Szántsunk földet,

vessünk búzát,

arassuk le,

csépeljük le,

őröljük meg,

dagasszuk meg,

süssünk cipót,

lepényt, lángost

hámm!

Zelk Zoltán: egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak; tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és búzavirágoktól.

Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:

– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!

Egy öreg fürj vigasztalni kezdte:

– Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök és illatoztok a búzatábla közepén.

Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébe rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot és a kenyérsütő kemencét.

Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta –, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik.

„Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból –, nekem pedig nincsen szárnyam… Akkor tücsök leszek… – határozta el –, az is itt él a földön, az se tud repülni.”
245

Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni…

„Akkor mezei egér leszek!” – határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.

„Hát mit csinálhatnék? – töprengett egyre szomorúbban. – Legjobb lenne, ha odagurulnék testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.”

Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:

– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.

A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.
Madarak voltunk, földre szálltunk
Búzaszemet szemezgettünk.
Mond meg nekem te, hányat mondasz te!
A szegényember lisztje
Román népmese, Belia György fordította

Élt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény volt, hogy még órája sem volt. Egy messzi uradalomba járt napszámba az a szegény ember, a gróf földjére. Egyszer is megy a legelőn keresztül hazafelé. Délfelé járhatott az idő, de az ember nem tudta, hány óra van, mert nem volt órája. Pedig jó lett volna tudnia, mert mit lát? A legelőn tündérlányok táncolnak, mulatnak. Köszönne nekik tisztességgel, de nem tudja, jó reggelt mondjon-e vagy jó napot: Ehelyett ezt mondta hát:
- Isten tartsa meg a kedvetek, és mulassatok jól!
- Neked meg az isten szaporítsa meg a lisztet a zsákodban! - köszöntek vissza nevetve a tündérlányok.
Ez jó kívánság volt, mert a szegény ember zsákjában egy sütet lisztet ha össze lehetett kaparni. Azt is megsütötte az asszony, hogy az ember hazaért. Üres lett a zsák.
Eltelik egy-két nap, megint kellene kenyeret sütni.
- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől - zsörtölődik az ember.
- A semmiből süssek tán?
- Abból nehéz volna. Lisztből inkább - így az ember.
- Beszélni tudsz, követelőzni tudsz, lisztet hozni nem! - mérgelődik az asszony.
- Ne pörölj már, hanem süsd azt a kenyeret!
Az asszony bement a kamrába. Az volt a szándéka, hogy kapja a zsákot, és az emberéhez vágja, hadd lássa, igazán üres. De bizony nem volt az üres! Liszt volt abban, éppen egy sütetre való.
- Honnan hoztad ezt a lisztet, te ember? Csak hozod a lisztet, nekem nem is szólsz?
- Te csak süsd a kenyeret, ne faggass!
Mert majd elfelejtettem megmondani: a tündérlányok azt is utána kiáltották akkor az embernek, meg ne mondja senkinek, hogy a liszt magától szaporodik a zsákban, mert akkor már nem szaporodik többet. Elfogyott ez a kenyér is. Az ember megint mondja:
- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől. - A semmiből süssek tán?
- Abból nehéz volna, lisztből inkább.
Az asszony megint bement a kamrába, újra csak ott volt a liszt.
- Te, ha meg nem mondod, honnan van a liszt, bizony megkarmolászlak, vagy nem is tudom, mit csinálok veled!
Megijed az ember, mert az asszony csakugyan karmolászni kezdte. Megmondta, s el is fogyott a liszt örökre, nem szaporodott tovább.
Akkor meg azért esik neki az asszony:
- Miért mondtad meg, mi? Nem kellett volna megmondanod! - És jól megtépázta az embert.
Bizony ilyenek az asszonyok. Ha nem mondják meg nekik, az a baj, ha megmondják, az a baj. Vagyis mindig baj.

Gyúrd, dagaszd a kenyeret,

Tekenőbe kelesztgesd,

Nagy kendőbe tekergesd,

Szakajtóba szendergesd.

Tarbay Ede: Cipósütő mondóka

Parazsad süssön,
kemence,
cipót puhára,
kerekre,
lángost laposra,
veresre,
jól süss, kedves
kemence.

Piruljon benned
réteske,
fonott kalácsunk
fényesre,
huszár, pojáca,
mézeske,
jól süss, kedves
kemence.

Móra Ferenc: Gergő juhász kanala

Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert.
Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját: mondja meg Gergő juhásznak, hogy szeretne vele megismerkedni a magyarok királya.
Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett.
A király nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában.
– No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal.
– Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér.
A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs.
Délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem.
Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király:
– Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét!
Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen:
– Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi.
– Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat – felelte a juhász.
Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék.
– Ejnye, jeges teringette! – fordult a cselédnéphez. – Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat!
Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebtiben visszajött:
– Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet kanalat kivenni.
– Sose búsulj, uram király – legyintett Gergő juhász a kezével –, nem maradok én azért éhen.
Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban.
Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel:
– Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet!
Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest bekanalazta.
Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után.
Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből: ezután piros csizmában őrizte a juhokat.
Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát:
– Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!