csengettyű
csilingel a fákon.

Megérett a cseresznye
szedik a kosárba.
Holnap reggel szekérrel
viszik a vásárba.

Jaj,de piros,jaj de szép,
az íze de édes!
Sül is már a tepsiben
a cseresznyerétes!
Kép forrása: www.easypeasyandfun.com

Kányádi Sándor: Cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.
Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.
Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.
— Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom — mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
— Hogyne, hogyne, hát persze! — bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.
Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.
A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott, és simogatta a kalászokat.
Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
— Fiatalság, hálátlanság — mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
— Úgy bizony! — füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött.
— Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék — mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellékuporodott, de a szeme fönn, az ágak hegyén járt.
— Rázintsd már meg azt az alsó ágat — enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. — Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.
Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
— Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! — fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.
Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
— Hű, de finom, hű, de jó! — ujjongott a nyár.
— Hát igen, már ehető — mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. ,,Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam — gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. — No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" — villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.
— Nini, cseresznye — dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
— Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet!
— Abbizony már az enyém! — nyelvelt vissza nyár úrfi.
— Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! — markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.
— Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!
— Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
— Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
— Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
— Nem vagyok szemtelen.
— Az vagy, ha mondom.
És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.
A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak.
Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.
— Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam — mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.
— Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! — kiáltott utána a nyár meghatódva.
Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak.
Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.
Kép forrása: www.mommymoment.ca
Cseresznyés sajttorta
A sütőt melegítsük elő 180 fokra. Egy tortaformát vajazzunk ki.

A kekszet morzsoljuk össze, vagy tegyük egy zacskóba, és egy sodrófával törjük kisebb-nagyobb darabokra. Keverjük össze az olvasztott vajjal, majd rakjuk bele a tortaformába. Egyenletesen osszuk el, és egy kanál segítségével nyomkodjuk le. Süssük 10 percig. A sütőt ne kapcsoljuk ki, inkább emeljük fel 200 fokra.

A cseresznyét és a cukrot melegítsük fel egy serpenyőbe, majd adjunk hozzá fél narancs levét, valamint a fahéjat. A vaníliarúdból kaparjuk ki a magokat. A rúd egyik felét tegyük a rumba, melegítsük fel (kb. 5 perc). Ha kész, akkor tegyük félre.

A porcukrot keverjük össze a kukoricaliszttel és a krémsajttal. Adjuk hozzá a felvert tojásokat, a tejszínt, a vaníliás rumot, és a narancslevet.

A cseresznyés keverék felével és az apróra vágott csokoládéval keverjük össze, majd tegyük a kihűlt kekszes alaphoz. Süssük 40-45 percig, amíg szép aranybarna lesz a teteje.

Tálalás előtt készítsük el a csokoládéöntetet, amihez első lépésként melegítsük fel a tejszínt. Ha már elkezd forrni, akkor adjuk hozzá a jó minőségű, apróra vágott csokoládét, és egy habverővel keverjük simára.

A tortát díszítsük a megmaradt cseresznyével, és öntsük le a meleg tejszínes csokival.

Cukrozott cseresznye

Hozzávalók:

5 kg cseresznye, 1 kg cukor, víz, 5 literes üveg.
Elkészítés: A megmosott szép ropogós cseresznyét a következőképpen magvalom: szemöldökcsipesszel benyúlok a szár helyén, csavarok egyet, és kihúzom a magot. a szem szinte egyben marad. Ötliteres uborkásüveget tele rakok vele. 1 kg cukrot annyi vízzel hogy jól átnedvesedjen, addig főzök, míg a cukor el nem olvad. Ráöntöm a gyümölcsre, megforgatom az üveget, hogy mindenütt érje. A cukrosedényt nem mosom el, csak letakarom a gyümölccsel együtt. Másnap a levet beleöntöm, az edénybe, felforralom, és visszaöntöm. Ezt 12 napig minden nap megcsinálom, adigra a lé szinte alig van, akkor lecsurgatom és tüll alatt kiteszem a napra aszalódni. 1-2 nap alkatt kész, jól záródó edényben tárolom, de le is lehet fagyasztani, az még biztosabb.
Tanácsok: Más gyümölcsöt, megggyet, alig érett sárgabarackot, nektarint, őszibarackot szilvát is lehet, és főleg sárgadinnyét, nem túl éretten.

Forrás: http://www.hoxa.hu/

Kép forrása: varazspor.blogspot.com
Kép forrása: imgfave.com
Kép forrása: Les Coups de coeur de Stef

+ ötlet: Cseresznyevirág

Mester Györgyi: A pillangófa

A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.

Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.

A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.      Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki sem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az embermagasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel sem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.

Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán, gyorsan röpült az idő.  Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak. Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.

Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.

A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.

A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon – gondolta –, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor próbaképpen egy kicsit megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő pillangófa!

Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárga csíkos, pihén pihés kis rovar telepedett a fehér pillére.

– Nem mész onnan – rivallt rá –, hagyd békén az én pillangóimat!

– Micsodáidat?! – ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. – Te buta kis vadcseresznyefa! Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!

A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj, kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!

Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa.

Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdőszerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb…

Kép forrása: chloeruoyi.blogspot.com
Kép forrása: www.meetthedubiens.com
Kép forrása: dollarstorecrafts.com
Kép forrása: craftsbyamanda.com

Befejezésül:

Magpárna fül(has) fájásra:

Kép forrása: www.meska.hu



Jelről jelre: falevél

 

Kép forrása:kreativotthonbolt.hu

Gryllus Vilmos: Őszi levél

- Hova mész falevél?
- Oda, hova visz a szél.

- Honnan jössz falevél?
- Fa ágáról hoz a szél.

- Fázol-e falevél?
- Hideg bizony ez a szél!

- Szállj tova falevél!
- Röpülök, ha fúj a szél.
Kép forrása: www.thecraftycrow.net
Kovács Barbara: Levél a szélben
Egy kis huncut szélgyerek
falevelet kergetett.
Összevissza kavarta,
feldobálta magasra.

Rászórta a fejemre,
leráztam én nevetve;
feldobáltam, fel az égbe,
kapaszkodjon meg a szélbe!
Kép forrása: OtthonKommandó
Kép forrása: www.flickr.com
Szabó Gitta: A kis falevél

Beköszöntött az ősz, hűvösebbre fordult az idő. A szél hintáztatta a faleveleket, és ilyenkor a kis falevél nagyon jól érezte magát.

- Mami, mami! Gyere, hintázz velem!- hívta édesanyját, a Nagylevelet.
Vidáman hintáztak, ám a mama egy-kettőre elfáradt, mert így ősszel erősebben kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen.
A Kislevél minden nap talált valami furcsát, amit addig még nem látott.
- Anyu! Olyan hideg van, pedig süt a Nap!
- Hát igen, itt van az ősz. Azután jön a tél.
- Anyu! Milyen az a tél? Én még soha sem láttam olyat.
- Télen fehér hó borítja a fákat, és nagyon hideg van. De addigra  mi már nem leszünk a fán.
- Akkor hol leszünk? – kérdezte csodálkozva Kislevél.
- A földön. Ősszel a levelek mind lehullnak a földre. Vastagon betakarják a fa tövében lévő apróbb növényeket, és téli búvóhelyet nyújtanak a kicsinyke állatoknak. Például a sündisznó is a levéltakaró alatt, alussza át a telet. Ha a ruhánk színe, vörösre és sárgára változik, néhány napon belül, akkor egymásba kapaszkodunk, és együtt libegünk majd a föld felé. Meglátod milyen jó lesz!
A Kislevél egyik reggel tűzpiros ruhában ébredt.
- Anyu! Nézd milyen gyönyörű! – és örömében táncra perdült, ám egy óvatlan mozdulat után a nevetést kiáltás váltotta fel.
- Jaj! Anyu, segíts! Lezuhanok!
- Feszítsd ki magad, hogy lassabban zuhanj!- kiáltotta utána Nagylevél. – Mindjárt jövök én is, és megfoglak!
Amikor utolérte a kislevelet, óvatosan alásiklott, és most már együtt libegtek lefelé.
- Anyu, ez csodálatos! Igazad volt! Ilyen remek, dolog még soha sem történt velem.
- Figyelj! Nem sokára földet érünk – figyelmeztette a Nagylevél. – Hopp! Meg is érkeztünk! Tudod – mondta a mama -, napokon belül leesik a hó, és betakarja a lehullott leveleket. Ruhánk  elázik, elrongyolódik, összekeveredik a többi levélével. Aztán, mikor jön a tavasz, a hó olvadni kezd, és a földbe mossa az elázott leveleket. Ez új erőt ad a földnek.
- Ez borzasztó! A gyönyörű piros ruhám el fog szakadni? Pedig én annyira szeretem!
- A leveleknek ez a sorsuk. Ősszel leesnek a fáról. Védik és melegítik az apróbb élőlényeket, táplálják a földet, és tavasszal új élet születik belőlük. És persze Te is új ruhát kapsz.
Hamarosan jött egy hideg fuvallat, és nyomában sűrűn esni kezdett a hó. Kislevél az édesanyjával összeölelkezve pihent a fehér takaró alatt. Mielőtt elaludtak volna, Kislevélnek ismét  furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság.
- Anyu! Csak azt mondd meg még nekem, mi lesz tavasszal?
- Az emberek azt mondják, akkor éled a természet. A fák rügyezni kezdenek, melegebben süt a Nap, elolvad a hó.
- És mi? – kérdezte óvatosan Kislevél, mert már említett a mamája valamit neki erről, és félt a választól.
- Mi a hólével és többi levéllel a talajba szívódunk, aztán friss fű  és szép színes virágok kapnak életre a táplálékban gazdag földből. Hóvirág, ibolya, kankalin, százszorszép, nefelejcs, és még sok - sok más virág is.
- Én ibolya szeretnék lenni! – suttogta a Kislevél.
- Nekem is tetszik az ibolya. Együtt fogjuk köszönteni az illatukkal a tavaszt. Jó lesz? De most már aludjunk! Elfáradtam.
Kislevél szorosabban bújt édesanyjához, majd megnyugodva elszenderedett.
Álmában is várta a tavaszt, amikor majd felveheti vadonatúj, ibolyakék ruháját.

Kép forrása: Found on flickr.com

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

Kép forrása: Found on buzzfeed.com

Kép forrása: Found on livedan330.com

Kép forrása: Found on shop.hobbylobby.com

Kép forrása: nurturestore.co.uk

Kép forrása: www.junghanswolle.ch

Kép forrása: Found on lbrummer.hubpages.com

Kép forrása: http://krokotak.com/

Kép forrása: http://www.juf-joyce.nl

Kép forrása: Kép forrása: detskestranky.cz

Jó játékot és pihenést!

Kép forrása: /happyhooligans.ca

Kép forrása: http://letkidscreate.blogspot.com

Pitypang - versek, mesék, ötletek

Kép forrása:blackfairness.blogspot.com

Tompa Mihály: A pitypang meséje

A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.

A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.

A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.

A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.

A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.

Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte: 
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?

A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.

- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?

Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult: 
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang? 
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang.
- Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk!

Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.

Kép forrása: www.surfacedesign.org

Osvát Erzsébet : Sárga pitypang bóbitája

Mennyi, mennyi
forgó, pergő
pöttömnyi kis
ejtőernyő!
Könnyű, 
mint a 
lehelet.
Száll a rét,
a tó felett.
Apró ejtőernyők
száza –
sárga pitypang
bóbitája –
repül a földre,
repül fára.
Hajamra is száll, száll, száll.
Bóbitás a hajam már.

Kép forrása: Handmade in Italy

Sarkady Emília: Pitypang herceg légvára

Aznap kissé fülledt nyári éjszaka volt. A nyitott ablakon a függönyök óriás pillangószárnyként meg-meglibbentek, ahogy az esti szellő fújta őket, a kertből tücsökciripelés hangja szűrődött be. Minden olyan volt, mint máskor: csendes és békés. Dorina valamiért mégsem tudott elaludni. Hiába hunyta be a szemét, helyezkedett el kényelmesen a hatalmas ágyon először jobbra, aztán balra, hiába számolt bárányokat, az álom messze elkerülte.

„Már mindenki alszik, csak én nem. Mit tegyek? Nem tudok aludni! Anya azt szokta mondani, ha mélyeket lélegzek, megnyugszom. Hátha ez segít most!” – gondolta magában. Megigazította a párnáját, hanyattfeküdt az ágyon, és olyan mélyeket sóhajtott, amilyeneket csak bírt. De nem jött álom a szemére, csupán a pöttyös zokni riadt fel a nagy sóhajtozásra, aki a sarokban álló zoknis kosárban szunyókált békésen társaival együtt.

– Valami baj van, Copfoska? – nyöszörögte álmosan a zokni, aki nem volt már annyira fiatal, megért már vagy ötven mosást is, és pontosan tudta, az emberfélék nem sóhajtoznak csak úgy, ok nélkül. Főleg nem az éjszaka közepén.

– Nem tudok aludni! – felelte panaszosan a kislány miközben felült az ágyában. – Te sem tudsz, ugye? Olyan furcsa ez a mai éjszaka, nem gondolod? Olyan különös érzésem van valamiért…

– Hát, én már aludtam, és messze-messze szálltam… – vallotta be a zokni. A sötétben nem látszott, hogy zavarában a pöttyei elpirultak, nem szeretett volna csalódást okozni Dorinának azzal, hogy nem elég együttérző. – Aludtam – ismételte meg -, aztán valami furcsa hangra felriadtam. Nyöszörgés vagy sóhajtás lehetett.

– Az én voltam – vallotta be Dorina. Most ő pirult el. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! De mesélj csak! Mit álmodtál? Messze szálltál? Merre repültél? Megint sirályokkal szárnyaltál?

– Nem, nem, dehogyis! A pitypangbóbitákkal! – ingatta pöttyeit a pöttyös zokni. – Egyenesen Pitypang herceg légvárába!

– Pitypang herceg légvárába? – ámuldozott a kislány. Ettől a mondattól az álom is kirepült volna a szeméből, ha arra járt volna. – Pitypang herceg? Róla még soha nem meséltél! Ő is létezik? És hol is van az a vár?

– Pont ott, ahova a szél fújja – suttogta sejtelmesen vékony cérnahangján a zokni. – Hol ide libben, hol oda a kék égen. Pörög és forog a szélben, mint egy fényes búgócsiga! A falai álmok és vágyak szövedéke, ablakai reményből kerekedtek, tornyai, mint hatalmas pitypangbóbiták lengedeznek a szélben. Pitypang herceg pedig áll díszes zöld ruhájában az erkélyen, aranykoronája csak úgy tündöklik a napfényben, ahogy bólogatva üdvözli az elsuhanó felhőket, integet az ágaskodó fáknak, szárnyaló madaraknak. Olykor vendégül is látja az elfáradt vándorokat. Udvarhölgyei, a pitypangtündérek, mint megannyi szivárványszárnyú pillangó röpdösnek, és finom ételekkel és italokkal kínálják a vendégeket! Mert Pitypang herceg jószívű és bőkezű uralkodó. Ő minden pitypangok uralkodója!

– Nem minden pitypang uralkodója? – szólt közbe a kislány, miközben visszafeküdt szorosan magához ölelve kedvenc párnáját.

– Nem, nem! Ő minden pitypangok uralkodója! Így jelenti be az udvarmester, amikor nagyot koppant pálcájával a bálterem kövezetén: – Őfelsége Pitypang herceg, minden pitypangok uralkodója és minden virágok barátja! Ezt így kell mondani! S akkor minden szem az ajtóra szegeződik, a herceg pedig méltóságteljesen végigvonul a termen, helyet foglal a trónján, majd int a zenészeknek, hogy hadd szóljon a muzsika! Mert ha leszáll az este, a palotában bál van, bál! De még milyen bál és milyen vendégsereg! Táncol a Kankalin, hajlik a Liliom, bókol a Pipacs, pirul a Rózsa, suhan a Búzavirág Pitypang herceg oldalán! A szentjánosbogarak pedig keringve fénylenek, világítanak – ha látnád, parányi csillagnak hinnéd a palotát!

De a legszebb mégis az, amikor megvirrad, és ezernyi harmatcsepp csillog a palotán, harmatban fürdenek az ablakok és a tornyok. Ekkor a pitypangtündérek megrázzák bóbitájukat, apró ejtőernyők száza repked – s a vendégek beléjük kapaszkodva hazaszállnak, huss, a szellők szárnyán messze…

A pöttyös zokni hirtelen abbahagyta a mesélést. Fülelt, de nem hallott mást, csak egyenletes szuszogást. „Copfoska csak elaludt.” – gondolta magában. Kicsit fészkelődött kényelmes, bélelt kosárban, majd ő is elszenderült. Még éppen bele tudott kapaszkodni egy bóbitába, mely Pitypang herceg légvárárba repítette.

Mese forrása: http://meseles.hu

Kép forrása: nagykovácsi Cinegék

Széllné Gera Andrea: Pitypang

Kerek, sárga
leszállópálya
fogadja mind
a gépeket:
pillangót,
legyeket,
méheket.

Fehér gömb
alakban
kapaszkodnak,
csapatban.
Szélfúvástól
szétrepülnek,
ernyőjükkel
szélnek dűlnek.

Ernyős csapatok
szállítják
a magot.
Küldetés
a magvetés,
leszállópálya
építés.

Kép forrása: https://vk.com

Nagy Bandó András: Pitypang

Sárga pitypang,
árva pitypang,
tavasz táján érkezel,
sárga pitypang,
árva pitypang
gyermekláncfűvé leszel.

Sárga pitypang,
árva pitypang
rétek alján nyiladozz!
Sárga pitypang,
árva pitypang
egész nyáron illatozz!

Sárga pitypang,
árva pitypang
sorsod tudjuk, nyárig várj!
Sárga pitypang,
árva pitypang
szelek szárnyán égig szállj!

Várfalvy Emőke: Pitypangás

Sárga pettyes pitymallat,
milyen jó a pitypangnak!
Zöld fű közt a harmatban,
mosakodik hajnalban.
Döngő-dongó méh leszáll,
mesél neki, merre jár.
Arany sugár ebédje,
a Nap süti kedvére.
Délután a szellő tánc,
halkan dúdol, eszterlánc,
Mikor bársony éj terül,
álomszárnyon elrepül.
Forrás: http://avarfalvimesek.blog.hu/

Kép forrása: https://subscribe.ru

Markó Béla: A pitypangok királya

Ahogy a nap az égre felkel,
s ahogy már jó meleg a reggel,
egyszerre nyílik ezer pitypang,
egyszerre néz, egyszerre rikkant,
kicsik vagyunk itt lent a réten,
de lám csak, odafent az égen:
hogy fénylik sárga bóbitája,
ott él a pitypangok királya!

Kép forrása: http://www.amazinginteriordesign.com

Gryllus Vilmos: Pitypang

Zöld mezőben sárga pötty,
pitypang nőtt a fű között.
Kék mezőben sárga láng,
égből süt a Nap reánk.
Egyre jobban tűz a Nap,
réten pitypang áradat.
Nincsen már se zöld, se kék,
sárga lett a föld s az ég.

Zöld mezőben sárga pötty,
pitypang nőtt a fű között.
Kék mezőben sárga láng,
égből süt a Nap reánk.
Egyre jobban tűz a Nap,
réten pitypang áradat.
Nincsen már se zöld, se kék,
sárga lett a föld s az ég.

Zöld mezőben sárga pötty,
pitypang nőtt a fű között.
Kék mezőben sárga láng,
égből süt a Nap reánk.
Egyre jobban tűz a Nap,
réten pitypang áradat.
Nincsen már se zöld, se kék,
sárga lett a föld s az ég.
Kép forrása: tvorchestvovpodarok.ru

Feedek
Megosztás