"Szent Mártonnak ünnepén" - Ez történt a 10. héten

Az őszi szünet mi másról is szólhatott volna, mint arról, hogy Márton napi "díszbe" öltösztettünk minden szegletet és vagy száz libát szétszórtunk mindenhova (Na jó ez azért egy kis túlzás)

Még a virágtartókba is libákat ültettünk:

Az ajtó külső oldalára Bulyáki Zsuzsi jóvoltából elkészült a Szent Márton legendáját feleleventő "árnyjáték doboz", melyben elektromos mécsesek világították meg a képeket.

Az ajtó belső oldalára ismét felkerült a libás mátrix:

Előkészítettük a libás "feladatlapokat", melyeket szintén Zsuzsinak köszönhettünk:

És végül addig keresgéltünk a könsvesboltokban, amíg rá nem találtunk megtaláltuk Márton történetére.

És, hogy mi is történt a héten?

Célba dobtunk a "ludak létrájára2:

Formákat rajzoltunk a világítós dobozunk tetejére, melyet kukoricával bortottunk:

Kislámpásokat készítettünk zsírkréta olvasztással:

Lámpásokat készítettünk a felvonulásra papír tépéssel ragasztással PET palackokból:

Elkészítettük Márton történetét újságpapít vágással, ragasztásaal:

És persze ludakat festettünk mindenhova:

És még énekeltünk, körjátékoztunk, kukoricával, tökmaggal játszottunk, libazsíros kenyeret majszoltunk, sütőtököt ettünk és a hét befejezéseként - a főtéren - bekapcsolódtunk a Mihály napi forgatagba. Megnéztük a tökökből készített szebbnél szebb alkotásokat, táncoltunk, játszottunk muzsika szóra, tökös finomságokat kóstoltunk.

J

Márton nap itt is, ott is

Egy csokornyi megvalósthat ötlet a Márton naphoz innen, onnan

1.Budapest:   Csip-Csup Csodák Magánóvoda

Némerh Ilona:

Kovács Erika

2. Jászszentandrás - Boros Henrietta

Ikény Óvoda - Németh Anikó

Tolna - Kóvári Bernadett

Bazitai ovi - Passa Anikó

Nagy Júlia

 

"Száz liba egy sorban"

Kép forrása: google.gr

Kép forrása: zsorika.hu

Kép forrása: tiredtwang.blogspot.com

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Kép forrása: webmail.telekom.hu

Kép forrása: mauriquices.blogspot.pt

Kép forrása: Andi Holnthoner

Kép forrása: Szumper Alexandra

Kép forrása: google.hu

Kép forrása: google.ro

Kép forrása: pinterest.de

Kép forrása: gruenezwerge.wordpress.com

Kép forrása: mindenkrea.blogspot.hu

 

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Kép forrása: Britannia Családi Napközi - Pécs

 

"Lámpa, lámpa lámpácska" - Márton napi lámpások

Mondóka a lámpás készítéshez vagy a felvonuláshoz: Ki megy ott a hegyen át?

Ki megy ott a hegyen át,

Egy-két apró manócska,

Lámpa, lámpa  lámpácska, ragyogj , mint ég csillaga!

Mörmike, megy előre,
lámpást visz a kezébe.

Lámpa,lámpa,lámpácska, ragyogj,mint ég csillaga!

Második a Babberci,
szemét hátra mereszti

Lámpa,lámpa,lámpácska, ragyogj,mint ég csillaga!

Utána jön Kódorgó,
lámpa után bolyongó.
Lámpa,lámpa,lámpácska, ragyogj,mint ég csillaga!

Negyedik az Ici-pici,
ki a földből sem látszik ki.
Lámpa, lámpa,lámpácska, ragyogj,mint ég csillaga!

Csillag, csillag fent az égen, csillag, csillag ragyogj nékem!

Hopp,egy csillag lepotyogott,
tenyerembe belehullott.
Megőrizem magamnak,
hogy sugározzam másoknak.

Kép forrása: Miri (herewearetogether.com)

Kép forrása: showerofroses.blogspot.com

Kép forrása: followpics.co

Kép forrása: mamamisas-welt.blogspot.co.at

Kép forrása: google.nl

Kép forrása: The Crafty Crow

Kép forrása: kindergruppe-kirchentellinsfurt.de

Kép forrása: terndmarkt

Kép forrása: amamisas-welt.blogspot.de

Kép forrása: 2.bp.blogspot.com

Kép forrása: google.at

Kép forrása: Petra Commijs

Kép forrása: allwomenstalk.com

Kép forrása: mamaskram.blogspot.ca

Kép forrása: shop.labbe.de

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Kép forrása: kleas.typepad.com

Kép forrása: Found on twiningoaks.blogspot.co.uk

Kép forrása: mamaviola.de

Kép forrása: pittifours.blogspot.de

Kép forrása: Nagykoácsi Kispatak Óoda

Kép forrása: Enikő Mikics

Kép forrása: Cora Bakker

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Kép forrása: 
darkbluedragon.com

 

 

"Szent Márton a hó és szél nyomán"

Kép forrása: google.nl

Márton legendája

Élt egyszer, réges régen Pannóniában, Savaria városában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a római hadseregbe katonának. Büszke lován gyakran kilovagolt, s ha ellenség közé került, fényes kardját megforgatva harcba szállt. Lovaglásai során sok szegény emberrel találkozott. Egyiknek ruhája nem volt, másiknak cipője, harmadiknak élelme. Márton segített, akinek tudott.

Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem mezítelen koldussal találkozott;   didergett, vacogott szegény a süvítő szélben. Márton megsajnálta, s mert jó szíve volt, előkapta kardját, egy suhintással kettévágta fényes  köpönyegét. Egyik felét a koldusnak adta, hogy ne fázzon. A társai, mikor ezt meglátták, kicsúfolták:

- Nézzétek, milyen bolond, képes szétvágni ezt a szép köpenyt, hogy egy koldusnak adja! Hová tetted az eszed?

Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Leült egy sarokba, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:

- Látom, jó ember vagy, Márton. Ha szépen élsz, beveszlek az én seregembe. Segítsd a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy hozzájuk továbbra is jó szívvel. De a harcot fejezd be, a kardot tedd le, nem kell több vérontás.

Másnap Márton odaállt a kapitány elé, és így szólt:

- Én már többé kardot a kezembe nem veszek, mert Isten seregébe akarok beállni!

Attól fogva kard nélkül lovagolt. Kard helyett Kereszt volt a kezében,  s ha az ellenség meglátta a magasra emelt keresztet, leborult elé és megadta magát.

Később kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Adományokat gyűjtött, ispotályokat, kórházakat épített, és gyógyította a szegényeket.

Vándorlásai során elért Franciahonba, Tours városába. Volt ott egy nagy templom, amit Apátságnak neveztek.  Annak az apátságnak már nagyon öreg volt a püspöke, és nemsokára meg is halt. Új püspökre volt szükség. Vajon ki legyen az? Legyen Márton – gondolták az emberek, mert szerették őt. Márton pedig egyre gyakrabban álmodta azt, hogy püspöki ruhában áll, és szembeszáll a pogányokkal, akik nem hisznek Istenben. Ő azonban nem akart püspök lenni, mert jobban szerette az egyszerű életet. Így aztán körül nézett, hová is bújjon, hogy ne találják meg. Hirtelen eszébe jutott:

- A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.

De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:

- Mi lehet ez a nagy gágogás? Nézzük meg!

Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:

-  Éljen a püspök! Éljen Tours új püspöke!

Márton napján pedig azóta is libasültet esznek, és azt tartják: „ Aki Márton napkor libát nem eszik, egész éven át éhezik!”

A libasült mellé pedig akkora rétest nyújtanak, amekkora az a köpönyeg volt, amit  kardjával kettévágott.

Kép forrása: poppenatelierseverine.blogspot.nl

Mesék Márton napra

Alekszej Tolsztoj: Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól.
Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fi am és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fi úknak:
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom ma- gamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.

Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
– – Köszönöm, de hát feleségem, két fi am és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fi únak:
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Benedek Elek: RÓKÁNÉ FOGA LIBACOMBRA VÁGYIK

- Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? - ezt kérdem én tőled.
- Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam.
„Hiszi a piszi” - mondtam én magamban. - Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme.
Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba!
- Ej, de jó helyre kerültem - ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét:

Száz liba egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megy a gúnár,
Jaj de szépen sétál!
Száz liba egy sorba!

De bezzeg nem ment sorba a száz liba, mikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően:
- Adj isten, száz liba!
- Gigágágá, mit akarsz? - kérdezte a gúnár.
- Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma - kedveskedett komámasszony -, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok.
Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom!
- Komámasszony, irgalmazzon! - könyörögtek mind a libák.
De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált:
- Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem!
- Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon - könyörögtek a libák -, míg elmondunk egy imát.
Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta:
- Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát.
Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá --- reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá - nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége!
Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

AZ ARANYLÚD

Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot ûztek belõle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.

Egyszer a legidõsebb testvér fát vágni ment az erdõre. Mielõtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdõbe, szembejött vele egy õsz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
- Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
- Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az õsz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középsõ fiú indult az erdõre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, õt is megszólította, tõle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középsõ fiú is azt mondta nagy bölcsen:
- Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.
A büntetés õt is utolérte: alig sújtott egyet-kettõt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap elõállt Tökfilkó.
- Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdõre fát vágni!
- Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!
De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
- Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!
Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdõbe, találkozott az õsz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:
- Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
- Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserû árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.
Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy elõszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserû árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
- Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.
Azzal az emberke eltûnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:
A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középsõ lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.
- Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettõ -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!
De az nem értette, miért ne mehetne oda.
- Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy õ is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tõle; hozzáragadt a keze neki is.
Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.
Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezõn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
- Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ elõtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már õ is utánuk.
Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
- Hej, tisztelendõ úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelõnk is van?
Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg õt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, õk meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.
Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.
Tökfilkónak eszébe jutott az õsz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdõbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
- Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az elõbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esõcsepp egy egész tûztengernek!
- No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.
Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra elõállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen elõbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
-A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdõbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
- Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtõl, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.
Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
- Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!
Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.
Tökfilkó harmadszor is elõállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, elõbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
- Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!
Tökfilkó sietett az erdõbe. Ott találta az õsz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
- Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.
Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Szekeres Ilona: Pipitér

Egyszer volt, régen volt, Nekeresdfalván túl, de Sosemvoltváron in­nen, volt egyszer egy gazdag ember.
Ennek az embernek annyi libája volt, mint fűszál a réten, de még annál is több, egy sánta kislibával. Libapásztor is tartozott, persze, a tö­méntelen sok, gágogó jószághoz; Jutkának hívták az anyátlan-apátlan fa­luárváját, aki a libákat őrizte naphosszat a réten. S míg a gágogó nyáj vidáman csipkedte a kövér füvet, a kis sánta odahúzódott Jutkához, és hízelkedve dörzsölte csőrét a libapásztor arcához. Bizalmas jópajtások vol­tak ők ketten; Jutka meg a nyomorék libácska. 
Egy napon a gazdag ember kijött a rétre, és elégedett ábrázattal szem­lélte a temérdek fehér jószágot; s amint így nézelődött megpillantotta Jut­ka mellett a kislibát. 

„No, majd véget vetek én ennek a nagy barátságnak” – gondolta, és csak úgy félvállról odaszólt a kislánynak: 

- Holnap levágjuk ezt a sánta ludat. Gondod legyen rá, hogy jókor reggel a konyhára kerüljön! 

Ezzel visszadugta szájába a pipáját, sarkon fordult, és hazaballagott. 

Sírt, sírdogált Jutka keservesen; könnyei odahullottak a kis sánta fe­jére. Mit csináljon? Hova rejtse? Mi lesz belőle az ő kedves pajtása nélkül? Egyszerre csak – hallj csudát! – megszólalt a kisliba:

- Ne búsulj, édes gazdám, dehogyis válunk mi el! A patak partján, tudod, van egy öreg, odvas fűzfa. Oda bújok én most el, s holnap reggel ott várok rád! Aztán majd meglátod, nem lesz többé semmi baj! 

A libácska ezzel elsántikált a patak partjára, ott is az odvas fűzfához, elbújt, ahova mondta, Jutka pedig hazahajtotta a többi libát. 

Másnap kora hajnalban nagy kiáltozásra ébredt; a gazdasszony keres­te a sánta libát, le akarta vágni, hogy idejében megsüthesse. A lármára kijött a gazda is, előrángatta Jutkát: 

- Hol az a liba? 

A kislány csak sírt, rítt keservesen, és nem felelt semmit. 

- Bizonyosan elloptad, mert te akarod megenni! – kiáltotta a gazda, és kilökte Jutkát az udvarról. 

Az pedig futott, futott, s meg sem állt a patak parti odvas fűzfáig. A kisliba már várta: 

- Ne sírj, kicsi gazdám, meglásd, minden rendbe jön! – mondta vidá­man. – Most azonban gyere, bújjunk el ide a sűrű bokrok közé, mert előbb teljesíteni akarom a gazdag ember kívánságát. 

Sietve elbújtak, s ezt jól is tették, mert már jött is a gazda, maga előtt hajtván töméntelen sok libáját. 

Az egyik kövér lúd – amely mindig irigyelte a kis sántát, merthogy Jutka azt szerette legjobban -, így árulkodott a gazdának: 

- Gi-gá-gá… Én tudom, hova bújt el a libapásztor kedvence! 

- No, ha tudod, keresd meg tüstént! – mordult rá a gazdag ember. 

- Én is tudom! Gá-gá, én is tudom! – gágogták a többiek is, és nyom­ban elszéledtek a rét minden sarka felé. 

A gazda meg leült az útszéli eperfa árnyékába pipázni, meg hűsölni. Még el is szundított a nagy fáradtság után… 

Mikor felébredt, eszébe jutottak a libák; de bizony rémülten látta, hogy csak itt-ott fehérlik egy-egy gágogó a távolban. Nosza, nagyot ugrott ijedtében; kapta a botját, hogy összeterelje őket. S amit így futkosott a libák után, tekintete megakadt a rét virágjain, milyen szépen megvannak azok egyhelyben! Még őrző sem kell melléjük, csak hajladoznak, bókolgatnak kedvesen… Amint ezt így elgondolta, megbotlott egy kiálló kődarabban, és akko­rát esett, amilyen hosszú volt. 

Miközben feltápászkodott, dühösen rázta az öklét a távolban fehérlő libái felé: 

- Ó, hogy változnátok virágokká! – kiáltotta. 

- Gi-gá-gá-gá… – hallatszott most a feje felett. 

A gazda feltekintett, s hát – uramfia, mit látott? A levegőben, maga­sabban, mint a legmagasabb jegenyefa legfelső ágának hegyében lengede­ző legszélső levélke – ott repült a sánta liba, a liba hátán pedig vidáman kacagott a libapásztor Jutka. 

No, tátva felejtette most a száját a gazda… De még csudálkozni is elfelejtett ijedtében, amikor körülnézett a réten. Mert a libái ebben a szem­pillantásban változtak át fehér pipitér virágokká. 

Bizony, virág lett a gazdag ember töméntelen libájából! 

Jutka pedig a sánta liba hátán repült árkon-bokron, hegyen-völgyön át, messze, messze, s meg sem álltak Lúdláb kastélyig. Ott pedig még aznap este Lúdláb hercegnő lett a libapásztor Jutka… 

Aki nem hiszi, menjen ki a rétre, szedjen egy nagy csokor fehér pi­pitér virágot!

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Mátyás király ajándékoz

Szeretett adni, annyi bizonyos. Az arra érdemeseket, ügyeseket, szorgal­masokat jutalmazta, ahogy csak tehette.

Az ítélete szerinti méltatlanokat, mihasznákat, naplopókat, csalókat, ha­zudozókat csúfolta, büntette.

Egyszer egy szegény ember a maga kis kertecskéjében akkora sütni való tököt talált fölnevelni, hatan ráülhettek egyidejűleg. A gyerekei is dicsekedtek vele: akkora tökünk van, hogy hat fölnőtt ráülhet, akkora tökünk van, hogy ha szorul a helyzet, heten is ráülhetnek.

A szájtáti népek látására jártak, hogy is tud ekkora tök nőni egy szegény ember kicsinyke kertjében.

Gondolta a szegény ember, ha ennyien csudájára járnak, hát mennyire megörül majd a király, ha megmutatja neki.

Kapta, fogta magát, a tököt óriási szőrszütyőbe tuszkurálta, s a teherrel fölcihelődött Budára. Az ajtónállók sietve a király elé bocsájtották, nehogy a lábukra ejtse a szegény cipekedő ember a tököt. Mert azt meg kellett, mondja, hogy mit visz. Óriás tököt. Sütni valót.

Beengedték a szegény embert, aki a királynak kijáró tisztelgő hajlongások után előmutatta jövetele okát, a tököt.

Az ajándékban mutatkozó tiszteletnek a király szemlátomást megörült, azonnal az oldalszobába vezette a tökös embert, hogy ott tegye le terhes ajándékát. Kicsinység kikérdezte a tehertől lihegő tököst, hogy miképp fért el ekkora gyümölcs a tenyérnyi kertecskében, mire megtudta, hogy a kert kerítését mindig kijjebb ásogatták, szinte a szomszédot is kitökölték már a sütni valóval.

A király ezt nagy örömmel tudomásul véve, némi aranypiculákkal útjára engedte a tökajándékozó embert azzal a meghagyással, hogy útközben n éhezzen, szomjazzon.

Ballagott a szegény ember hazafelé, a király dicséretétől se éhség, se szomjúság az úton nem gyötörte, az arany piculák szépen csilingeltek Majsáig. Ott éppen hetivásári nyüzsgés kavargott, vett a pénzén két girhes, de jó kiállású, hízónak való süldőt. Azzal állított haza.

Ahogy a felesége megtudta az ura nagy dicsőségét, le se tette a kezéből s szitát, végigfutotta a hírrel az egész falut. Így jutott fülébe a tőszomszéd megelőzött gazdájának is a szegény ember szerencséje.

Ezen elgondolkodott. Ha Mátyás király egy közönséges sárga bélű tökért ilyen nagylelkű pénzeket szurkol a szegény ember markába, ő bizony megajándékozza a királyt a két legszebbik ökrével, de tudomisten ád érte annyi aranyat, a megmaradt hat ökör is csak nagy kínnal, szuszogással húzza haza a tehertál recsegő szekeret. Akkor lesz ám nagy ámulat meg bámulat a faluban.

A király a hatökröst is nagyra tárt karokkal fogadta, míg megkérdezte, mi jóban forog a palota pádimentumán.

Mire mondja a hatökrös, hogy két legszebb ökrét hozta a királynak ajándékba, de mivel a palotaőrök a lépcső aljánál följebb nem engedték, ott állnak az ajándékok, a király ablakából is látni lehet őket. Ahogy látta is őkegyelmessége.

A királyi elfogadás mindenkori kérdései közé tartozott annak a kitudako­lása, hogy honnét való az ember, meg az ajándéka. Amikor meghallotta, hogy badallói, mindjárt tudta, honnét fúj a szél. Mivel a tegnapelőtti töka­jándékozó ember is Badallóból szerencséltetett.

Nosza, vezette is Mátyás király a hatökröst az oldalszobába, és annak ajándéka viszonzásául az óriás tököt markoltatta meg a hatökrössel. Az ilyen királyi kegy is parancsnak számít. Megtagadni ki is merhetné?

Búcsúzás közben azt mondta a király, hogy a két, ajándékba kapott ökrét meg adja oda Badallóban a tökös szomszédnak. Mert megígérte volt neki, hogy az útiköltséget megtetejézi majd. Adja oda, mint a király ajándékát, jó egészséget kívánva annak is, meg a kedves családjának.

A király kívánsága megkerülhetetlen parancsnak számít. Mit tehetett a hatökrös. Átvezette a két legszebb ökrét a szegény ember portájára, mint a király ajándékát, miközben ő meg a méregtől pulykavörösen előkapta az erdőirtó nagyfejszéjét, ízzé-porrá szabdalta az óriás tököt, minden darabját átdobálta a szegény ember udvarába. A hízónak valók éppen kint szala­doztak. Nekiestek. Éltek rajta két hétig. Jókedvűen röförésztek.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Ludas Matyi

Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.

- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.

A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.

De az anyja:

- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:

- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?

- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.

- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!

Döbrögi úr mögött ott volt két katona.

Rájuk parancsol:

- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.

Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!

Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:

- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a Döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a Döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.

Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.

Azt mondja Matyi:

- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:

- Jó lesz ez az épületfa?

Azt mondja az ácsmester:

- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.

Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:

- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Õ maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.

Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:

- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Õ meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.

Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külső országi doktor.

Kérdi a fogadóstól:

- Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külső országi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

- Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.

Aztán azt mondta:

- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.

Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:

- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

- Megteszem.

- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

- Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

Hamar mondja erre Döbrögi úr:

- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Mondókák, versek:

Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.
Szent Erzsébet-napja
Tél elejét szabja,
Az András-napi hó
A vetésnek nem jó.

Kõ kút körül út körbefutja hosszú nyakú fehér lúd.

Öt ördög öt tököt gödörbe dögönyöz.

Tökkelütött ördög töméntelen tökmagot tarisznyába tömköd.

Görögdinnye, török tök,
szerda után csütörtök.
Török, török hömbörög,
egy zsák diót megtörök.
Csörgő-börgő mogyoró,
te leszel most a fogó!

Pákolicz István: Kiolvasó


Gi-gá, gi-gá gúnárom
elveszett a vásáron,
vártam, majd csak hazajön,
s az ablakon beköszön;
de nem jött meg a betyár,
tepsibe való gúnár,
akire jön a három:
keresse meg gúnárom.

Csiteri, csütöri, csütörtök

Tököt lopott az ördög,

Nem is ette, nem is itta,

Liba ólba beledugta.



Csiteri, csütöri, csütörtök

Dinnyét lopott az ördög,

Bugyogójába dugta,

Úgy vitte a pokoolba.

"Sütőben a tökmag,

befűtöttünk tegnap,

ripeg-ropog, zeng a nád,

szél röpíti víg dalát.

Ég öt éjjel, öt nap,

odasül a tökmag.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Jelenetek, játékfűzések:

Száz liba egy sorba Márton-napi ludas játék

Szereplők: sas, héja, farkas, ijesztő legény, libát lopó legény, libapásztorok, libuskák, gazdasszony, nagymama

Kellékek: az állatoknak fejdíszek, botok, kukoricaszárak

Játék menete: A gazdasszony a lányait elküldi libákat őrizni. Megszámolják, hány libát hajtanak ki (kukoricaszár alatt bújnak ki) A nagymama elkíséri a lányokat, akik terelgetés, őrzés közben mondókáznak, énekelnek, játszanak.

Liba mondja gá, gá, gá, Elmegyünk mi világgá.

 

Gá, gá, gá, megy a liba világgá,

A gazdája nem szereti,

Búzaszemet nem ad neki.

 

Kő kút körül út, körbefutja hosszú nyakú Fehér lúd.

 

Nincs szebb madár…

 

Paradicsom, paprika, Papucsban jár a liba.

A legelésző libákhoz héja közelít, a libák hangoskodnak, a lányok elzavarják a héját:   Héja, héja, nincs itt liba…

Héja, héja, vaslapát

Ne vidd el a kislibát

Se apját, se anyját

Se a libapásztorát.

A libapásztorok biztatják a libákat:   Libuskáim, egyetek, Szép kövérek legyetek.

A kislibák mondogatják: Papatyi, papatyi, a nagylibák: Bele, bele, bele, bele   Árok partján a liba Azt gágogja: taliga.

Újra veszély fenyegeti a libuskákat: sas közelít hozzájuk. A lányok elzavarják:           Sas, sas, vakulj meg,

Hogy a libát ne lásd meg.

Sas, sas, lakatos,

Látom, lábad ripacsos.

Addig libát nem adok

Míg százat nem fordulok.

A libapásztorlányok úszkálni a tóra terelgetik a libákat:  Száz liba egy sorba

Mennek a nagy tóra

Elöl megy a gúnár

Jaj, de begyesen jár.

Úszkálás után visszaterelgetik a libuskákat a legelőre, közben néhány legény libát próbál lopni.

Szentendrei legények,

Libát loptak szegények,

Nem jól fogták a nyakát,

Elgágintotta magát.

A legények elfutottak, a lányok játszanak még egyet:      Egy petty, libapetty,

Terád jut a huszonegy.

Akire jutott, ő vezeti a játékot. Hatan vannak… Biztatják a libákat: Egyél libám egyél…

Egymástól kérdezgetik:                        Sűrű csillagos az ég,

A te libád kinn hál még?

Farkas lapul a bokorban, figyeli a kislibákat. A gazdasszony hazahívja a libákat, de előbb a lányoknak megsúgja, hogy mire jöjjenek haza:                Gyertek haza ludaim…

A farkas megfog néhány libát. A gazdasszony megszámolja a libákat, miután hiányzik néhány, keresésükre indulnak. Beszélgetnek a farkassal:                Farkas koma, nem látott erre libákat?

Ott repülnek a levegőben.

Mi zörög a padláson? (libák zörögnek)

A fiaim diót törnek.

Hadd nézzük meg!

Elveszett a kulcsom.

Majd megkeressük.

A libapásztorlánykák megtalálják a kulcsot, kiszabadítják a libákat, a farkast pedig megketgetik. Hazaérkezik mindenki nagyin éhesen.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Árok partján egy liba

Helyszín: udvar, füves terület, tollfosztó

Szereplők: libák, libapásztorok

Kellékek: farkas fejdísz, kosarak, zsákok a libatollnak, fehér lepedők az ijesztőknek

 

A libuskák gágognak, a libapásztorok számolgatják őket, hányat terelnek legelni: Tíz, húsz, harminc …. Száz!

Száz liba egy sorba,

Mennek a nagy tóra,

Elöl megy a gúnár,

Jaj, de begyesen jár!

Gi-gá-gá!

Az utolsó mindig előrefut, utána ő vezeti a sort. Így megy addig, míg el nem érik a tavat. Itt vígan fürödnek a libák:

S     sl      s      ss    sl     s    sm   sm     sm       sm      sm     sm   s

Egy, kettő, ha; gelegonya fa, Aki úszik, le nem bukik, az lesz a liba.

Míg a libák fürdenek, a libapásztorok játszanak:              Játsszunk gólya viszi a fiát!

Gólya viszi a fiát,

Hol felveszi, hol leteszi,

Viszi, viszi, itt leteszi, hopp!

 

Most meg törjünk sót!          Mit látsz?

Eget, földet, csillagot,

Papok hátán kalapot,

Sós kenyérbe harapok,

Tegyél le, mert meghalok!

 

Míg a pásztorok játszottak, közéjük osont a farkas:        Hú-ú-ú üvölt a farkas és ásogat.

Mit ás, mit ás, farkas koma?

Kemencét!

Minek az a kemence?

Vizet forralni.

Minek az a forró víz?

Libát kopasztani.

 

A pásztorok hívni kezdik a libákat:     Gyertek haza ennyire! (kezükkel mutatnak egy kis távolságot)

Nem megyünk!

Gyertek haza ennyire!

Nem megyünk!

Gyertek haza ennyire!

Megyünk!

Ügyesen kell cselezve átszaladniuk, nehogy a farkas elkapja őket. A megmenekült libákat terelgetve indulnak haza a pásztorok.          Siess libám, begyet rakni…

Otthon a gazdasszony várja őket. Számlálgatja a libáit, nézegeti, ettek-e eleget? Begyeiket nézegeti: tele-üres, tele-üres.. Bizony keveset ettetek, meg kell tömni benneteket, hogy jó kövérek legyetek, szép legyen a tollatok!

A nagyobb gyerekek terpeszülésben ülnek, maguk elé ültetik a kisebbeket –a libákat- és megtömik, majd megtépik őket. S libák gágognak, a tépkedők pedig vigasztalják őket:       Paradicsom, paprika,

Papucsban jár a liba.

Árok partján ül egy liba,

Azt gágogja, hogy taliga.

Kosárba, zsákba teszik a tollakat, libatollal felsepernek. Egy hét múlva tollfosztóba várunk ide mindenkit!

A lányok készítik a tollfosztáshoz a kosarakat, anginokat, a fiúk kimennek (lepellel fedik magukat). Gazdasszony énekel:

S  s   f   l      s   m  r  t,  rr      dt,   l,    t,  s, s,   s  s   f     l    s  m   r  t,     r   r     dt,    l,l,   t,   s,  s,

Este van már, késő este, kilencet ütött az óra. Az én kedves kisangyalom mégse jön ide a fosztóba.

S   s  s   s     s     d’  l      m     f  l     s    r  m   r       s    s    f    l    s  m   r   t,    r  r     dt,     l,   s,  s,

Vagy aluszik, vagy beteg, vagy talán nem is szeret? Így hát kedves kisangyalom tiltva leszek én tőled.

-          Mikor jönnek már a legények a fosztóba?

-          Hej lányok, ne csak a legényeket várjátok, hanem a tollat szaporábban fosszátok, különben sose telik meg a dunyhátok, párnátok!

Kintről félelmetes hangok hallatszanak be: a legények lepleket terítenek magukra, ijesztgetve jönnek. A lányok remegő hangon kiáltanak ki:                Ihi-uhu ki jár erre?

Mér nem mégy el valamerre?

Talán a hosszú drótostót?

Zárd be hamar az ajtót!

A fiúk kintről:        Asztal alá, szák alá, Bújj hamar az ágy alá!

Beszaladnak a házba a fiúk, a lányok visítozva szedik le róluk a lepleket. Mikor meglátják, kik azok, maguk közé ültetik a legényeket. Vidáman beszélgetnek egymással, próbálnak segíteni a lányoknak: kiborogatják a fosztott tollat, belefújnak a tollkupacba, száll mindenfele a toll. Ha valaki fején megállt egy tollcsomó, hangosan énekelik:

S   mm     ss     mm       ss        mm    s   m      ss     mm    ss       mm        ss      m    d   d

Ég hátán gólyafészek, minden ember látja, Csak a Pista olyan szamár, hogy ő nem  látja.

 

Persze ő is továbbadta másnak a fejére a tollat.

-          Na fiúk, ezt mondjátok utánunk: Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.

Próbálgatják, de mindig beletörik a nyelvük. Jókat kacagnak. Egy fiú a lányok mögé kerül, befogja egyiknek a szemét:

Egy kislány a börtönbe,

Be van zárva sötétbe,

Írjunk neki levelet,

Ki van a hátad megett?

Ha kitalálta, párba állnak. A többi fiú ugyanígy tesz. Páros tánccal zárják a fosztót:   Járjunk táncot, ripegőt-ropogót,..

A lányok utána rendet tesznek: a tollakkal tömött zsákokat kiakasztják levegőzni; megtömik a párnákat, kisöprik az utolsó tollpihét is.

Forrás: http://kovacsneagi.qwqw.hu)

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Dalok, énekes játékok:

A gúnárom elveszett,
keresésére megyek,
Nincsen annak más jegye:
szárnya, tolla fekete.

Az én tyúkom megbódult
A fazékba belebújt.
Ó, én édes tyúkocskám,
Te leszel a vacsorám.

A kis tücsök ciripel,
Hátán semmit nem cipel,
Jobbra dűl meg balra dűl,
Talán bizony hegedül.
(magyar népdal)

(Tudok én egy igazán jót … dallamára): Elesett a lúd a jégen,

Majd fölkel a jövő héten.

Összeveri a bokáját,

Sárga sarkantyús csizmáját.

 

Elment a tyúk búcsút járni,

Nem kell onnan visszavárni.

Majd visszajön sülve-főve,

Nem ül többet az ülőre

Volt egy kicsi kakasom,
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen, tirárom,
vigye el a róka!

Egyél libám egyél már, nézd a napot lemegy már, éjféltájban,

nyolc órára, esti harangszóra hipp, hopp, hopp.

Hatan vannak a mi ludaink, három szürke, három fekete. Gúnár, gúnár, libagúnár gúnár az eleje, akinek nincs párja, az lesz a gúnárja.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Ötletelő: "Szent Márton a hóban lovagolt"

Márton nap (november 11.)

Kép forrása: bences.hu

Márton nap (november 11.) a néphagyomány szerint az éves gazdasági munkák lezárásának ideje is, egyben a téli pihenés időszaka a természet számára. Ekkor vágták le abban az évben először a hízott libákat és az újbort is ekkor kóstolták meg először.
Márton nap története
A legenda szerint a 4. században Szombathely környékén született és a római császár katonájaként szolgáló Márton egy különösen hideg téli estén francia honban lovagolva megosztotta meleg köpenyét egy nélkülöző koldussal.
Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta.
Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké is szentelték.
A (legelterjedtebb) monda szerint Mártont szerénysége méltatlannak tartotta e címre, ezért elbújt egy libaólban.
A libák azonban hangos gágogásukkal elárulták, így megtalálták és Tour püspökévé szentelték.
"Valamikor réges régen élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, Márton. Márton édesapja katona volt. Amikor a kisfiú nagyobbacska lett, ő is szeretett volna katona lenni és jelentkezett a római hadseregbe. Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Bátorsága mellett jószívű is volt, ezért katonatársai megszerették őt.

Egy napon egy város felé lovagoltak és az út szélén egyszer csak megláttak egy koldust. Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
- Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!
Márton tanakodni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette.
Később, amikor Márton lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak.
Márton nemsokára otthagyta a hadsereget és pap lett belőle. Nagyon szerették mindenütt, mert jóságos volt és mindenkinek segíteni próbált. Az emberek hamarosan meg akarták választani püspöknek. Márton nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik és szolgák veszik körül, ő ezután is egyszerű életet akart élni. Ezért elbújt az emberek elől, hogy ne találják meg. Képzeljétek, milyen jó búvóhelyet talált! A libák közé bújt el, az ólban.
De a libák nem maradtak csendben, hangosan gágogtak, és gágogásukkal elárulták Márton búvóhelyét. Így az emberek megtalálták és mégiscsak püspök lett belőle, de ezután isugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Nagyon sokat segített a szegényeknek és az emberek egész életében nagyon szerették őt.
Amikor meggyújtjuk majd a Márton napi lámpásunkban a gyertyát, gondoljatok Ti is arra, amikor valakinek segítettetek,"
Forrás: http://oviselet.blogspot.hu/
Kép forrása: Vivian Maas Innemee
Kép forrása: 
allcolored.com

Kép forrása:
zaubereinmaleins.de
Kép forrása: 
ideenreise.blogspot.de
Márton napi lámpásfelvonulás
A német nyelvterületekről ismert lámpás/fáklyás felvonulás, Martinsumzug, szintén Szent Márton emlékét hivatott őrizni, és a jó cselekedeteket jelképező fényt kívánja eljuttatni mindenkihez.
Az ilyen felvonulások egyre elterjedtebb hazánkban is, leginkább gyerekek, kisgyerekes családok vesznek benne részt.
Sötétedés kezdetekor maguk készített lámpásokkal (benne mécses vagy kis égő) járják az utcákat és közben Márton napi dalokat énekelnek.
Kép forrása: 
google.at

Kép forrása:
mukketing.blogspot.de
Ahol mód van rá, a vonulókat a lován ülő Szent Márton (piros köntösben, római katonának öltözve) vezeti a megemlékezés központi helyszínére.
A gyerekek gyakran kis műsort adnak elő, jellemzően eljátszák Szent Márton és a koldus találkozóját.
A műsor befejezéseként Márton napi tüzet gyújtanak, liba alakú sütemény, weckmann (amely egy édes tésztából készülő, ember alakú figura) és meleg italok fogyasztásával zárul a felvonulás. Ilyen felvonulásokat jellemzően német nemzetiségű települések, iskolák, óvodák és egyházközösségek szerveznek hazánkban.  (forrás:tutitippek.hu)
Weckmann elkészítése:
250 g alacsony zsírtartalmú túró , 5 evőkanál tej , 8 evőkanál olaj , 1tojás , 100 g cukor , 1 o vaníliás cukor , 1 csipet , 400 g liszt , 1 p + 2 teáskanál sütőpor , Csokoládé csepp
1. lépés
Keverjük össze a hozzávalókat, kivéve a lisztet, feldolgozni a lisztet a sütőport a földre, és a hét egy sima tésztát.
2. lépés
Tegye a tésztát egy enyhén lisztbe fórumon kiépítése nem túl vékony, és kivágták Weckmänner. Díszítse csokoládé chips.
3. lépés
160 ° C (felső / alsó hő) 10-15 perc. sütjük.
Forrás: http://www.kuechengoetter.de/

Szent Márton-dal

(A „Sárga csikó, csengő rajta dallamára énekelve)

Szent Márton hóban lovagolt,

lova a szélnél is gyorsabb volt.

Rád gondolunk Szent Márton.

Szent Márton lovagolt vígan,
meleg köpenybe burkoltan.

Rád gondolunk Szent Márton.

A hóban koldus vacogott,
nem viselt mást, hitvány rongyot.

Rád gondolunk Szent Márton.

"Ó, légy a segítségemre,
vagy megvesz Isten hidege!"

Rád gondolunk Szent Márton.

Húzza Szent Márton a gyeplőt,
megáll a didergő előtt.

Rád gondolunk Szent Márton.

Szent Márton éles szablyája
a meleg köpenyt szétvágja.

Rád gondolunk Szent Márton.

Felét Szent Márton od'adja,
koldus hálásan fogadja,

Rád gondolunk Szent Márton.

Álmában jő egy tiszta fény

és lágyan kélő hang beszél

Rád gondolunk Szent Márton.

Amit tettél te jó lovag,

érte hálánkat elfogadd.

Rád gondolunk Szent Márton.

Kép forrása: Blogvin

Nagykovácsiban ez a nap kiegészül a Tökfesztivállal, ahol a gyerekek, családok által készített töklámpásokből, faragott tökökből, tökfigurákból kiállítást rendezünk a Főtéren, mely a felvonulás végcélja, ahol libazsíros kenyér és forró tea várja a vendégeket.

Márton napi népszokások, hagyományok
Libavacsora és az újbor kóstolásának napja:
A Márton nap a 40 napos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a jóízű és gazdag falatozás, vigasság megengedett. Ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Ma is sok helyen táncos mulatságot csapnak, ahol az asztalról nem hiányozhat egy libafogás és az újbor.
A hiedelem szerint ludat illik enni ezen a napon, mert, aki Márton-napján nem eszik libát, az majd egész évben éhezik. Úgy hitték minél többet isznak, annál egészségesebbek lesznek. Tipikus ételek ezen a napon a libaleves és libasült párolt káposztával és zsemle- vagy burgonyagombóccal. A rétessütés is nagy jelentőséggel bír ezen a napon, a rétes nyújtása jelképezi Márton oltalmazó köpenyének kinyújtását. Márton az újbor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az újbor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napja, mint időjóslás napja:
A tapasztalat szerint Szent Márton napja körül legtöbbször elromlott az idő és leesett az első hó. Ha hó esett, akkor azt mondták, hogy Szent Márton püspök fehér lovon jött.

Ha Márton napja fehér lovon köszöntött be, hosszú telet jósoltak, ha barna lovon jött, vagyis nem esett a hó, úgy tartották, karácsonyig nem is lesz. Ha kevés hó esett: Márton csak megrázta a szakállát.

"Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton,  borongós tél" - mondja a rigmus.

Úgy tartották, hogy a Márton napra levágott lúd mellcsontja megmutatja, hogy milyen idő várható; ha barna volt: esős, ha fehér: havas telet vártak.

A galgamácsaiak szerint a Márton-napi jeges eső korai tavaszt jelent.

Göcseji hagyomány, hogy Márton hetében sem mosni, sem szárogatni nem szabad, mert különben marhavész lesz.

A népi megfigyelések szerint "ha Márton napján lúd a jégen áll, karácsonykor sárban botorkál".

A néphit szerint a Márton-napi eső nem jelent jót, mert utána rendszerint fagy, majd szárazság következik.  (forrás:okosanya.blog.hu)

Márton vessző

Márton napja a paraszti életben a téli negyedév kezdőnapja volt. Ezen a napon történt a bérletek és bérek kifizetése. A termésvarázsló szokások közé tartozott, hogy a pásztorok vesszőnyalábot ajándékoztak azoknak a gazdáknak, akiknek a barmaira vigyáztak a legelőn. A gazdák ekkor kifizették a pásztorok járandóságát, a kapott vesszővel pedig megveregették a jószágot, hogy egészségesek, jó evők és sok hasznot hozók legyenek. Márton vesszeje több ágú is lehetett. A sokágú vessző azt jelezte, hogy a kocadisznónak sok malaca fog születni tavasszal. Néhol a vesszőt a disznóólak tetejére szúrták, hogy megvédjék a jószágot a dögvésztől. Tavasszal ezzel a varázserejű vesszővel hajtották ki az állatokat a legelőre.

A pásztorok házról házra járva Márton vesszőt átadva Köszöntőt mondtak a  gazdára, az egész háznépre s a háziállatokra. E köszöntő jutalmaképpen a gazda megfizette a "bélesadót", vagy másképpen nevezve a "rétespénzt".

"Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét.

A szokást nem mi kezdtük, és nem mi végezzük.

Állataiknak annyi szaporulata legyen,

Ahány ága-boga van a vesszőnek."

Márton vesszeje rendszerint többágú fűzfaágból font fonat volt.

(forrás:okosanya.blog.hu)

www.javorka-tata.sulinet.hu

Feedek
Megosztás