"Négy vasárnap gyújtunk gyertyát"

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

Az adventi koszorúról.

Az adventi koszorú kör alakú, örökzöld ágakból áll és az örökkévalóságot jelképezi. A kör alakú adventi koszorúnak se kezdete, sem vége nincsen. Isten teljes és végtelen szeretetét szimbolizálja és az örök életet is jelképezi

Úgy van kialakítva, hogy négy gyertya elfér rajta, de egy ötödiknek is van szerepe középen. Az adventi időszakban minden vasárnap meggyújtanak egyet az Úr eljövetelének tiszteletére. A gyertyák egy-egy állomását jelképezik a Jézus születését megelőző lelki felkészülésnek.

A gyertyákról

Az adventi koszorún négy gyertyát helyezünk el, melyek mindegyike 1000 évet jelképez. Ennyi ideig várt az emberiség a Megváltó születésére. Ádám és Évától Jézusig, akinek érkezését megjövendölték az Ószövetségben.

A katolikus gyakorlat szerint ( három lilát és egy rózsaszínt. A koszorú közepén pedig egy fehér gyertya áll. Valamennyi az Úr, Krisztus eljövetelére várakozás jelképe.

Advent első vasárnapján az első lila gyertyát gyújtják meg, melyet „próféta gyertyaként” említenek, emlékezésül a prófétákra, különösen Ézsiásra, aki megjövendölte Jézus születését. Ez a gyertya a reményt jelenti, a várakozást, amely a Messiás eljövetelét megelőzte.

A második vasárnap gyújtják meg a következő lila gyertyát, mely a szeretetet jelképezi. Egyes hagyományok ezt Betlehem gyertyának nevezik, a jászol emlékére, ahol a Megváltó született.

Harmadik vasárnap a rózsaszín gyertya következik, melyet „Pásztorok gyertyájának” is hívnak, s az örömöt képviseli.

Az utolsó, szintén lila gyertya, az „Angyalok gyertyája” békét szimbolizál, advent utolsó, negyedik vasárnapján szokás meggyújtani.

Karácsony estéjén hagyományosan a koszorú közepére helyezett fehér gyertyát is meggyújtják – a „Krisztus gyertyát”. Az ő életét jelképezi, amikor a földre érkezett. A fehér szín a tisztaság megjelenítője. Krisztus bűntelen, makulátlan és tiszta Megváltó, s akik őt befogadják, megtisztulnak bűneiktől, fehérebbek lesznek a hónál.

 

Egy másik hagyományos szín összeállítás szerint a gyertyák színe - a meggyújtás sorrendjében - kék, piros, fehér és lila. A gyertyák egy-egy vasárnaponként érkező angyalt szimbolizálnak.
Forrás: http://napidoktor.hu

 

Kép forrása: churchcandlesonline.com

Advent, Advent,

gyertya ég,

egy–kettő,

három, négy,

Kis Jézuska,

üdvözlégy.

(népköltés)

Kép forrása: churchcandlesonline.com

Péter Erika: Advent

András után vasárnap
új dísze van a háznak.
A karácsonyt várva várod,
advent kincsét megtalálod.

Fagyöngyből vagy lisztgyurmából
készül, s kalács fonatú,
fenyőágból, szalmaszálból
gyönyörű a koszorú.

Advent neve: készülődés,
kezdődhet a sütés-főzés.
Karácsonyra minden ragyog.
Fényesebbek a csillagok.

Kép forrása: sabine-seyffert.de

Péter Erika: Adventi gyertyák

Négy
vasárnap
gyújtunk gyertyát
az adventi koszorún.
Első vasárnap egy szálat,
Bronzvasárnap még egy párat,
Ezüstvasárnap éppen hármat.
Aranyvasárnap meg mind a négy
gyertyán ég a fény.

Várfalvy Emőke: Adventi Gyertyagyújtogató

Gyertek, gyertek, gyújtsunk fényt,

pici gyertyalángot,

várjuk együtt örömmel,

az eljövő karácsonyt.

1.

Első gyertyánk neve: Hit, erős, mint a szikla,

ha kicsi is, fénye nagy, sötét éjben szikra.

2.

A második gyertyaláng, a Reményért égjen,

csillag mutatja utad, bármily sötét éjben.

3.

Harmadik gyertyánk kigyúl: Öröm ragyogása,

együtt várni olyan jó a világosságra.

4.

Negyedik gyertyán a láng, a szeretet fénye,

betölti az éjszakát, a sötétségnek vége.

 

Ma az összes gyertya ég,

ünnepeljük együtt,

áldott Adventünk után,

a Karácsony eljött!

 

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék,
szíveinkből a szeretet
ki ne aludjék.

Ég a gyertya ég, 
el ne aludjék, 
szívünkből a rosszaság is
kitakarodjék. 

Ég a gyertya ég, 
nő a fényesség,
sötét Földhöz a fényesség 
egyre közelébb.

Ég a gyertya ég, 
az adventi négy, 
azt lobogják, azt hirdetik: 
Jézus üdvözlégy!

Kép forrása: google.de

Mese az első gyertya gyújtásához: Megtölteni a termet

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:

– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.

A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.

A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a szalma, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.

A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy-mint akar így megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.

A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:

– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

(Ismeretlen eredetű legenda)                                              Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Kép forrása: Óvodásgyermekek

Mese a második gyertya gyújtásához: A szegény pásztorfiú ajándéka

Azon az éjszakán, amikor az égen megjelent a fényes csillag, az angyal irányítása szerint útra keltek a pásztorok.

Volt közöttük egy fiúcska, aki kicsi volt és nagyon szegény, így a többiek nem akarták magukkal vinni, hiszen úgy sem tudott volna ajándékot adni az Istengyermeknek.

Ő azonban nem nyugodott bele, látni akarta a kisdedet. Egyedül indult el a hosszú útra, és meg is érkezett Betlehembe. Társai ekkorra már átadták ajándékukat, és az istállóban mindenki aludt: József, Mária és az angyalok. Aludt az ökör és a szamár is, csak a kis Jézus volt ébren. Csendesen feküdt a szalmán, s talán elhagyatottsága miatt kissé szomorú volt, de nem sírt és nem nyugtalankodott, annál ő sokkal derekabb gyermek volt.

A Kisjézus a fiúra nézett, amint ott állt a bölcsője előtt teljesen üres kézzel. Nem volt nála még egy darabka sajt, még egy szál gyapjú sem, amit odaajándékozhatott volna. A fiú is nézte a gyermeket. Ott feküdt szegény a szalmán és nem volt semmije; sem csengettyűje, sem csörgőcskéje, sem egyebe.

A pásztorfiú nagyon megsajnálta a kicsi gyermeket. Letérdelt a bölcső elé, kezébe vette az Istengyermek piciny öklöcskéjét, kihajlította hüvelykujját, és a szájába dugta.

Ettől kezdve nem volt többé szomorú a Kisjézus, mert a szegény pásztorfiú a legdrágábbat ajándékozta neki, amivel egy kicsinyke gyermeket meg lehet ajándékozni: saját hüvelykujját.

(szláv legendamese)

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Kép forrása: Found on catholicicing.com

Mese a negyedik gyertya gyújtásához: A boldog család

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást.

Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiába való volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi.

Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

– Egy pár szép csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak.

A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát.

A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.

– Mit csinálsz, jó ember? – kérdezte tőle.

– Csak szántogatok! – felelte a férfi.

– Nem éheztél még meg?

– Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.

A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére, s gyorsan berepült a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.

– Mit csinálsz, jó asszony? – kérdezte tőle.

– Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.

– Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Még egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.

Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt, meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő, és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak. Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután.

A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére, és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta, miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.

– Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől.

– Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!

– Hihi-hihiiiii! – nevetett éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most is nézegeti magát a tükörben.

Elsötétül a világ a boldog ember előtt. Ilyet mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett.

Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet.

Felrakta az ekét a szekérre, és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta.

Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.

– Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember, és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld.

Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony mindjárt bele is dobta a kemencébe a kendőt meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Kép forrása: Found on tiredneedsleep.blogspot.com

Mese a negyedik gyertya gyújtásához: A negyedik bölcs

A három napkeleti bölcs történetét mindenki ismeri. A negyedikről mesélek most nektek…

Élt egy ember Ekbatan városában a perzsa hegyek közt, Artabánnak hívták, és mélységes áhítattal és lelkesedéssel készülődött a Megváltó születésére. Eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte. Három különleges drágakövet vett: egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt, egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente, és egy igazgyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hófedte csúcsainál.

Amikor egy ragyogó fehér csillag fénylett fel az égen, Artabán tudta: ez a jel, és útnak indult a három ajándékkal, hogy találkozzon a három bölccsel: Gáspárral, Menyhérttel és Boldizsárral az előre megbeszélt helyen.

Napokon keresztül ügetett gyors lábú lován; az utolsó napon pedig már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre. A szíve könnyű volt és vidám: éjjelente látta a csillagot az égen, és alig várta már, hogy a saját szemével láthassa a Megváltót.

Háromórányira volt még a templom, így hát vágtatott tovább. Egy datolyapálma-ligetben lova megtorpant. Artabán egy idős férfi alakját vette ki a sötétben, aki az úton feküdt. A bőre sárga volt a mocsárláz miatt. Artabán nem tudta, mit tegyen. Ha segít a férfinak, nem ér oda a találkozóhelyre, és a többiek nélküle indulnak el. De ha most továbbmegy, a férfi meghal.

– Uram, vezess engem a szent úton! – imádkozott.

A haldoklóhoz lépett Artabán, és árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet vitt neki, hogy megitassa és megmosdassa. A tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majdnem egy egész napig ápolta a beteget, mire az jobban lett, és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását, és pénzt adott a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára.

A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artabán elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a három bölccsel, az öreg szelíden Artabánra mosolygott.

– Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe, talán csak ennyit: prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten utadon, és vigyen el biztonságban oda!

Artabán sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időben beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Később ért Betlehembe, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábához fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát.

Artabán az utcákat járta, magánál tartotta a rubint és az igazgyöngyöt, hogy a kis Jézusnak adhassa, ám egy alacsony kőházból csendes énekszót hallott, egy asszony énekelt. Belépett. A házban egy anya ringatta álomba a gyermekét. Artabán kérdésekkel halmozta el az asszonyt: jártak-e ott napkeleti bölcsek, merre mentek, hol találja a Megváltót? Az asszony, kisgyermekét ringatva a karján, készségesen válaszolt: igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek, nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé indultak. Artabán csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kereshetné a Megváltót… Ekkor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel.

– Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!

Artabán látta az asszony arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát, de a katonák már dörömböltek is az ajtón Heródes nevében.

– Isten nevére kérlek, mentsd meg a gyermekem! – könyörgött az asszony.

Az anya elsápadt, szorosan magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan az ajtóhoz szaladt, széles vállai betöltötték a nyílást. Katonák véres karddal rohantak az utcán. Megpillantották a szálfatermetű férfit az ajtóban, és megtorpantak a meglepetéstől.

– Magam vagyok itt – mondta szelíd nyugalommal Artabán, és hogy szavainak nyomatékot adjon, előhúzta a rubint. Szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak volna.

A kapitány mohó vigyorral vette el a követ, és hangosan felkiáltott:

– Tovább! Itt nincs gyerek!

Mit tettem? – gondolta Artabán. – Elpazaroltam a Megváltó ajándékát… De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába.

– Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, ő kísérjen az utadon! – mondta az asszony.

Artabán Egyiptomban folytatta útját, a szent családot kereste Betlehemből, majd továbbment, és Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat:

– Ne felejtsd, a királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik őt keresik, jól cselekednek, ha a szegényekhez fordulnak.

Így hát Artabán bejárta azokat a városokat, falvakat, ahol a szegények éheztek, ahol a pestis pusztította az ifjakat és a véneket. Nem talált királyt, akit szolgálhatott volna, de sok embert talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket, és közben őrizte az egyetlen megmaradt ajándékot: a gyöngyöt.

Hosszú, gyötrelmes évek teltek el, épp harminchárom, és Artabán haja fehérebb lett, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. A zsidó húsvét időszaka volt ekkor. Nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett.

– Hová mentek? – kérdezte Artabán egy öregembertől.

– A Golgotára. Két embert fognak megfeszíteni ott, és egy harmadikat azért, mert azt állította, hogy ő a zsidók királya.

Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót.

Útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadságát és életét. Ahogy azonban az emberek sűrűjében utat próbált törni magának, kiáltozásra lett figyelmes: katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé.

– Ments meg! – zokogott a lány. – Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam!

Artabán a lányra nézett, azután a Golgotára; előhúzta az erszényéből az igazgyöngyöt, amely sosem volt olyan fénylő, mint akkor, és egy pillanatig szomorúan nézte.

– A Megváltónak őrizgettem – mondta végül. – De úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak neki. Tessék, húgom! Váltsd meg vele a szabadságodat!

A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, megrázkódott a föld; sűrűn kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Az ősz Artabán lerogyott az út szélén; a lány pedig fölé hajolt, hogy felsegítse.

Bölcs arca ragyogott; felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott. Beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak:

– Ha láttam volna nélkülözésed, ó, Uram, éhséged és szomjad csillapítottam volna! Számkivetettként a házamban otthont nyújtottam volna. Harminchárom évig kerestelek, de nem leltem nyomodra, nem segítettem neked, királyom.

Elhallgatott.

Valahonnan a magasból csendesen és szelíden így szólt egy hang:

– Bizony mondom néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg!

– De mikor, Uram? – rebegte alig hallhatóan Artabán. – Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod…

És a vihar közepén egy alig hallható hang válaszolt neki, talán nem is hallotta más:

– Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem.

A szavak hallatán békés ragyogás világította meg Artabán arcát: olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár.

A negyedik bölcs megtalálta királyát.

(Orosz legenda és sok-sok mesélő nyomán)

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Kép forrása: Found on kinderart.com

Könyvajánló:

Az adventi angyalok

Kép forrása: blog.kp.ua

hagyomány szerint a Teremtő 4 különleges Angyalt küld le ilyenkor a Földre, minden vasárnap egyet, egészen Karácsonyig:

Az első vasárnap angyala kék (hit erő, védelem) palástban érkezik. hogy közelebb húzódjon az emberekhez.

Kép forrása: Družina Laďka

Kép forrása: Družina Laďka

Kép forrása: biciclettejami.tumblr.com

A második angyal piros (szeretet, harmónia, türelem, )  palástban érkezik és a tiszta szeretetet sugárzó embereket keresi.

Kép forrása: Found on creamalice.com

Kép forrása: Marietta Cooray

Kép forrása: Patricia Shoemaker

A harmadik vasárnap egy fehér (tisztaság, alázat, védelem) ruhás angyal érkezik, kezében fénysugarat tartva, és megérinti a sugárral azt, akinek tiszta szeretet lakik a szívében.

Kép forrása: Happy Home Fairy

Kép forrása: jisli

Kép forrása: Folt Bolt

A negyedik vasárnap lila (szeretet, megbocsátás, elfogadás) ruhába öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és a béke dalát énekli. E daltól a földben szunnyadó valamennyi mag felébred, így újul meg tavasszal is az élet.

 

Kép forrása: sphotos-c.ak.fbcdn.net

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép forrása: ebay.com

Adventi vásár 2. csak természetesen

Kép forrása: Kincsek-kacatok-ünnepek

Kép forrása: postila.ru

Kép forrása: s-media-cache-ak0.pinimg.com

Kép forrása: claudiaroma.blogspot.com

Kép forrása: wohnbuch.de

Kép forrása: Lushome

Kép forrása: őinterest.com

Kép forrása: Mable Crafts-alot

Kép forrása: etsy.com

Kép forrása: cool2craft.com

Kép forrása: Kincsek és kacatok

Kép forrása: Laura Falin / Kids Activities Blogger

Kép forrása: Minimoda.es Modactual.es

Kép forrása: lia griffith

Kép forrása: Kincsek és kacatok

Kép forrása: Meska.hu

Kép forrása: Balatontipp

Kép forrása: Meska.hu

Kép forrása: Victorian Trading Co.

Kép forrása: etsy.com

Kép forrása: pinterest

Kép forrása: Intasgram

Kép forrása: Steenzoekertje Rockpainting Zoeken

Kép forrása: Nagykovácsi Diófa csoport

Kép forrása: Életszépítők

Kép forrása: amazon.de

Kép forrása: Muttis Nähkästchen: Familie, Erziehung, DIY, Reisen mit Kind

Adventi vásár I- portékák üvegbe zárva

Forró csoki por

Kép forrása: Found on bubblynaturecreations.com

Recept 1.: (Forrás: http://gyereketeto.hu/konyha/forro-csoki-hazilag)

Egy késes daraboló kell hozzá, amibe bele kell pakolni minden hozzávalót:

-két tábla étcsokit felkockázva

-3 evőkanál holland kakaóport

-3 evőkanál nádcukrot

– cseppnyi fahéjat, vaníliát, ízlés szerint akár chilit is.

Daraboljuk fel, így lesz belőle gyorsan és tökéletesen oldódó csokipor.

Már csak forró tej kell hozzá!

Recept 2. (Forrás: http://www.joy.hu/)

4 csésze cukor

1 vanília rúd belseje

2 tábla keserű csokoládé

1 tábla tejcsokoládé

2 csésze kakaópor

Elkészítés:

1. Keverd össze egy tálban a cukrot, a kakaót, és a vaníliát.

2. Törd kisebb darabokra a csokoládét, tedd az aprító gépbe, és daráld por állagúra.

3. A két keveréket öntsd egybe, és keverd össze.

Recept 3. (http://anapfenyillata.cafeblog.hu/2014/10/22/hazi-forrocsoki-por/)

Hozzávalók:

1 tábla étcsoki (jó minőségű)

1 csésze (1dl) nádcukor

3 evőkanál kakaópor

3 evőkanál   étkezési keményítő

fél teáskanál fahéj

Mályvacukor vagy pillecukor házilag
Kép forrása: sutibolygo.blogspot.com

Hozzávalók:
8 g porzselatin
4 evőkanálnyi víz
15 dkg cukor
1 evőkanál melasz vagy méz
csipetnyi só
1,5 dl víz
2 evőkanál porcukor
2 evőkanál kukorica keményítő

Elkészítés: A zselatint egy mélyebb tálban 4 evőkanálnyi vízzel elkeverem. Egy kisebb lábasba beleteszem a cukort, hozzáadom a vizet és a melaszt. Folyamatos kevergetve felforralom, majd kis lángon még 4 percet főzöm. A szirupot – folyamatosan keverve - hozzáadom a zselatinhoz, és a masszát 5-6 percig gépi habverővel folyamatosan verem, amíg meg nem dagad és nyúlóssá nem válik. Olajjal jól átkent sütőpapírral kibélelt műanyag dobozba kanalazom a krémet, s néhány órát a hűtőbe teszem. 
Amikor megdermed, akkor a papírral együtt kiemelem, késsel felkockázom, majd a kockákat a kukoricakeményítő és porcukor keverékébe forgatom.

Pillecukor fudge

Hozzávalók:
1,5 dl sűrített tej
20 dkg frissen elkészített, még folyékony mályvacukor
csipetnyi só
5 dkg vaj
15 dkg dió
40 dkg porcukor
30 dkg tejcsokoládé

Elkészítés: A diót durvára vágom, a csokoládét lereszelem. Ezután egy forralóba öntöm a tejet. Hozzáadom a vajat, a mályvacukort, a cukrot és a sót. Közepes lángon, folyamatos kevergetés mellett felforralom, majd kis lángon tovább főzöm, folyamatosan kevergetve 4-5 percig. Ezután lehúzom a tűzről és hozzáadom a csokoládéreszeléket, majd a diót. Fakanállal átkeverem és olajjal átkent sütőpapírral bélelt formába öntöm. Hagyom kihűlni, majd a hűtőben hagyom megdermedni. Néhány óra után darabolom és kínálom.

Forrás: www.mindmegette.hu

Fűszerkeverék

Forrás: http://bubblynaturecreations.com/

Hal fűszerkeverék

10 dkg só
10 dkg pirospaprika
20 dkg szárított őrölt vöröshagyma
40 dkg szárított őrölt petrezselyemgyökér
4 ek szárított őrölt petrezselyemzöld
4 ek szárított őrölt bazsalikomlevél
15 dkg szárított őrölt fokhagyma
1 kk őrölt feketebors
1 mk őrölt szegfűszeg
1 kk őrölt babér
1 mk szárított őrölt citromhéj
1 mk csípős pirospaprika
½ mk sáfrány

Sültcsirke fűszerkeverék
½ tk koriander
1 tk római kömény
1 tk fehér bors
2 tk édes fűszerpaprika
2 tk kurkuma
1 tk őrölt gyömbér
2 tk fokhagyma granulátum
1-1 tk rozmaring, kakukkfű, tárkony, majoranna
½ tk cayennebors

Sertéshús fűszerkeverék
15 dkg só
25 dkg pirospaprika
1 ek majoránna
1 ek bazsalikom
1 ek zsálya
1 ek szárított fokhagyma
½ ek rozmaring
½ ek kakukkfű
½ ek őrölt kömény

Provance-i fűszerkeverék
2 ek oregano
2 ek kakukkfű
2 ek petrezselyem
2 ek majoranna
2 ek bazsalikom
1 ek zsálya
1 ek borsikafű
1 ek rozmaring
1 ek tárkony

Pizza fűszerkeverék
5 dkg édes pirospaprika
5 dkg csípős pirospaprika
1 kk majoránna
1 kk borsikafű
1 ek bazsalikom
2 kk kakukkfű
2 kk zsálya
1 ek fokhagymapor
2 ek só

Forrás: http://www.biobolt-webaruhaz.hu/

Hógömb

Kép forrása:  Found on oh-lovely-day.com

Glicerines:

Hozzávalók:

sterilizált befőttesüveg
műanyag, vagy porcelán dísz
ragasztó pisztoly, vagy pillanatragasztó
csillámpor
flitter
glicerin
víz
konyhai papírtörlő
teáskanál
1. takarjuk le a munkafelületet és készítsünk elő minden hozzávalót

2. a díszről távolítsuk el az akasztót és ragasszuk bele a befőttesüveg tiszta és száraz tetejébe

3. tartsuk lenyomva a figurát, amíg a ragasztó megköt

4. öntsük fel vízzel a befőttesüveget úgy, hogy a kb. ujjnyira legyen a peremétől a szintje, majd keverjünk a vízhez 3-4 teáskanál (az üveg méretétől függ) glicerint, amitől kissé sűrűbb lesz a víz és lassabban ülepszik majd le a flitter, csillámpor

5. szórjunk a víz felszínére csillámport és flittert, majd kanállal keverjük össze, amennyire csak tudjuk

6. óvatosan helyezzük a vízbe a figurás tetőt, akkor jó, ha pár csepp vizet kiszorít az üvegből (így biztosan nem lesz légbuborék a hógömbben), konyhai papírtörlővel töröljük meg az üveget

7. erősen szorítsuk a tetőt az üvegre, így le sem kell ragasztani

Praktikák:
- a glicerint gyógyszertárban lehet venni tetszőleges kiszerelésben, vigyázzunk, hogy ne érintkezzen a bőrünkkel, mert nagyon szárítja
- aki szeretné a tetőt az üveghez ragasztani pillanatragasztót válasszon, így a tetőt is rá lehet tekerni az üvegre rés nélkül
- többféle súlyú "havat" (csillám, flitter) érdemes beletenni, így nem egyszerre ülepednek le
- vízálló ragasztót használj!

Forrás: http://www.receptmuves.hu/2012/12/hogomb-keszitese-hazirag-rendhagyo.html

Zsírkréta

Kép forrása: Found on myremodelednest.blogspot.com

Hozzávalók:

Azonos mennyiségű méhviaszt és szappanreszeléket állandó keverés mellett lassú tűzön felmelegítjük (ne forrjon), színező anyaggal megfestvjük és kiolajozott jégkockatartóban vagy muffinformában kihűtjük és már rajzolhatunk is.

Kép forrása: http://ajandekom.hu/

Befejezésül egy újrahasznosítási ötlet: zsírkrétából zsírkréta

Kép forrása: http://ajandekom.hu/

A sütőt kb. 180 fokra állítsuk be és kb 5-10 perc alatt elkészül arégiből új, szivárványos kréta.

Csillámos gyertya vagy zsírkréta:

Kép forrása: csanavarazs.wordpress.com

  • üres, tiszta konzervdoboz
  • fehér vagy átlátszó gyertya (vagy zsírkréta-maradék)
  • csillám (legjobb az apró szemű csillámpor)
  • műanyag forma
  • pálca a kevergetéshez

Lépések:

  1. Törd bele a gyertyát vagy a zsírkrétákat kis darabokban a konzervdobozba.
  2. 2-3 cm magas vizet tegyél fel forrni egy lábasban. Mikor forr a víz, tedd takarékra.
  3. Helyezd a vízbe a konzervdobozt.
  4. Amikor már teljesen felolvadt a gyertya vagy kréta, szórj bele egy kanálnyi csillámport és keverd el a pálcával.
  5. Vegyél elő egy kesztyűt vagy konyharuhát és azon keresztül fogd meg a konzervdobozt, mert forró. Öntsd formába, és hagyd kihűlni.
  6. Mikor teljesen kihűlt, kiveheted a formából, és már kész is a remekmű!
  7. Forrás: https://csanavarazs.wordpress.com/2013/11/26/csillmos-zsrkrta-hzilag/

Muffin

Kép forrása:  www.meska.hu

Karácsonyi ajándék muffin

Hozzávalók: 25 dkg búzaliszt, 5 dkg zabpehely, 2 teáskanál sütőpor, 2 teáskanál őrölt fahéj, 2 teáskanál mézes sütemény fűszerkeverék, 10 dkg dió, 15 dkg vegyes tropical aszalt gyümölcskeverék, 10 dkg barnacukor.

Válassz egy jól záródó, lehetőleg másfél literes befőttes üveget. Szórd az aljára lisztet, tetejére a zabpelyhet, majd rá a sütőport és a fűszereket. Óvatosan öntsd rá a barnacukrot, rá a durvára összevágott diót, és végül a gyümölcskeveréket. Tegyél az üvegbe 12 db muffin sütőpapírt, és ne feledd beletenni a használati utasítást.

Az utasításhoz használd a Bradley Hand ITC betűtípust! Másold ki ezt a szöveget, és kinyomtatva tedd az üvegben elkészített muffinkeverék tetejére!

Karácsonyi muffinkeverék

Elkészítési útmutató: üss fel egy nagy tálba 2 db egész tojást, önts hozzá 3 dl tejet és 10 dkg olvasztott vajat. Fakanállal jól dolgozd össze, majd kis adagokban keverd hozzá az üveg tartalmát is. Ha már egyneművé kavartad, evőkanállal kanalazd muffin sütőformákba. Ha ügyes vagy, pont 12 darabot tudsz megtölteni úgy, hogy háromnegyedig legyenek. Vigyázz, ne töltsd túl, mert sütéskor ki fog folyni.
Tedd előmelegített sütőbe és 160-170 fokon süsüd 15-20 percen keresztül.

Ugye milyen egyszerű volt elkészítened?

Jó étvágyat hozzá!

Kaldeneker György receptje
www.kaldeneker.hu

Az üveg tartalma: liszt, barnacukor, aszalt gyümölcs, sütőpor, zabpehely, dió és fűszerek.

Forrás: http://www.edenkert.hu/elet-mod/megeheztel/karacsony-ajandek-otlet-muffin/1847/

Immunerősítő citromos méz teába

Kép forrása: erzso-gyogyasz.hupont.hu

Szükségünk lesz egy citromra és a citromhoz hasonló méretű friss gyökérdarabra, amit meghámozunk és felszeletünk. A citromot alaposan megmossuk, azt is felszeleteljük, majd váltogatva egy üvegbe rétegezzük őket, felöntjük a kedvenc mézünkkel, három napig hűtőben érleljük. Ezalatt az idő alatt megnövekszik a térfogata is, ezért érdemes nagyobb üvegbe tenni, és csak addig tölteni a mézet, míg el nem lepi a hozzávalókat. A citrom levet enged, a gyömbér pedig kiereszti az illóolajait. Egyszóval a mezünk hígabbá válik. Ebből a mézből aztán egy teáskanállal fogyasztunk minden nap, vagy akár a teánkba is használhatjuk.

Forrás: http://cheffeleseg.blogspot.hu/2014/01/gyomberes-citromos-mez-immunerositesre.html

Gyömbérszörp

Kép forrása: Gyógyszer Nélkül

Hozzávalók:

Egy nagyobb (kb. 12 dkg) gyömbér

1 kg cukor

1 citrom

1 dkg citromsav

1,5 l víz

A gyömbért megtisztítom, majd apróra felszeletelem, felöntöm vízzel és beleteszem a cukrot is. Közepes lángon felforralom. Belefacsarom a citrom levét, majd a citromsavat is feloldom. Újra felforralom, majd leveszem a lángról és fedő alatt állni hagyom.

Mivel gyerekeknek készült ez kb. 15-20 perc volt, de aki szereti az intenzívebb, kicsit csípősebb gyömbér ízt, az akár 1,5 óráig is állni hagyhatja.

Az idő letelte után leszűröm, és újra felforralom a szirupot, ami üvegekbe és száraz dunsztba kerül.

Forrás. A napfény illata

Mézes kakó forró tejhez:

Hozzávalók

400 g méz (én akácmézet használtam)

50-70 g jó minőségű kakaópor

A mézet és a kakaóport habverővel simára keverem, majd üvegbe töltöm.

Forrás: A napfény illata - Cafeblog

Fűszerecet, fűszerolaj

Kép forrása: www.femina.hu

Aromás ecet készítéséhez használhatod többek között az alábbi összetételű fűszernövény-keverékeket:

1. rozmaring, zsálya, kakukkfű, citromfű

Ebben az esetben egy nagyon kellemes és erős illatú ecetet kapsz, amely elsősorban antibakteriális, fertőtlenítő hatással bír. Megfázásos időszakban megelőzésre, vagy a betegségben kiegészítő kezelésként is alkalmazhatod.

2. lestyán, tárkony, borsikafű, izsóp

Ezzel a növénykombinációval kiváló étvágygerjesztő és emésztést javító fűszerecetet kapsz, mely tisztítja a vesét, vizelethajtó és segít az epekő oldásában is.

3. menta, majoránna, metélőhagyma, kapor

Ezek a fűszernövények elsősorban szélhajtó hatásukról ismertek. Erősítik a gyomrot, nyugtatják az idegeket. Segítenek az emésztőrendszer izmainak ellazításában. Különösen a bélgörcsök oldásában hatékonyak, de menstruációs görcsök esetén is eredményesen alkalmazhatóak.

4. bazsalikom, fokhagyma, koriander termése

Kiváló fertőtlenítő hatású fűszerecetet készíthetsz belőlük, amely erősíti az immunrendszert, csillapítja a köhögést. Emellett étvágyjavító és emésztést segítő hatású, csökkenti a hasi puffadást is. Fokozza a vérkeringést, védi az ereket, köszvénynél és ízületi problémák esetén javasolt rendszeresen fogyasztani.

Forrás: http://www.gyogynovenysziget.hu/fuszerecet-keszitese/

Mediterrán fűszerolaj

Zöldségekhez, főtt tésztákhoz, salátákra.

Hozzávalók: étolaj
Alsó réteg: mustármag, kömény, zöld bors, majoránna, szegfűszeg
Középső réteg: leveles oregánó, bazsalikom, babérlevél
Felső réteg: koriander, borókabogyó, fehér bors

Csípős fűszerolaj

Hüvelyes zöldségételekhez, pörköltekbe, ragukba, burgonyaételekhez, salátákhoz, darált húsos fogásokhoz.

Hozzávalók: étolaj
Alsó réteg: mustármag, köménymag, fekete bors
Középső réteg: rozmaring, egész és karikára vágott csípős pirospaprika
Felső réteg: koriander, zöld bors, őrölt pirospaprika, csilipor

Egzotikus fűszerolaj

Szárnyasokhoz, párolt zöldségekhez, rizses ételek ízesítésére, salátákhoz.

Hozzávalók: étolaj
Alsó réteg: mustármag, kömény, reszelt sárgarépa, szerecsendió
Középső réteg: curry, sárgarépa, babér, édes csöves paprika
Felső réteg: koriander, borókabogyó + kevés fahéjjal még pikánsabb

Thai fűszerolaj

Hozzávalók: extraszűz olívaolaj, koriander, bazsalikom, thai bazsalikom, kevés citromfű, kevés (fodor)menta, sór, bors, 1 kisebb rozmaring ág

Hagyjuk 2 hétig összeérni az ízeket. Elkészítés után fél évig eltartható.

Fokhagymás-bazsalikomos fűszerolaj

Hozzávalók: 2 nagyobb gerezd fokhagyma, fél csokor bazsalikom, 5 dl olíva- vagy repceolaj, néhány ág kakukkfű

Elkészítés: Tisztítsuk meg a fokhagymagerezdeket, mossuk meg és töröljük szárazra a bazsalikomleveleket. Ha van mozsarunk, akkor törjük meg benne egy kicsit a bazsalikomlevelek egy részét. Aprítsuk fel a kakukfűágakat, és tegyük bele a gyógynövényeket egy fél literes szép üvegbe. Ezután töltsük bele az olajat. Hagyjuk állni 2 hétig, utána le is szűrhetjük, de nem feltétlenül szükséges.

Füszerbor


Kép forrása: Címkecenter - blogger

Fokhagymás fűszerbor

Levesek ízesítéséhez, vadas szószokba, halételekhez, szárnyasokhoz szószokba, vagy vadhúspácnak.

Hozzávalók: száraz fehérbor
Alsó réteg: kömény, szárított majoránna, babérlevél
Középső réteg: bazsalikom, apró gerezd fokhagymák, szárított paprika
Felső réteg: őrölt gyömbér

Gyümölcsös fűszerbor

Hideg és meleg gyümölcslevesekbe, puncsokba, bólékba, forralt bornak, tea ízesítésére, gyümölcssalátához.

Hozzávalók: félédes vörösbor
Alsó réteg: szegfűszeg, szegfűbors
Középső réteg: citrom és narancs vékony csíkokra és apró kockákra vágott héja
Felső réteg: szegfűszeg, csillagánizs, fahéj

Forrás: http://www.mindmegette.hu/izes-ajandekok-a-fa-ala-fuszerolajak-es-fuszerborok-35796

Pezsgőzselé:

Kép forrása: Süssünk-főzzünk

Hozzávalók:

5 dl rozé pezsgő, 2,2 dl víz, 15 g zselatinpor, 2 evőkanál cukor, 1/2 citrom leve.
Elkészítése: A zseletinport beáztatjuk 70 ml vízbe, a többi vizet pedig lábosba öntjük, hozzáadjuk a cukrot meg a citromlevet, és addig melegítjük kavargatva, míg a cukor fel nem oldódik. Félrevesszük a lángról, hozzáadjuk a beáztatott zselatint, és addig kavargatjuk tovább, amíg a zselatin is fel nem oldódik. Hozzáöntjük lassan a pezsgőt, folytonosan kavarva, majd üvegekbe adagoljuk adagoljuk, és hidegbe tesszük néhány órára.
Forrás: http://edithreceptjei.blogspot.hu
Vőrősboros aszaltszilva
Hozzávalók:

20 dkg kimagozott aszalt szilva
1 kávéskanál kristálycukor
1 darabka citromhéj
kevés fahéj

Elkészítés:

1. A szilvát a cukorral, citromhéjjal, szegfűszeggel, fahéjjal ízesített borban, fedő alatt pár percig pároljuk és kis üvegekbe töltjük.

Forrás: https://gasztroabc.hu

Ízesített cukrok (Fahéjas, citromos, narancsos, levendulás

Forrás: http://www.teunneped.hu/cikkek/uvegbe-zart-nyar-izesitett-cukrok-telire

Gyertya

Kép forrása: napiboldogsag.com

Mini kert

Kép forrása: arykana.lapunk.hu

A palackkerthez szükségünk lesz egy nagyméretű üvegre, ez akár lehet egy 5 literes befőttes üveg is, a nagymama konyhájából, virágföldre, csipeszre és mini növényekre, és kevés apró szemű kavicsra.

A mini üvegházban nevelhetünk zöld növényt, virágzó dísznövény akár a legszárazabb levegőjű panellakásban is, hiszen egy kedvező mikroklíma alakul ki a növények számára az üvegen belül. Ide bátran ültethetünk mini orchideát, mini páfrányt, vagy futó növényt, amelyek más körülmények között meg sem maradnak otthonunkban.

Szinte minden virágboltban beszerezhetők az úgynevezett mini vagy midi növények, amelyek rendes szobanövények csak épp kisebb méretben és sokkal lassabban is növekednek, mint normál méretű növényeink.

Ha beszereztünk minden szükséges kellékek jöhet az ültetés.

Az üveget helyezzük el egy asztalon, ha pl. nagy befőttes üveggel dolgozunk, egyszerűen fektessük el az asztalon. Az üveg aljára terítsünk szét egy réteg kis szemű kavicsot ez lesz a vízelvezető réteg, így elkerülhetjük, hogy az összegyűlt víz megálljon a palack alján és kirohadjanak a növények gyökere.

Forrás: http://www.kertvarazsmagazin.hu/index.php/szobanovenyek/2274-igy-keszitsuenk-palackkertet

Kandírozott narancs és citromhéj

Kép forrása: palocprovence.blogspot.com

Házi készítésű kandírozott narancshéj

Hozzávalók:
4 narancs
20 dkg kristálycukor

A narancsokat alaposan megmosom, majd narancssárga héjukat zöldséghámozóval levágom. (A narancson még rajta marad a fehér héja, ha az lepucoljuk, gerezdekre lehet szedni a narancsot és megenni, de akár narancslevet is facsarhatunk belőle.) A levágott narancshéjakat hideg vízben 3 napig áztatom. Reggel és este le kell cserélni a vizet. Az új víz mindig hideg legyen.

A 4. napon ismét le kell cserélni a vizet és a friss, hideg vízben fel kell tenni főzni a narancshéjakat. Forrástól számított 10 percig főzöm, majd hideg vízzel leöblítem és a narancshéjakat hosszában, vékonyan felszeletelem.

20 dkg kristálycukorból és 2 dl vízből szirupot főzök. Beleteszem a felvágott narancshéjakat és olykor-olykor átkeverve fél óráig főzöm, majd a lábasban hagyom az egészet kihűlni.

Másnap ismét felfőzöm a cukorszirupban a narancshéjakat, kevergetem és főzöm legalább 20 percig. A visszamaradt szirupból – nem marad sok – kiszedem a narancshéjakat és egy sütőpapíron szétterítem (nagyjából) szálanként.

Mire kihűlnek a narancshéjak, kopogósra is száradnak és innen jól tárolhatóak

Forrás: http://www.moksha.hu/konyha/csak-ket-hozzavalo-hazi-keszitesu-kandirozott-narancshej/

Mézeskalács

Kép forrása: szepsegpillanatok.blogspot.com

Svéb mézeskalács recept:

Hozzávalók:

Elkészítés:

A margarint a mézzel, a cukorral és a fűszerekkel felfőzzük. Hagyjuk kihűlni. Hozzáadjuk a tojást és a szódabikarbónával elkevert lisztet, összegyúrjuk. A tésztának hűvös helyen néhány órát vagy akár egy éjszakát is pihennie kell. Lisztes deszkán kinyújtjuk, apró süteményhez 1-1,5 mm-re, nagyobbakhoz 2 mm vastagra. Karácsonyi formákkal kiszaggatjuk. 175-200 fokon sütjük (5-10 percig). Óvatos megemelés után a tepsiben hagyjuk kihűlni. Cukormázzal díszíthetjük.

Forrás: http://www.mindmegette.hu/sved-mezes-sutemeny.recept

+ ötlet: Karácsonyi lekvárok

Kép forrása: www.mikulascentrum.hu

Diós-ananászos karácsonyi lekvár:

Fél ananász, fél kg narancs, fél kg mandarin, 5 dkg dióbél, kb. 60 dkg befőzőcukor (1:1), 3 evőkanál rum

Az ananászt lehéjazom, tönkjét eltávolítom, húsát felkockázom. A narancsokat és a mandarinokat meghámozom és kifilézem. A dióbelet durvára aprítom. Mindezeket megmérem és kb ugyanennyi 1:1-es zselécukrot hozzáadva egy lábasba teszem. Másnapig lefedve tartom, majd felteszem főni. A zselépróba sikerültéig lassan, de folytonosan kevergetve főzöm. Hozzáteszem a rumot és előmelegített szép üvegekbe töltöm. Az üvegeket azonnal lezárom és 1 percre fejre állítom. Dunsztban tartom másnapig

Karácsonyi illatos: 8 dl forrásban lévő víz6 lime4 nagy narancs vagy 5 kisebb1 piros húsú grapefruit1,5 kg cukorÉles késsel vékonyan hámozd meg agyümölcsöt,  ne  maradjon  rajta  a fehér belsőből semmi. Vágd ketté a gyümölcsöket,  csavard  ki  a  levüket.  Mérd   ki  a  forró vizet egy kancsóba,  add  a  forrásban  lévő vízhez a gyümölcslevet. A kicsavart gyümölcs darabokat   dobd   egy  nagy  lábosba,  öntsd rá a folyadékot, dobd bele a gyümölcshéjat és főzd,  amíg  megpuhulnak.     Halászd  ki  a gyümölcshéjakat, alaposan nyomkodd  ki  és  add  hozzá  a  cukrot.  Főzd  addig, amíg a kanálról lecseppentve    már  nem  folyik  a  tányéron, kihűlve hártya képződik rajta.  Add  hozzá a grapefruit levét, forrald fel még egyszer és kész is vagy.

Blue angel karácsonyi lekvár

Fél liter frissen csavart narancslé, 75 ml Blue Curacao, 1 ek narancshéjforgács (1 kezeletlen narancs héja vékonyan lehámozva és metéltre vágva), fél kg befőzőcukor.
A felsorolt hozzávalókat egy lábasba teszem. A forrástól számított 3 percig főzöm, majd előmelegített szép üvegekbe töltöm. Az üvegeket azonnal lezárom és 1 percre fejre állítom.

Narancsos, csokoládés   almalekvár

A  recept  Leonardo da Vinci lekvárja néven kering a neten. Az igazság az,  hogy  Leonardo  azon  év tavaszán halt meg, mikor Hernando Cortez  a  mai  Veracruznál  horgonyt  vetett.  Soha  nem  került kapcsolatba csokoládéval vagy kakaóval.2 nagy narancs75 dk zöld alma0,5 l narancslé80 dk - 1 kg cukor /ízlésünk szerint/25 dk magas kakaó tartalmú csokoládé1 citrom leveAlaposan  mossuk  meg  a  narancsokat  és  az  almákat, hámozás nélkül daraboljuk  fel őket vékony szeletekre. Az almákat főzzük puhára annyi vízben,   ami  éppen  ellepi  őket. Szűrjük le és törjük össze. Öntsük hozzá  a narancslevet,  cukrot, adjuk hozzá a narancs darabokat és folyamatosan kevergetve  főzzük  teljes  lángon legalább 20 percig. Vegyük vissza a lángot  és  öntsük bele a citrom levet, majd tegyük bele a csokoládét. Ha a csokoládé elolvadt  botmixerrel törjük össze a gyümölcsöt. Vegyük le  a  tűzről  a  lekvárt,  keverjünk  bele kevés szalicilt és töltsük üvegekbe.

Diós almalekvár

Hozzávalók:1 kg savanykás alma,10 dkg vaj,20 dkg barna  cukor,2 db citrom,2 db babérlevél,5 cl konyak vagy whisky,2 maréknyi dióbél.Hámozzuk meg az almákat, vágjuk négyfelé, és vájjuk ki a magházát. A cikkeket vágjuk még három darabba. Forrósítsuk fel a vajat egy nagy lábasban, majd tegyük bele az almacikkeket. Szórjuk rá a cukrot, a durvára összetört diót és tegyük bele a babérlevelet. Mossuk meg jól a citromokat, majd éles késsel, vagy burgonya hámozóval vágjuk le a héját úgy, hogy a fehér bőre ne legyen rajta. A levágott héjat metéljük vékonyra, a citrom húsát facsarjuk ki, és tegyük a lekvárhoz. Fedjük le fedővel, és közepes lángon párszor megkevergetve főzzük negyed órán keresztül. Negyed óra múlva vegyük le róla a fedőt, és forraljuk még legalább öt percig, míg jól besűrűsödik. A legvégén öntsük hozzá a konyakot vagy a whiskyt, forraljuk jól össze, majd töltsük tisztára mosott lekváros üvegekbe. Zárjuk le jól a tetejét, és azonnal fordítsuk fejre. Öt perc elteltével már szép sorjában rendezhetjük az éléskamránkba.Palacsintához, süteményekhez, piskótához és a karácsonyi pulykasülthez fogyasszuk. Remek és egyedi karácsonyi ajándék, ha natúr papírba csomagolva adjuk át a szeretteinknek.

Diós-ananászos karácsonyi lekvár

Fél ananász, fél kg narancs, fél kg mandarin, 5 dkg dióbél, kb. 60 dkg befõzõcukor (1:1), 3 ek rum.
Az ananászt lehéjazom, tönkjét eltávolítom, húsát felkockázom. A narancsokat és a mandarinokat meghámozom és kifilézem. A dióbelet durvára aprítom. Mindezeket megmérem és kb ugyanennyi 1:1-es zselécukrot hozzáadva egy lábasba teszem. Másnapig lefedve tartom, majd felteszem fõni. A zselépróba sikerültéig lassan, de folytonosan kevergetve fõzöm. Hozzáteszem a rumot és elõmelegített szép üvegekbe töltöm. Az üvegeket azonnal lezárom és 1 percre fejre állítom. Dunsztban tartom másnapig.

Forrás: http://arykana.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=736315

Fürdősó

Kép forrása: hir.ma

Alapfürdősó, hozzávalók:

  • 100 gramm durva szemű só
  • 1-2 teáskanál szódabikarbóna (el is hagyható, csak abban az esetben, ha "pezsgőfürdőt" szeretnénk)
  • kb. 5 csepp illóolaj (kedvünk, hangulatunk szerint)
  • 1-2 evőkanál szárított virágszirom, fűszerek,  gyógynövények
  • valamilyen természetes színezék (ha színeset szeretnénk, amely a fürdővizet is megszínezi, esetleg elhagyható)

Elkészítése:

  1. Beleöntjük a fürdősót (és a szódabikarbónát) egy tiszta befőttesüvegbe, de ne legyen tele.
  2. Hozzáöntjük az illóolaja(ka)t (színezéket), és elkeverjük vagy óvatosan összerázzuk.
  3. A lezárt üveget egy pár napig sötét, hűvös helyen érleljük. Ha esetleg nem vagyunk elégedettek az illatával, akkor tegyünk még hozzá néhány csepp illóolajat.
  4. Formás üvegbe töltjük, és légmentesen tároljuk.

Alkalmazás:

  • 2-4 evőkanállal tegyünk egy fürdőkádnyi meleg vízbe, keverjük el.
  • 15-20 perc fürdőzés után térjünk az ágyba (egyedül vagy a kedvesünkkel).

Nézzünk néhány konkrét példát is:

Van néhány illóolaj, amelyeket jobb, ha mellőzünk fürdés közben, ugyanis irritációt okozhatnak, pl.: bazsalikomfahéj, feketebors, kakukkfű, oregánó,szegfűszeg.

Forrás: http://antalvali.com/boszorkanykonyha/illatos-furdoso.html

"Gyere be Karácsony" - díszes ajtók

Mikulásra:

Kép forrása: eerstekleuterklasvbajufsofie.blogspot.be

Kép forrása: http://www.bigdiyideas.com/

Kép forrása: ideasforchristmasdecorating.com

Kép forrása: media-cache-ec0.pinimg.com

Kép forrása: http://www.mariestamps.com

Kép forrása: media-cache-ec0.pinimg.com

Kép forrása: yeehawteachingintexas.blogspot.com

Kép forrása: laclasedemiren.blogspot.com.es

Kép forrása: Samantha Clayton

Kép forrása: Khanh Nguyen

Kép forrása: media-cache-ec0.pinimg.com

Karácsonyra:

Kép forrása: Dawn Solomon

Kép forrása: KiddyFirst

Kép forrása: KiddyFirst

Kép forrása: http://ideas.tpet.co.uk

Kép forrása: https://i.pinimg.com

Kép forrása: https://i.pinimg.com

Kép forrása: http://www.enmu.edu

Kép forrása: Pinterest

Kép forrása: Pinterest

 

"Együtt lenni jó!", avagy gondolatok, érzések, élmények egy képzés kapcsán

Kedves Olvasó, aki rátalálsz erre a bejegyzésre!

A tegnapi. hihetetlenül sok pozitív érzéssel teli nap volt a számomra és remélem, hogy mindazoknak, akik velünk töltötték ezeket az órákat. Ezzel a bejegyzéssel (is) szeretném megköszönni, hogy velem/velünk/együtt tölthettük ezt a napot és, hogy sok-sok élménnyel és érzéssel lehetek gazdagabb. Talán be tudom osztani január 18 -ig, amíkor legközelebb találkozunk.

Tudom, hogy a bevezető mondat így még elég homályos, de valahogy "kibukott" belőlem és azért, hogy érthetőbbé váljon kezdem az elején.

Több, mint 10 éve Bácskai Márti megálmodott egy óvodai programot, melyet GE programként ismerhettek, melyet Bakonyi Anna által ismerhettem meg immáron több, mint fél évtizede és egyből "beleszerettem", mert a céljai, elképzelései nagyon közel állnak ahhoz, ahogy én gondolkodom az óvodáról, a gyerekek fejlődésének segítéséről, az óvónő szerepéről és a családokkal való együttműködésről.

Mi is az a GE program?

„Az egész-ség, ahogy a szó üzeni, azt jelenti, hogy "egész" vagy, teljes. Önmagaddal és a világgal egységben élsz. Harmóniában van a tested a lelkeddel, lelked a szellemeddel.”
(Müller Péter)

 

A Gondolkodj Egészségesen! Program egy olyancivil kezdeményezés, melynek célja hogy az óvodáskorban segítsen a gyereket nevelő szülőknek, illetve óvodapedagógusoknak, hogy a gyermekek olyan családi és intézményi környezetben fejlődhessenek, amely maximális esélyt biztosít számukra az egészséges felnőtté váláshoz. Egy preventív program, mely az óvodai nevelés minden területét magában foglalja.
A Ge óvodai program egyszintetizáló, nyitott, rugalmasan alkalmazható, mozaikszerűen felépülő, „öröm” pedagógia, mely kereteket, kapaszkodókat, segítséget nyújt a gyerekek egyéni szükségleteihez igazodó, önfejlődést, fejlődést segítő módszerek, eszközök, technikák alkalmazásához, mind óvoda, csoport és egyén (család, szülők, gyerekek, gyerekekkel foglalkozó szakemberek) szintjén a helyi lehetőségek maximális felhasználásával. Középpontba helyezi a testi, lelki egészség kialakulásának megalapozását az életviteli szokások, technikák elsajátításához szükséges ismeretek, készségek közvetítését, melyben kiemelkedő szerepet kapnak a különböző művészeti területek.
(Ha többet szeretnél tudni erről a programról, akkor nézz körül ezeken az oldalakon:

 

http://gondolkodjegeszsegesen.hu/

https://www.facebook.com/gondolkodj/

https://www.facebook.com/groups/1724427994504423/

A program egyre bővülő "tárházzal" próbálja meg segteni a gyerekek fejlődését segteni akaró szakmebereket és szülőket abban, hogy ezt a "feladatukat" minél tudatossabban, változatossabban, a gyerekek életkori és egyéni sajátosságait figyelembe véve tudják megvalósítani.

Az idei évtől a már eddig meglévő három képzés mellett (Drámapedagógia, Zene. IKT) az idei tanévtől 2 új akkraditált képzést is megtalálhatunk a knálatban: Az egyik a "Mese és báb" a másik, melynek vezetésére felkértek barátnőmmel és kollégámmal - Vernyik Ilonával - a "Zene, Mozgás. Tánc - Vizuális művészetek és az összekapcsolhatóságuk lehetőségei"

A képzésekről itt olvashatsz bővebben:

http://gondolkodjegeszsegesen.hu/pedagogusoknak/

És ennyi bevezető után elérkeztem a tegnapi napunkhoz, mellyel kezdtem a bejegyzést.

Tegnap reggel elérkezett az a nap, amikor a 3 napos ZMTV műhelyünk, papíron megtervezett "programjának" első napja valósággá vált

Mit is terveztünk erre a napra?

1. Ismerkedéseket

Bemutatkozások játékos formában, kapcsolatteremtő játékok

Érzések és várakozások. szabadszövegek rajzolása, leírása csomagolópapírra

/2-3 pillanatnyi érzés szavakban vagy rajzban és 1-2 mondat arról, hogy ki, mit is vár a naptól./

Bemutatkozó játékokat:

a.) Az otthonról hozott kedvenc tárggyal, képpel (mindenkitől pár mondat és „magyarázat”)

b.) Kártyaválasztással

Kapcsolatteremtő játékokat:

a.) Pár választás zenére szemkontaktussal (párok összekapcsolódása, köralakítás)

b.) Babzsák játék

c.) Csomózd ki a kört!

2. A Ge! program rövid bemutatását

Játék a szavakkal - asszociációk a programot kifejező szavakkal, melyek köré épül az óvodai program (fiziológiai szükségletek, biztonság, szeretet, elismerés, önkifejezés, kognitív szükségletek, önfejlődés segítése, strukturált környezet, kiterjesztett tér, művészetek, tervezés, folyamatosság, párhuzamosság, egyensúly) Az előre kinyomtatott szavakból mindenkinek ki kell választania két szót és ahhoz hozzákapcsolni a saját 3 szavát, melyet felírunk egy a szavakat már tartalmazó csomagolópapírra. A felírt szavakból választva és azok közül minél többet felhasználva párban 4-6 soros ritmikus, rímes szöveget kell alkotni.

3. Az óvodánk, programunk (alapelvek, kiemelt feladatok), önmagunk bemutatásá

4. Hagyományok, jeles napok összegyűjtését, melyek élnek egy-gy óvodában

a.) A résztvevők saját óvodájában, csoportjában tartott néphagyományok összegyűjtése (témahetek, napok köre évszakonként)

b.) Ötletelő: a résztvevők hagyományőrző és felelevenítő ötleteinek összegyűjtése a téli ünnepekhez

c, A karácsonyi ünnepkör a csoportjainkban

„Lazító játékokat” bottal, zenére:

a.) Kopogós, bot átadós, átugrós, elkapós játékok

b.) Mozdulatlánc: mindenki kitalál egy mozdulatot, melyet a következőnek meg kell ismételnie és csak utána mutathatja a sajátját. A cél, hogy minél több mozdulatot el tudjunk ismételni helyes sorrendben.

c.) Kiesős zenére: Szabad tánc zenére egy bottal, amit át kell adni valakinek. Akinél a bot marad, amikor elhallgat a zene, az kiesik

5. Festést bottal

6. Karácsonyra készülődvén betlemes jelenetek összeálltását

a.)Betlehemes játék összeálltása, forgatókönyv összeálltása, jelmeze, kellék, dszlet késztése (2 csoportban)

b. ) Betlehemes játékok bemutatása

És, hogy mindez hogyan is vált valósággá azt szavakkal nehéz lenne közvetteni, ezért inkább néhány képpel illusztálnám:

A képeket nézve érzem, hogy a tizedét sem adja annak a hangulatnak, ami ezen a napon körbe ölelt minket, de ha kedvet kaptál volna ahhoz, hogy csatlakozz hozzánk a január 13. alkalomhoz, melynek középpontjában a klasszikus és modern zene és vizuális technikák állnk valamint a Farsangot  járjuk körbe, akkor az érdeklődésedet jelezd:

llyés Eszter

Telefon: +36 30 448 0045

E-mail: illyes.eszter@gondolkodj.hu

És, ha valaki úgy érezné, hogy ez itt a reklám helye, akkor igza van, mert valóban az, hiszen szeretnénk, ha minél többen átélhetnétek azt, amit mi: milyen gyorsan találhatunk új, feltöltödést segtő kapcsolatokra, barátságokra és, hogy mennyivel könnyebb közösen gondolkodni, ötletelni és ötleteket valósággá változtatni.

Köszönjük a velünk játszóknak, hogy ezt megtapasztalhattuk: Ági. Ilcsi

 

 

 

24 nap - 24 mese - 24 naptár ötlet (Adventi mesenaptár)

Kép forrása:
scontent-vie1-1.xx.fbcdn.net

1. Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.  Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.


Kép forrása: stylowi.pl

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.
A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsi fülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba.
– Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás,  remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves!
– Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast,  Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg  levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

Kép forrása: husohem.se

3. Sürgős levél

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.
Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!

Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.

- Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyola magot? Majd ősszel megadom.

Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!

- Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.

Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást. Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyola magot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…

- No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is.

- Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.

- Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?

- Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.

Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.

- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!

- Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.

- No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:

„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”

Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.

Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.

- Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!

Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre.
„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.

- Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.

Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.

- Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.

Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.

Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.

- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.

- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!

Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.

- Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!

- Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.

- Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.

- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.

- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.

- Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!

- Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.

Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.

Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak:

- Esik a hó! Esik a hó!

Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.

Kép forrása: etsy.com

4. Németi-Vas Katalin: Mikulás-mese

A mesebeli erdő legmélyebb zugában, a sűrű rengeteg legeldugottabb részén, egy kis tisztás szélén állt egy nádfedeles házikó. A házikó kéménye vígan füstölt, a zöld zsalugáterek bereteszelve zárták ki a farkasordító hideget. A ház egyetlen szobájában lázas munka folyt. Télapó Miklós, a mikulás hátradőlt egy pillanatra a karosszékében, papucsba bújtatott lábait a kandallóban lobogó tűz felé nyújtotta. Pirinkó – szólt az egyik manónak – ne kösd olyan szorosra a csomagok száját, mert a gyerekeknek nehéz lesz kibontani. Rendben, Mikulás – nevetett a kismanó. Ejnye – fortyant fel az öreg – ne szemtelenkedj, különben nem kísérhetsz el. Pirinkó megijedt, és nyaka közé húzta fejét, lazított a csomagot összekötő bogon, és keze még szorgosabban járt. Sietniük kellett, hiszen a mikulás hamarosan útra kel. A manók éppen tizenketten serénykedtek a nagy kecskelábú asztal körül. Valamennyien testvérek voltak és egész évben arra készültek, hogy ilyenkor decemberben segítsenek a mikulásnak elkészíteni a gyerekeknek szánt ajándékokat. A télapó kedvtelve nézte a dolgos manóhadat, járt a kezük, mint a motolla, ha így haladnak perceken belül készen lesznek. Puffancs a kis dagi manó egy pillanatra elmélázott az egyik ajándékcsomag fölött… Ne lazsálj – lökte oldalba Klaffancs. Jó’ van, na – adta vissza Puffancs a bökdösést, minek következtében az egyik félkész csomagocska leesett az asztal alá. Nahát – ráncolta össze homlokát az öreg – úgy látom, lesznek itt még, akik nem akarnak velem jönni. Ne hagyd itthon őket – kérte a jószívű Iringó – Puffancs csak azon gondolkodott, vajon elmeséled-e majd az úton a Miklós püspök legendáját. Klaffancs meg, tudod, hogy mindenkit hajszol, legjobban saját magát. - Persze, hogy tudom, ne aggódj, nincs semmi baj, de ha nem készültök el időre, akkor a gyerekek hiába fognak várni bennünket, és nagyon-nagyon szomorúak lesznek, ha üresen maradnak a csizmák. A manók szorgosan dolgoztak tovább, miközben Télapó a levelekbe mélyedt, amit a gyerekek írtak neki. Ezt hallgassátok meg – fordult a manókhoz. „Kedves Télapó! Bodnár Emőke vagyok Magyarországról. A testvéremmel Zsocival egész évben nagyon jók voltunk. Most csak azért írok neked, mert azt szeretnénk kérni, hogy ne hozz nekünk semmilyen ajándékot, vidd el őket más gyerekeknek. Nekünk csak egyetlen kívánságunk van hozzád. Gondold meg, te is jól jársz, egy kívánság két gyerektől.

- Kérünk szépen gyógyítsd meg a nagybeteg édesanyánkat. Megígérjük mind a ketten, hogy soha többé nem veszekszünk, és nagyon jó gyerekek leszünk. Csak a mama hadd jöjjön haza a kórházból. Ez az egyetlen vágyunk. Szeretettel: Emci és Zsoci 8 és 5 éves gyerekek.” Ó – szomorodott el Joberi – most mit fogsz csinálni Télapó?

- Nos, azt még nem tudom, de ez a két kisgyerek a legnagyobb csomagot kapja, és az úton, majd imádkozunk az édesanyjukért, hogy meggyógyuljon. Az ilyen levelektől mindig meghatódom. Milyen önzetlen lélek lehet ez az Emőke. Ő egy valódi kincs, egy ajándék – mondta Noeli. Igen, akárcsak te – simogatta meg a tekintetével a mikulás a kis manót. Nem gondolod Télapó, hogy talán felvidulnának, ha énekelnénk nekik – kérdezte Trill, akinek nagyon szép hangja volt. De, biztosan tetszene nekik a hangocskád. Trill rögtön rá is zendített egy dalocskára, Brill pedig vele dúdolta a dallamot: „Rózsaágon kismadár Ki a szép tavaszra vár Párját hívja, dalolva Tavasszal a falombba. De mos még hideg a tél Egy kis csillag mit mesél Messzi útját bejárva Csodát lát a világban.” Igen, ezt elég biztatónak érzem – mosolyodott el a mikulás – no csak dolgozzatok tovább, addig megnézem a rénszarvasokat, és hogy megérkeztek-e már a pelyhek – azzal kiment a házikó elé. Ahogy Télapó kihúzta a lábát, a kismanók közt rögtön nézeteltérés támadt. Greni és Mencsi azon nyomban veszekedni kezdtek, Kincsi és Jizi pedig megpróbálta kibékíteni őket. Végül Klaffancs csapott az asztalra. Azonnal befejezni! Nem hiányzik, hogy miattatok mindannyian itthon maradjunk. Nyílt az ajtó, és belépett Télapó. Szerencsére nem vette észre a manók munkájában támadt zavart, mert a csomagok éppen elkészültek. Na kis manók – fordult feléjük – indulhatunk? Igen! Igen! Igen! – kiáltozták mindannyian. Akkor rakodjatok gyorsan a puttonyokba, kosarakba. Azt hiszem az idén is vinnünk kell a szánutánfutót, mert megint rengeteg csomag van. Amíg elkészültök felhívom Hókirálynőt, mert sajnos még mindig nem érkezett meg, a beígért hószállítmány, és így nem tudom, hogy indulunk el. Azzal elővette piros mobiltelefonját, hogy megkérdezze mikorra várható a hóesés. Halló, itt Télapó Miklós beszél. Te vagy az Hókirálynő? Üdvözlöm kedves mikulás, én Hóleány vagyok, várjon egy kicsit mindjárt megkeresem a nénikémet. Nem kellett sokáig várnia. Igen, tessék – szólt egy fagyos hang. Én vagyok az, Télapó. Kedvesem, nem érkeztek meg a pelyhek. Mi a helyzet? Mi a helyzet? Mi a helyzet? Nem fogod kitalálni Mikukám – nevetett a Hókirálynő – képzeld el, olyan megrendeléseket kaptam, amilyenekről álmodni sem mertem szinte soha. Olyan helyekre kellett a pelyheket küldenem, ahol még sohasem jártak. Teljesen megbolondult a világ. Igaz elég értelmetlennek tartottam, mert azon az éghajlaton nagyon meleg van, így a pelyheim szinte rögtön elolvadtak, de legalább egyszer az életben ki kellett próbálniuk. Jó, jó, de hol késik az én megrendelésem? Hogy induljak el, ha nem küldöd elém a pelyheket? Mikukám, majdcsak megoldod valahogy, talán használd a lánctalpas szánt. Én most nem tudok neked senkit odaküldeni, a pelyheim Amerikában vannak, méghozzá a déli államokban. Missouri, Oklahoma, Kansas, Texas és Illinois, ha így haladunk előbb-utóbb Floridába is eljutunk. Bizony. Netán még Afrikába is Jaj, de hát ez borzasztó – sopánkodott Télapó – most mi lesz? Nos, ne feledd a lánctalpakat. Viszlát! Halló, na ne, ne tedd le. Halló, halló! De a telefon másik végén már nem volt senki. Szegény Télapó hiába hallózott. Gondterhelten nézett a manókra. Segítek befogni a lánctalpas szánba a szarvasokat – állt elé Klaffancs. Mi is segítünk – csatlakozott Greni és Mencsi, kicsit lelkiismeret furdalásuk volt az előbbi veszekedés miatt, és így szerették volna jóvátenni. Igazán kedvesek vagytok – veregette meg Klaffancs vállát Télapó – menjünk. Rudolfus szeme felcsillant, amikor meglátta Télapót és a manókat. Indulunk, kedves gazdám – kérdezte. Türelem Rudolfus, hamarosan. Az ajándékok készen vannak, de mivel a pelyhek inkább Amerikába mentek, így kénytelenek vagyunk a lánctalpas szánnal menni. A lánctalpassal? De gazdám, folyton elfelejted, hogy repülni is tudunk. Nem kell a lánctalpas. Nem felejtettem el, de vinnünk kell az utánfutót is, rengeteg ajándék van, nem fogjátok bírni a tempót. Pelyhek nélkül nem tudjuk megcsinálni határidőre. De igen, meg tudjátok – csendült fel egy hang. Mindannyian hátrafordultak. Hóleány – csillant fel a mikulás szeme – Te vagy az? Én vagyok kedves Mikulás, és hoztam néhány pelyhet – azzal megrázta földig érő haját és a tisztást azonnal hófehér takaró borította – majd én elkísérlek, és akkor nem kell nélkülöznöd a pelyheket. Milyen kedves tőled – simította végig a haját Greni, de ijedten vissza is húzta a kezét, mert csupa hó lett, és pillanatok alatt rákvörössé vált a hidegtől. No, gyerekeim, akarom mondani manókáim, akkor gyerünk azzal az utánfutóval. Bekiáltott a házba: Hahó! Többiek! Hordjátok ki a zsákokat és puttonyokat. Visszük – válaszolták kórusban. Gyere kedvesem, ülj ide mellém a bakra – fogta karon Hóleányt. És a manók hol fognak ülni – kérdezte a lány. Ó, hát őket ilyenkor aranygolyócskákká változtatom, és a zsebembe teszem, így biztonságban vannak, amilyen szeleburdi némelyik lepotyognának útközben, és abból elég nagy kalamajka lenne. Még a végén elkésnénk, pedig a gyerekek már nagyon várnak. Tudom – sóhajtott a szép lány – azért is szöktem meg a nénikémtől. Kész vagyunk – jelentette Puffancs, és máris ott tolongtak Télapó körül valamennyien. Télapó háromszor rájuk fújt, mire a manók eltűntek, helyettük, apró aranygömböcskék lebegtek a levegőben. A mikulás kinyújtotta a tenyerét és az összes golyó engedelmesen belesuhant. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz… Ohóóóó, kettő hiányzik – a megrakott szán felé fordult – hé, ti ketten, azonnal gyertek elő. Áháááá Kincsi és Jizi, gondolhattam volna, a két bajkeverő. Sajnos nem tehetek mást, a szabály, az szabály, itthon kell maradnotok. Ne, kérlek Télapó, ne hagyj itthon minket. Olyan jók leszünk az úton, amilyet még soha sem láttál. Minden munkát elvégzünk, csak ne hagyj itthon – könyörgött Jizi. Így lesz, megígérjük – hajtogatta Kincsi is. Sajnálom fiúk, de nem lehet. A két haszontalan manó szomorúan somfordált a ház felé. Kincsi Jizit csipkedte. Látod milyen hülye vagy? Mondtam, hogy az utánfutóba bújjunk, ez is te miattad van. Te vagy a hülye, ha jobban behúzod azt a nagy fejed, akkor nem vesz észre – vágott vissza Jizi. Én még ekkora mamlakot nem láttam, hát akkor is észrevette volna, hogy hiányzunk a többi közül. Ismerhetnéd már, nem indult volna el, míg ki nem derül hová lettünk. Most aztán szépen vagyunk, veled kell lennem egész idő alatt. Ezt a pechet. Vedd tudomásul, hogy ki se állhatlak. Én se téged. Elég – kiáltott Télapó – hagyjátok abba. Megengeded, hogy velem jöjjenek – kérdezte Hóleány – majd én vigyázok rájuk, és egy kicsit lehűtöm a felhevült kedélyüket. Hmmmm… Nem fognak megfázni? Dehogy, bízd rám őket. Rendben. Álljatok csak meg manók – fordult feléjük Hóleány – ha akartok jönni, velem jöhettek, de nem lesz melegetek, vállaljátok? Persze, hogyne, vállaljuk – válaszolták egyszerre. Akkor hunyjátok be a szemeteket egy pillanatra. A manók megtették. Hóleány csókot dobott feléjük és lássatok csudát a manók helyén két ezüst gömb lebegett. A lány a hajába fűzte őket, egyiket az egyik, másikat a másik oldalra, hogy még véletlenül se tudjanak összeveszni. Felültek a bakra, Télapó csettintett egyet az ostorával, Hóleány megrázta fürtjeit és sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Rudolfus vezetésével a rénszarvasok nekiiramodtak, a szán csillagszikrát vetett, és elindult…

Kép forrása: Megan Bray Kiegyensúlyozó otthon

5. Devecsery László: Segítség, sok a hó!

A Mikulás már aludt. Reggel korán kellett indulnia, hogy minden kedves kis barátjához eljusson. A szánkó telis-tele ajándékokkal. Örülnek majd a gyerekek!

Talán még álmában is erre gondolt. Igazán szépet álmodott. Mindenütt mosolygó, kacagó gyerekeket látott, akik énekeltek, táncoltak és verset mondtak. Jókedvűen pillantott mindegyikükre, s örömmel látta, mennyit nőttek tavaly óta. Éppen énekelni akart - együtt a vidám gyereksereggel -, amikor recsegés, ropogás szakította félbe az álmot. Felriadt.

Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna tovább, de az a rettenetes hang ismétlődött. Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Ránézett az órára. Annak a hangját gondolta recsegésnek, ropogásnak, hegyomlásnak, földrengésnek..., pedig csak azt jelezte:

- Ideje felkelni, fürgén útra kelni!

Mosakodott, fésülködött, felöltözött, a reggeli tornáról sem feledkezett el. Hamar reggelizett és alaposan fogat mosott, azután magára vette jó meleg bundáját, hiszen nagyon hideg van odakint.

- Először kinyitom a kaput, addig se fázzanak a szánkó előtt a szarvasok! - gondolta.

Egy fordítás, két mozdulat, ám a kapu zárva maradt. Hiába nyikordult-csikordult a kulcs, s fordult el a zárban, hiába nyomta a kilincset... Nyomta, húzta, cibálta, lökdöste, bökdöste: semmi!

A másik kapuhoz szaladt. Nem nyílt. A harmadikkal és a negyedikkel is feleslegesen próbálkozott.

- Több kapu nincs! Ráadásul mindegyik kifelé nyílik.

Felnézett a magasba. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Lepillantott: térdig gázolt ő is ebben a csodálatos fehérségben.

- Biztosan a sok-sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem! Kár, hogy nem tudok repülni! Hogyan szabadulhatnék ki a Mikulásvár fogságából?

Tűnődött, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghúzta a várharang kötelét. A csendes hóesésben messzire szállt a bimmm-bammm...Madarak, őzek, szarvasok és az ébredező mókusok figyeltek a szavára. Mindenki a Mikulás-hegy oldalára szaladt. Alig találták meg a bejáratot, úgy beborított mindent a hó.

- Segítenünk kell a Mikulásnak! - mondták a madarak.

- Segíteni, segíteni! Hogyan segítsünk? Bemenni sem tudunk! - morgolódtak az őzek és a szarvasok.

- Ti legalább tudtok repülni - szóltak a mókusok, akik legszebb álmukból ébredtek...

Megszólalt a legöregebb, legbölcsebb szarvas:

- A madarak repüljenek, a mókusok másszanak be a várba! Odabent kérdezzétek meg, hogyan tudnánk segíteni...Mi addig idekint patáinkkal kaparjuk a kapu előtt a havat.

Amint mondta, úgy is tettek. A madarak repültek, a mókusok másztak, s egykettőre a Mikulás előtt álltak.

- Szervusztok, kedves kis barátaim! Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom, mit tegyünk...Sok-sok gyerek vár mindenütt. Az ablakokban szépen kitisztított kis cipők. A szánkóm tele ajándékkal. Én meg ki se tudok lépni az udvarról.

- Mi a csőrünkbe csippentjük az ajándékokat, s elvisszük mindenkinek...- ajánlották a madarak.

- Mi puttonyt teszünk a hátunkra, abba rakjuk a meglepetést... - javasolták a mókusok.

- Kedvesek, aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok. Olvasni sem tudtok. Pistinek vinnétek azt, amit Kati vár...Örömből szomorúság, meglepetésből csalódás lenne! Köszönöm, de nem ez a megoldás. Nekem kell kijutnom! Hogyan? Még nem tudom...

- Eszembe jutott valami - szólt a bagoly.

- Mondd gyorsan! - sürgették a többiek.

- Mit gondoltok, melyik állat a legerősebb a környéken?

- A medve! A medve!

- A medve alszik. Minden óvodás tudja! S ha csak egyszerűen aludna, de mélyen alszik, nagyon-nagyon mélyen.

- Ráadásul horkol, hogy zeng belé a vidék!

- Fel kell ébreszteni! Ezt a sok-sok havat csupán ő tudja eltakarítani a kapu elől.

- Gyorsan keressük meg!

A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak. Odakint elmondták a többieknek, hogy mit kell tenniük.

Hamarosan a mackó barlangjához értek. Megálltak. Hallgatóztak, füleltek. Rémisztő, ijesztő és rettentő hangokat hallottak. Óvatosan belopakodtak.

Odabent, jó meleg dunnája alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt, és horkolt. Visszhangzott a barlang, zengett-bongott az erdő, a hegy. Az állatok szólongatják, cirógatják, simogatják, csiklandozzák, ébresztgetik, keltegetik, ám az álom nem szűnik, nem szökik.

Ekkor eszükbe jutott a kicsi, játékos kedvű, mindenkit utánzó nyuszi. Elszaladtak érte, s a barlangba hívták.

- Kedves Nyuszkó! Légy szíves, utánozd a rigó fütyülését, a kakukk hangját, a békák brekegését!

- Ha csak ez kell, megteszem én!

Azzal fütyült, kakukkolt, brekegett, a mackó is beleremegett. Felnézett, s nagy csodálkozva kérdezte:

- Itt a tavasz? Felkelek.

Nyújtózott egy nagyot. Az állatok megnyugtatták:

- Nincs még tavasz, tél borul az erdőre...

- Akkor miért keltettetek fel?

- A segítségedet szeretnénk kérni...

- Éppen ilyenkor, amikor a legszebbet álmodtam...Annyi mézet én életemben nem láttam...üüüm...Miben segíthetek?

- A Mikulás...

- A Mikulás? Miért nem ezzel kezdtétek?

- Nagyon sok hó esett az éjszaka. Eltorlaszolta a Mikulásvár kapuját. Nem tudja kinyitni, ajándék nélkül maradnak a gyerekek!

- Dehogy maradnak! Dehogy maradnak! Brum-brum, sőt: brumm-brumm, azt a havat szeretném én látni, amelyikkel nem bírok el! Gyerünk, szedjétek a lábatokat! A szárnyaitokat se kíméljétek!

Hipp-hopp, hipp és hopp, oda is értek. A medve vezetésével mindannyian munkához láttak.

Odabent a Mikulás izgatottan várt, várakozott...Egyszer csak megnyikordult, megcsikordult a kapu. Kitárult. Vidám állatsereg köszöntötte.

- Köszönöm a segítséget! Köszönöm, hogy nem maradtak ajándék nélkül a gyerekek! Köszönöm! Köszönöm!

- Neked mindig szívesen segítünk. Most siess utadra, el ne késs!

A Mikulás felpattant a szánkóra, az ajándékok tetejére, s csengő-csilingelve-énekelve, víg örömmel indult útjára. Barátai még akkor is hallották a hangját, mikor a hegyoldal eltakarta előlük.

A medve visszafeküdt jó meleg ágyába. Pillanatok alatt elaludt. Másnap reggel felébredt. Felkelt, a barlang szájához ment. Kinézett. Elállt a hóesés. A végtelen fehérségben lábnyomokat pillantott meg. Távolodó énekszót hallott. Majdnem megbotlott valamiben...Ránézett. Nem akart hinni a szemének. Lehajolt, felemelte azt az óriási üveget, ami tele volt a legfinomabb akácmézzel.

Az üveg mikulászacskóban volt...

Kép forrása: kreativotletborze.blogspot.com

6. Télapó naplója

Abban az évben hatalmas hó borította Lappföldet, ahol, mint mindannyian tudjuk, a jó öreg Télapó lakik. A Sarkkörön túl él ő egy hatalmas erdő eldugott sarkában, együtt krampuszokkal, erdei manókkal, tündérekkel, állatokkal. Apónk egy takaros kis házban lakik. Szomszédja, a Húsvéti Nyuszi, akivel nagyon jól kijönnek, gyakran segítenek egymásnak. Házuk mellett áll a hatalmas ajándékgyár, ahol sok-sok erdei manó, tündér és krampusz készíti a csodálatos játékokat.

Egy szép napon, pontosabban december 5-én, azt hiszem pénteken, nagy sürgés-forgás volt az ajándékgyárban. Hiszen holnap lesz a nagy nap! Bongó, a legöregebb krampusz, aki szeret fontoskodni, a sok krampuszt, tündért és manót felügyelte, nehogy véletlenül hibás játék kerüljön ki a kezük alól.

- Hé, Bogyó! Csokorba kösd azt a szalagot! - szólt egyik társának.

- Csili! Annak a babának szőke hajat csinálj, és kék ruhája legyen! - fontoskodott Bongó.  Ez így ment egész délutánig, amíg készen nem lettek egészen.

- Na, ezt befejeztük - sóhajtott Bongó. - Nagyon ügyesek vagytok, fiúk és lányok. Télapó bizonyosan meg lesz elégedve. Azt hiszem, ma dupla adag mandulás tekercset kapunk vacsorára!

Ennek mindannyian nagyon örültek.

- De még fel kell címkéznünk a csomagokat, hogy Télapó tudja, melyik kié. Szólok is neki, hogy mondja el az adatokat a naplójából. Ugyanis a naplójában van felírva, hogy a gyermekek hol laknak, és milyen jók voltak ebben az évben. Megyek is!

Elindult Bongó, hogy elhívja Télapót, hozza el az ajándékgyárba naplóját.  Ahogy odaért a házhoz, becsöngetett.

- Csing-cseng! - szólt a csengő. Matyi, a mókus nyitott ajtót.

- Szia, Bongó! - köszönt Matyi.

- Szervusz! Télapó itthon van?

- Igen, persze. De hatalmas gondban van. Képzeld, elvesztette a naplóját.

- Égszakadás, földindulás! Hát, ez hogyan történhetett?! Így nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek!

Bementek a dolgozószobába, ahol Télapót nagy keresgélésben találták.

- Ó, Bongó! Bajban vagyok. Eltűnt a naplóm! Már tűvé tettem a szobát. Megnéztem a polcon, az íróasztalomon, az ágyamnál, még az ágyam alatt is.

- Jaj, jaj, Télapó! Mi lesz velünk! - siránkozott Bongó.

- Keressük meg Matildot a konyhában, és kérdezzük meg, nem látta-e - mondta Matyi.

A konyhában ott állt Matild, a szórakozott szakácsnő, akinek kerek medvepocakján frissen vasalt kötény feszült. Éppen mandulát tisztított. Mellette, a terjedelmes nyújtódeszkán ott tornyosult az esti méteres kalács mázsányi tésztája.

- Hukk - csuklott a meglepetéstől Matild medve. - Szervusztok.

- Nem láttad egészen véletlenül Télapó naplóját? - kérdezte Matyi.

- Hát, mintha valahol láttam volna a füzetet ... várjatok csak... nem, mégsem ... - kutatott emlékezetében a szakácsnő.

- Vizsgáljuk át az egész házat - mondta Télapóka. - Te, Bongó kutasd át a nappalit, Matyi az ebédlőt, én pedig a kertbe megyek.

Bongó így elindult a nappali felé. Benézett a szőnyegek alá, átkutatta a szekrényeket, átforgatta a polcokat. Sehol semmi. Leült a kanapéra, hogy morfondírozzon magában, de furcsa mocorgást érzett maga alatt.

- Égszakadás, földindulás! - kiáltott Bongó. - Tán földrengés van?! Felugrott a kanapéról, ami nagyot nyekkent, de valahogy nem olyan hangon, ahogy szokott.

Bongó felnyitotta az ágyat, és megrökönyödve kérdezte:

-Brúnó! Mit csinálsz te itt?!

- Matild beágyazott - sopánkodott a fekete kandúr. - Hiába jeleztem, nyávogásom senki nem hallotta a nagy sürgés-forgásban.

- Te jó ég! Szegény kandúr! Jó, hogy nem történt bajod! Gyere, segíts nekem! Elveszett Télapó naplója, sehol nem találjuk. A sok gyerek hiába várja holnap Télapókát, ha nem kerül elő!

- Az ágyneműk közt nem volt, azt láttam volna - szólt Brúnó.

- Menjünk, kutassunk át minden sarkot!

A ház népe azonban hiába szorgoskodott estig. Felkutattak minden zeg-zugot, pincétől a padlásig, még a kéménybe is belenéztek.

Fáradtan és szomorúan ültek le estére. A naplót mintha a föld nyelte volna el.

- Mi lesz a sok gyermekkel, akiket végig kell látogatnom? A sok ajándék elkészítve, becsomagolva, már csak a címzések hiányoztak. Mit csináljunk, mit csináljunk ... � kesergett Télapó.

A krampuszok, a manók, az erdei tündérek, a mókus, a fekete kandúr és a medve, valamint Télapóka szomorúan ültek az ebédlőben a nagy asztal körül. Matild kötényével törölgette a könnyeit. A konyha felől beúszott az esti méteres kalács finom illata. A bánattól azonban nem sok kedvük volt a vacsorához.

Matild felállt, hogy megnézze, kisült-e a méteres mandulás tekercs, mindannyiuk kedvence. A remekmű elkészült. A medve büszkén húzta ki a hatalmas sütőlemezt a kemencéből. A finom illat becsalta a bánatos társaságot a konyhába. A szakácsnő kapitányi büszkeséggel állt az asztal mellett, előtte tornyosult a hegynyi mandulás tekercs.

- Vágd fel, Matild! Olyan éhesek lettünk. Csodás lett az ünnepi süteményed.

Matild elővette legnagyobb süteményvágó kését, és belevágott a mandulás tekercsbe. Egyik szép szeletet vágta a másik után, amikor megakadt a kése valamiben...

- Mi lehet ez?! Tán kő került a kalácsba, vagy valami vasdarab?

Kíváncsian állták körül az asztalt.

- Mi lehet ez?  ... Hiszen ez ... valami füzetféle... - motyogta zavarában elpirulva Matild. És lám, a méteres mandulás tekercs finom tésztájában ott lapult belesütve Télapóka mindenütt keresett naplója.

- Hurráá! Megvan, megvan!! - kiáltották boldogan.

Matild könnyei potyogtak.

- Én nem tudom, hogy kerülhetett bele a dagasztó teknőmbe ... - védekezett.

A krampuszok, a manók, a tündérek, a mókus és a fekete kandúr olyan kacagásba kezdtek, hogy még  Holdanyó is bekukkantott az ablakon, megnézni a nagy vidámságot. Nevetésük elhallatszott egészen Lappföld széléig.

Télapóka pedig mosolyogva lapozott bele madárlátta naplójába:

- A gyerekek mégsem várnak rám hiába.  Vacsora után indulunk!

Kép forrása: tumblesintowonderland.blogspot.nl

7. Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba:

Volt egyszer egy király Nekeresd országba.

Nevenincs királynak nagy volt a bánata,

Csupa siralom volt éjjele, nappala.

Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.

Sűrű könnye pergett fehér szakállába:

"Akármit csinálok, reszketek és fázom,

Hiába takargat aranyos palástom!

Aki segít rajtam: koronám, kenyerem

Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,

Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:

"Ki tud orvosságot a király bajáról,

Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"

Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,

De együtt se ért az egy falat kalácsot.

Didergő királynak csak nem lett melege,

Majd megvette szegényt az Isten hidege.

Körmét fúvogatta, keserűen köhintett,

Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:

"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,

Hívjátok elő az udvari bolondom!"

"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,

Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."

"Teli van énnálam ésszel a szelence:

Hideg ellen legjobb a meleg kemence.

Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,

S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:

Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!

"Hamar cédrusfával a kandallót tele,

Urunk-királyunknak attól lesz melege!"

Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,

El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.

Sergett is a király előtte, megette,

Utoljára mégis csak azt dideregte:

"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,

Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,

Életem-halálom kezedbe ajánlom,

Most dobtam bele az utolsó forgácsot,

Jó lenne hívatni az udvari ácsot!"

Nekibúsult erre a didergő király,

Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:

"Vágjátok ki kertem minden ékességét,

A szóló szőlőnek arany venyigéjét,

A mosolygó almát, a csengő barackot,

Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!

Széles ez országban, amíg erdőt láttok,

Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.

Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,

Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,

Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.

Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,

Fészkit ezer madár jajgatva siratta.

A rengeteg fából egy szál se maradt ott,

Aranyos kandallón mind elparazsallott.

Didergő királynak, de minden hiába,

Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:

"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,

Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Nekeresdországban van is nagy kopogás,

Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.

Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -

A király ajtaja egyszer csak csikorog.

Betipeg egy lányka, icike-picike,

Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.

Az ajka kláris, a foga rizskása,

Csacsog, mint az erdő, zengő muzsikása:

"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"

Megfordul a király:"Ácsi, kislány, ácsi!

Azt sem tudom, ki vagy, soha se láttalak,

Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -

Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:

"Minek szedetted le a házunk tetejét?

Hó is hullongázik, eső is szemezik,

A mi padlásunkra az most mind beesik:

Elázik a bábum kimosott ruhája

Vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,

A király jégszíve harmatot ereszte.

Szemében buggyan ki szívének harmatja,

Szöghaját a lánynak végigsimogatja:

"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,

Bíborköntösömet feldaraboltatom.

Bársonyrokolyája, selyem főkötője,

Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!

Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"

Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -

S didergő királynak nyomban melege lett!

A tükörablakot sarokra nyitotta,

Városa lakóit összekurjantotta:

"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,

Juttatok belőle, aki fázik annak!"

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,

A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.

Ki is szorult tőlük a király a konyhára,

Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:

"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,

Fussatok a hordót csapra ütögetni,

Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,

Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

Kép forrása: coco29.com

8. Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok!  Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán.  Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével.  Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat!  Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.      Mentek hát a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél?  Nem is gondolt rá soha többé!

Kép forrása: Samosa

9. A Suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipõre való bõre. Abból este kiszabta a cipõt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendõn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipõ. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipõt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipõ. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bõr tellett ki belõle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipõ, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevõ is akadt mind a kettõre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bõrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipõt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétrõl hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belõle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipõkhöz a bõrt, aztán, mielõtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a mûhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert elõhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bõröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tûztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltûntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipõt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötõtû, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipõket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bõr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettõre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipõt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!


- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

Kép forrása: willowday

10. Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

Kép forrása: de.dawanda.com

11Hárs László: Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

Kép forrása: moonbeamandapplesauce.blogspot.com

12. Német – Vas Katalin: Téli mese

Mint ahogy azt télen megszokhattuk már leesett az első hó. Puha pelyhekben hullott alá a szürke fellegekből. Szép fehér takaróval vonva be a házak piros tetejét, a fák kopasz ágait, a fenyőket és az elsárgult füvet. A természet betakarózott és édes álmát aludta a hópaplan alatt.

Mókus Apó kidugta orrát az odújából azután gyorsan vissza is bújt a jó meleg vackába.

-         No Anyó – mondta feleségének – véget értek a szép napok, most egy darabig nem mehetünk ki.

-         De Apó, gondolod, hogy elég lesz a toboz és a dió, meg a mogyoró a gyerekeknek – mutatott három serdülő csemetéjükre.

-         Reméljük Anyó. Tudod, hogy amíg havasak az ágak nem mehetünk élelem után. Megcsúsznánk a síkos fákon, leesnénk és elpusztulnánk. Ekkora kockázatot egyetlen falat ennivaló sem ér meg.

-         Igazad van Apó, csak tudod Borzaska, Makkancs és Pöttömke milyen falánk.

-         Hát be kell osztanunk, amink van – sóhajtott Apó.

Borzaska, Makkancs és Pöttömke, mintha csak nevük említésére tennék, körbetáncolták Anyót.

-         Éhesek vagyunk, enni akarunk!

-         De gyerekek, talán kérünk! – utasította rendre Apó csemetéit.

-         Jó akkor kérünk, csak adjatok már ennünk – helyesbített Makkancs, aki a legfalánkabb volt hármójuk közül.

-         Aztán megyünk játszani Nyuszi Ricsiékhez – kotyogott közbe Borzaska.

-         Szó sem lehet róla – torkollta le Anyó – nem hallottad mit mondott Apó, síkosak az ágak. Nem lehet kimenni.

-         Kis se nézhetünk? – kérdezte Pöttömke, csak, hogy ő is mondjon valamit.

-         De azt lehet – mondta Apó.

Pöttömke odaállt az odú bejáratához és vágyakozva gyönyörködött a hóesésben.

Megszólította az egyik pelyhet:

-         Ti honnan jöttök? – kérdezte tőle.

-         Ó kis mókus, mi nagyon messziről jöttünk.

-         És hogyan kerültetek ide? – kíváncsiskodott tovább.

-         Elmeséljem? – kérdezte a Hópehely.

-         Igen, csak várj egy kicsit szólok a tesóimnak – azzal beszaladt az odú belsejébe, ahol Borzaska és Makkancs éppen a pociját tömte a dugi mogyoróval.

-         Gyertek gyorsan – ugrott hozzájuk – találtam egy Hópelyhet, aki elmeséli honnan jöttek.

-         Én nem megyek – mondta Makkancs – inkább eszem még egy kis mogyorót, és neked nem adok bibi – feleselt Pöttömkével.

-         Nem is kell, majd megmondalak Anyónak, hogy elcsórtad a tartalék mogyorót. Hogy ki fogsz kapni. Elnáspángolnak – és máris Borzaskához fordult: - Tesó! Ugye Te jössz? – kérlelte.

-         Én ugyan nem – válaszolta Borzaska – olyan hideg van, és különben sem törődök egy árulkodóssal.

-         Tudod, hogy úgysem mondom meg igaziból, csak azért mondtam, hogy adjon egy kis mogyorót, de látod milyen irigy, azért sem ad.

-         Nem irigy, csak éhes.

-         Na, gyere már, olyan érdekes lehet a Hópehely meséje.

-         Akkor se megyek. Különben sem érdekes, mert én tudom, hogy honnan jöttek.

-         Na, akkor mondd meg – erősködött Pöttömke.

-         Nem mondom meg, mert árulkodni akartál.

-         De nem is árulkodtam. Mondd meg.

-         Nem mondom

-         Mert nem is tudod.

-         De igen.

-         De nem.

-         Na jó, menjünk vele – vágta el a vitát Makkancs – nézzük meg azt a Hópelyhet.

Nem akarta, hogy Anyó felfigyeljen a civakodásra, mert akkor bizony kiderült volna, hogy megdézsmálta a tartalék mogyorót és akkor biztos kiporolják a bundáját.

-         Én akkor se megyek – makacskodott Borzaska.

-         Jó akkor meséld el te, honnan jönnek? Azt mondtad, tudod – engedett Makkancs.

-         Tudom is, csak most nem jut eszembe.

-         Nem is tudod – vágta rá Pöttömke.

-         De igen.

-         De nem.

-         Hagyjátok már abba – tett rendet köztük Makkancs nem minden hátsó szándék nélkül – na menjünk – terelte őket az odú bejárata felé – mutasd melyik pehely volt az – fordult Pöttömkéhez.

Pöttömke meregette ez darabig a szemét, de bizony nem tudta megkülönböztetni a pelyheket egymástól.

-         Pehely! Itt vagy? – szólongatta suttogva.

Sajnos Pehely nem tudott már válaszolni, egybeolvadt testvéreivel. Másik pehely nem akadt, aki szóba állt volna a mókusokkal. Borzaska és Makkancs hahotázni kezdtek Pöttömke zavarán.

-         Nem is beszéltél semmiféle Hópehellyel – kacagott Borzaska.

-         De beszéltem – pityeredett el Pöttömke.

-         Jól becsaptál minket – mondta Makkancs és játékosan megtaszította Pöttömkét.

A kismókus éppen az odú szélén állt, megcsúszott és alig tudott megkapaszkodni. Mukkanni sem mert, nagyon félt, hogy leesik. Most bizony megszeppent a két rossz kismókus is, szaladtak Apóhoz, hogy segítsen. Apó segített visszamászni Pöttömkének, de nem úszták meg ennyivel.

-         No, halljam, mit rosszalkodtok már megint. Nem lehet a mókusnak egy perc nyugta sem tőletek? – dorgálta csemetéit.

-         Nem hitték el, hogy beszélgettem egy Hópehellyel. – suttogta Pöttömke.

-         Enyje no – mormogta Apó – pedig, ha jól viselkednétek, mesélnék nektek.

-         Jók leszünk Apó – kérlelte a három kis mókus.

-         No, nem bánom addig legalább nyugton maradtok.

Maga köré gyűjtötte őket, kényelmesen elhelyezkedtek és mesélni kezdett:

-         Egyszer fiatal mókus koromban nagyon kemény, hideg tél volt. Akkora hó esett, hogy még az odúnk ajtaját is majdnem teljesen betemette. Szerencsére a papám legjobb barátja volt Harkály Apó és Ő segített kiszabadítani a bejáratot. Nos ezen a télen találkoztam egy pehellyel.

-         És beszéltél is vele? – kíváncsiskodott Borzaska.

-         Persze, hogy beszéltem. Ezt akarom elmesélni.

-         És hogy hívták? – kérdezte Makkancs.

-        Úgy, mint minden pelyhet. Egyszerűen csak Hópehely, de, ha állandóan közbeszóltak nem fogom elmesélni a mesét. – fenyegette meg őket Apó, így Pöttömke már meg sem mert szólalni. Boldog volt, hogy Apó védelmébe vette és bebizonyítja testvéreinek, hogy a pelyhekkel igenis lehet beszélni. Apó pedig így folytatta: - Szóval Hópehely elmesélte nekem, hogy az ő hazájában mindig tél van nem is nagyon élnek arrafelé állatok, nincsenek fák és mókusok, néhány jeges medve szokott ott vadászni, pingvinek fészkelnek a hómezőkön. Ott élnek a pelyhek békességben és mindent beborítanak. Aztán, amikor elérkezik az ideje a nap lenyújtja nekik sugarát és ők beszállnak a felhőkbe, messzi tájakra utaznak nagyon magasan és ott hullanak le a felhőkből, ahol éppen szükség van rájuk. Ők óvják a földet, a fák ágait a fagy karmaitól. Sokszor egész télen át kitartanak. Aztán amikor nálunk kitavaszodik újra felszállnak a napsugár létrán, visszaülnek a felhőkbe és meg sem állnak hazáig, ahol a következő télig pihennek majd kezdődik elölről az egész.

-       Apó ez nagyon jó mese volt – dünnyögték mindhárman álmosan. – Jó éjszakát Apó!

Azzal mindhárom kismókus elaludt. Így volt mese volt, aki nem hiszi menjen ki télen az erdőbe és kérdezze meg Mókus Apótól.

Kép forrása: flickr.com

13. Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Kép forrása: simplyfactory.bigcartel.com

14. Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:
- Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt meg egy. Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit
ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában.
Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édeskrumplit, örömmel hazavitte.
Belepett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"
A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza.
Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?"
A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.
Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte.
Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta.
Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában.
,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

Kép forrása: Családi nyaralás

15. Vidor Miklós: Fenyőfák vándorútja

Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.

- Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.
- Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
- Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
- Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
- Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
- Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
- A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.

- A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."

- A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
- Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
- De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került.
- Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.

Kép forrása: TOPP & BusseSeewald vom frechverlag

16. Mentovics Éva:A HÓEMBEREK KARÁCSONYA

Valamikor nagyon régen, amikor még nem voltak autók, buszok, villamosok, és egyéb korunk béli közlekedési eszközök - az emberek lóháton, és lovas kocsin utaztak – akkoriban történt, amit most elmesélek nektek:

December volt. Sötét, terebélyes fellegek úsztak az égen. A szállongó, csillogó pelyhek pedig vastag hótakarót borítottak a tájra.  Napok óta, szinte megállás nélkül havazott. A gyerekek ugyan örültek ennek a hófehér „égi áldásnak”, a felnőtteknek viszont igen sok kellemetlenséget okozott.
Sokkal nehezebb volt a közlekedés, és ilyen hideg időben rengeteg fát el kellet tüzelniük, hogy egy kicsit megmelegedhessenek.
A fiatalok viszont kifejezetten élvezték. A hidegtől kipirosodott az orcájuk, kesztyűjük átázott, de ez cseppet sem érdekelte őket.
Szinte naphosszat a hóban viháncoltak. Csúszkáltak, szánkóztak, hóembert építettek, és önfeledten hógolyóztak. Olyan ház szinte nem is akadt, ahol ne állt volna az udvarban legalább egy hóember. Így teltek a téli napok.
Egy napon aztán favágók járták be a környékbeli fenyves erdőket, és sorra vagdosták ki a kisebb – nagyobb fenyőfákat. Lovas kocsikra tették, és elszállították őket. Az erdei tündérek nem győztek rajta csodálkozni.
- Vajon hova viszik ezeket a szép, sudár fenyőfákat? - kérdezgették egymástól. Ám választ egyikük sem tudott rá adni.
Lille, az egyik csintalan kis tündérke el is határozta, hogy utánajár ennek a rejtélyes dolognak. Egyik nap nagy titokban beosont a közeli faluba, mivel sejtette, hogy valahol ott kell keresnie a megoldást.
Sötét volt. A kanyargós kis utcákban a gázlámpások fényétől megnyúltak a fák, bokrok, kerítések árnyai. Senki sem járt kint, csak az északi szél száguldozott fel - alá, kisebb - nagyobb hóbuckákba fújva a frissen hullott havat. A kis tündérlány álmélkodva figyelte, amint a hópelyhek vidám táncot lejtenek a lámpások fényében. Ezt megunva pedig kíváncsian kandikált be a házak ablakain.
Szeme – szája tátva maradt attól, amit ott látott. A szobákban ünneplő ruhába öltözött gyerekek, és felnőttek álltak körül egy fenyőfát, amire rá sem lehetett ismerni…
A sudár fenyő teli volt aggatva mindenféle csillogó-villogó dísszel.
A csúcsán egy aranyszínű csillag ragyogott, az ágai végén pedig számtalan gyertya lángja járta tüzes táncát. Mindenki áhítattal állta körbe, miközben szebbnél szebb dalokat énekeltek. Az arcuk pedig láthatóan sugárzott a boldogságtól. Lille következő pillantása udvarokon búslakodó hóemberekre esett. Nagyon szomorúnak tűnt mindegyik.
- Miért lógatjátok ennyire az orrotokat? – tudakolta tőlük a kis tündérlány.
- Ne is kérdezd! A mai napig még szerettek bennünket a gyerekek. Egész nap itt ugráltak, nevetgéltek, játszadoztak körülöttünk. Olyan jó volt nézni őket… Ma pedig ránk sem hederítettek. Azt mondták, hogy ma karácsony van, és valamilyen karácsonyfát, és ajándékokat emlegettek. Mindegyikük nagyon izgatott volt, és egész nap bent kuksoltak a házakban. Mi pedig itt ácsorgunk, és szörnyen unatkozunk.
- Szegénykéim! – szólt sajnálkozva a kis tündérlány. - Majd kitalálok valamit! Hamarosan visszajövök hozzátok. - azzal felreppent, és elszállt az erdő felé.
A hóembereknek nem is kellett sokáig várakozni. Rövid idő múlva apró szárnyak suhogására lettek figyelmesek. Egy - egy kis tündér reppent mindegyik hóember fölé, majd valamilyen csillogó port szórtak rájuk…
Ők pedig mintegy varázsütésre a levegőbe emelkedtek.
Először csak a föld felett egy arasznyival lebegtek, majd egyre feljebb és feljebb emelkedtek. Végül pedig a házak fölé libbenve szállni kezdtek a falu szélén elterülő fenyves erdő felé. Már a magasból felfedezték, hogy az erdő közepén, egy kis tisztáson csodálatos fények csillognak.
Valamilyen csalogató, varázslatos muzsika hangja szállt feléjük.
- Megérkeztünk! – szólt Lille, majd varázspálcájával a hóemberek felé suhintott. Erre ők lassan, óvatosan leereszkedtek a hóba.
A tisztás közepén egy hatalmas fenyőfa állt. Minden ágán szikrázóan csillogó, tarka díszek pompáztak, és a csúcsán egy aranyszínű csillag fénylett. Az aláhulló hópelyhek pedig úgy tündököltek a Telihold fényében, mint megannyi aprócska gyémánt.
Kicsit távolabb egy hatalmas asztal állt, rajta finomabbnál finomabb ínycsiklandozó nyalánkságokkal.
Volt ott minden, amit egy hóember megkívánhat: jégsütemény, hó-torta, jégkrém, fagylalt, jeges tea, jeges kávé…
- Boldog karácsonyt kedves hóemberek! – mondták a tündérek kedves, csengő hangon. A hóemberek a meghatottságtól szinte szóhoz sem jutottak. A tündérekkel együtt körbeállták a karácsonyfát, miközben szüntelenül szólt valahonnan az a varázslatos zene.
Később még táncra is perdültek. Pihenésképpen pedig végigkóstolták az összes finomságot. Egészen hajnalig tartott a vigalom.
Pirkadatkor pedig úgy, ahogyan jöttek, visszaszálltak a házak udvaraiba…
A tündérek azóta egy közeli erdőben minden karácsonykor megrendezik a hóemberek karácsonyát.
Ha ébren vagy karácsony éjszakáján, és nem látod az udvarban a kedves hóemberedet, ne aggódj! Ő is elment karácsonyozni.
Hajnalra biztosan visszajön.

Kép forrása: de.paperblog.com

17. Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.

- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.

Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.

Kép forrása: www.meska.hu

18. A három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

Kép forrása: martosradio.wordpress.com

19. BÖSZE BALÁZS: Erdei karácsony

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.

Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!
Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.
Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb,  a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
- Hogy aludtál? - kisöreg!
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.
Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
- Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian Sudártól!
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
- Az meg micsoda? - érdeklődött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár.
A tisztás szélén  az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.
A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.     Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak,meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg,
vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.
A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott
diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak.
Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor,s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek!
És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük Sudárt is - ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a
furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de
attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt  és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott  az
eszébe.
A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan  a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán
szép éneket:
- Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...

Kép forrása: Found on muralmosaic.com

20. Benedek apó karácsonya

Karácsony előtti napokban nagy hóesés kezdődött és nagyon hidegre fordult az időjárás. Muki a kis mókus, és két barátnője Zsuzsi és Paula, a két egér lányka, elhagyták az erdőt, és a falu felé igyekeztek, hogy a házaknál keressenek menedéket. Útközben az öreg, erdei kápolna mellett haladtak el.

- Ne menjünk tovább! - kiáltott Muki az egereknek. Itt lakik Benedek apó, aki nagyon jószívű, és egész biztosan segít két éhes egérkén, és egy agyonfagyott mókuson!

Benedek apó hosszú évek óta őrizte a kis kápolnát. Manapság már nem igen járt ide senki, mert a faluban szép, nagy templomot építettek az emberek. Benedek apó mégis meghúzta minden vasárnap a harangot, s akik hallották, gyönyörködtek a kis harang tiszta csengésében. Az öreg valami neszt hallott az ajtó felől.

- Nocsak, ki téved ide ilyen télidőben? - gondolta és lámpásával az ajtóhoz ment. A résnyi nyílásban ott vacogott a három kis vándor. - oh, szegénykéim, gyorsan gyertek be, hiszen reszkettek a hidegtől! - kiáltott Benedek apó. - Gyertek kedveseim, melegedjetek meg!

Benedek apó szegényes körülmények között éldegélt, de amije volt, azt mindig megosztotta a rászorulókkal. Úgy tett most is. Kenyérkét morzsált eléjük, tejet melegített kályháján. A kis erdőlakók lassan-lassan felmelegedtek, és a kályhához közelebb húzódva hálásan néztek az öreg apóra. Az apó kedvesen rájuk mosolygott és így szólt:

- Régen volt látogatóm itt fent. Ugyanis elszakadt a harang kötele, és így nem tudok a harang szavával a faluban lakóknak üzenni. Nagyon örülök, hogy ti idejöttetek.Nálam mindenki mindig szívesen látott vendég.

Aztán Benedek apó összecsavarta a régi kockás sálját, amelyből Mukinak, s a két kis egérnek fészket készített a kályha előtt. Megrakta a kályhát fával. A tűz vidáman pattogott, kellemes meleg áradt Mukiék felé, akiket az éhség és a hideg nagyon elfárasztott.

- Micsoda szerencse, hogy megálltak itt a kápolnánál! - gondolta Muki félálomban. Aztán mélyen elaludt, s Benedek apó mosolyogva hallgatta szuszogásukat.

Az éjszaka közepén Zsuzsi, a nagyobbik egérlányka felébredt.

- Paula, Muki! - ébresztgette halkan társait. Arra gondoltam, hogy készítünk valami meglepetést Benedek apónak. Nélküle még mindig odakinn fagyoskodnánk és éheznénk!

- Jó. - mondta Paula. - Kitaláltál már valamit? - Azt hiszem, a legjobban annak örülne, ha újra meghúzhatná a harangot. Javítsuk meg a kötelet, s akkor megint üzenhet a faluba az embereknek.

- Nagyszerű ötlet, lássunk azonnal hozzá! - mondta Muki.

Óvatosan nagyon csendesen, hogy az apó fel ne ébredjen, lázas keresgélésbe kezdtek.
Találtak is régi vászonlepedőket, melyeket hosszú csíkokra vágva összecsomóztak. Most már csak a haranghoz kell kötni! A kötelet cipelve nem volt könnyű nekik felmászni a magas lépcsőkön a toronyba. Ráadásul még nagyon csendesen is kellett mozogniuk! De ha valaki nagyon akar valamit, az mindig sikerül is!

A kis állatkák végre felértek a haranghoz. Picit pihentek, majd leszedték az elszakadt kötél maradványát és felerősítették az újat. A két kis egér ugyancsak elfáradt, de Mukinak még maradt annyi ereje, hogy kifényesítse a harangot.

- Így még szebben szól majd! - mondta büszkén az egereknek, amikor elkészült a fényesítéssel.

Amikor Benedek apó felébredt, azonnal észrevette az új harangkötelet. Meghatódva néz kis vendégeire.

- Hát ez csodálatos! - mondta nekik. Nagyszerű munkát végeztetek! Most végre újra tudok a faluba üzenni! És amilyen gyorsan csak tud, megkapaszkodik a kötélben és elkezd harangozni.

Odalenn a faluban nagy a nyüzsgés az utcákon. Az ünnep előtti utolsó órákban még mindenkinek akad valami vásárolni valója. Karácsonyfadíszek, ajándékok vándorolnak táskákba, kosarakba, a gyerekek meg még utoljára odanyomják orrukat a kirakatok üvegéhez, hogy megcsodálják a sok játékot és a betlehemi figurákat.

Ebben a pillanatban meghallják a csengő harangszót. Meglepve kapják föl a fejüket, s valamennyien a hegyoldalban lévő kápolna felé fordulnak. - Az öreg Benedek apó! - kiáltja valaki.

- Mindnyájan megfeledkeztünk róla! - mondják egymásnak szégyenkezve. - Hiszen olyan régen nem hallottuk a harangszót! - védekezik az egyik járókelő. - Meg aztán messze van az a kápolna, és a nagy hóban nehéz odajutni! - szégyenkezik a boltos. - És mindig olyan sok a dolgunk! - teszi hozzá a pékmester. - De most karácsony van, mindnyájan menjünk ma a kápolnához és legyen ebben az évben ott az éjféli mise! - javasolta a tanító bácsi.

Így is történt. A gyertyagyújtás, ajándékosztás után a falu népe elindult a kápolna felé.

Benedek apó az ajtóban áll, hallgatja a harangszót, amikor feltűnik a bundás, csizmás sereg, gyertyával, lámpással. Nagy öröm tölti el az öreg szívét, egyszerűen nem akar hinni a szemének.

- Gyertek, gyertek, lépjetek beljebb - hívja a falu lakóit, és szélesre tárja az ajtót.

Köszöntsük együtt a kis Jézust, aki ma született!

Hanem a sok ember nem is fért be a kis kápolnába. Benedek apó a gyerekek segítségével kiviszi a kápolna elé a betlehemi jászolt, benne a kis Jézust, Mária és József szobrával.

A tiszta égen ragyognak a csillagok. Az emberek ajkán pedig felhangzanak a karácsonyi dalok és senki nem fázik. Így az éjféli misét a szabadban tartották meg.

Ilyen szép karácsonyra még a legöregebbek sem emlékeznek. Boldogan térnek haza, és Benedek apó is boldogan viszi vissza a kápolnába a bölcsőt . Mint annak idején, Betlehemben, csend és béke van.

A mókus és a két kis egér a bölcső mellett, a puha szalmába fészkelte magát és már mélyen alszanak.

Benedek apó mosolyog az orra alatt.

- Aludjatok csak kedveseim! - gondolja. - A ti segítségetek nélkül nem lett volna ilyen szép karácsonyestém!

Kép forrása: www.hgtv.com

21. A legszebb karácsonyfa

Messze-messze fent északon, a sűrű fenyőerdő mélyén él a hómanók népe. Takaros, kicsi házikóikban laknak a hatalmas, öreg fenyőfák tövében.

A hómanók nagyon vidám és barátságos kis lények. Szeretik az erdők-mezők állatait, növényeit, védik és óvják őket a betolakodóktól barátaikkal, a hótündérekkel együtt.

Amikor beköszönt a tél, a hómanók előbújnak rejtekeikből és szorgosan gyűjtögetik a rőzsét és a különböző bogyókat. A kis hómanógyerekek előveszik szánkójukat és vígan csúszkálnak naphosszat a lejtőkön.

Hamarosan itt a karácsony.

Egy közeli faluból két kisgyerek, Kriszti és Tomi kora hajnalban útra kelnek nagypapájukkal. Nagy, díszes szánjukon egyenesen a hómanók erdejébe tartanak, hogy egy szép fenyőfát keressenek az ünnepre.

A rénszarvas lassan lépdel az erdei ösvényen, mert ilyenkor még igencsak sötét van errefelé. Ahogy egyre beljebb haladnak a fenyőfák között, Kriszti és Tomi még szorosabban összebújnak a vastag takaró alatt. Hirtelen valami nesz üti meg a fülüket. Egy ág reccsent volna?

- Hiszen ezek hómanók! - kiált föl Kriszti. - Jó reggelt, jó reggelt! - integet nagyapó a manóknak.

Egyszer csak különös érzés fogja el a két kisgyereket. Egy különös, sárgás fény világítja meg a fenyőket. Mi lehet ez?

Nagyapó azonban mindebből semmit sem vesz észre, és megállítja a szánt egy kis tisztás szélén. Itt sok kis karcsú fenyőfácska növekszik békésen a nagy fenyők ágainak védelme alatt.

Mindhárman leszállnak a szánkóról. Tomi azonnal odaszalad egy formás, kis fához, amely első látásra megtetszett neki.

- Nagypapa! - kiáltja boldogan. - Ezt a fát válasszuk! Ugye, milyen gyönyörű?

Nagyapónak is tetszik a fa, és már emeli is a kis fejszét, hogy kivágja, amikor...

- Mi a manó? Hát ez meg micsoda? - csodálkozik nagyapó. A semmiből hirtelen előbukkan egy kis tündér és megpróbálja nagyapó kezéből kitépni a fejszét. Eközben egy másik tündér ellibben a rémült gyerekek előtt és rákoppint az orrukra, mire azok ijedtükben belepottyannak a hóba. - Nem szégyelled magad, nagyapó? - kérdezi a nagyobbik tündér mérgesen.

- Ugyan miért kellene szégyellnem magam? - válaszolja nagypapa homlokát ráncolva.

- Nem vághatod ki csak úgy az ártatlan kis fákat! Fájdalmat okozol nekik! - méltatlankodik a tündér, miközben összecsapja a szárnyait.

- Segítség! Mi történik itt? - kiáltja nagyapó. Kriszti és Tomi álmélkodva nézik, ahogyan mindenhonnan kis tündérek bújnak elő, majd körülveszik nagyapót, jó erősen belékapaszkodnak és a magasba emelik. Ám nincs sok idejük bámészkodni, mert már ők is a levegőben vannak. Olyan magasan, hogy a fák koronái fölött a falujuk házait is láthatják.


A gyerekek reszketve bújnak nagyapóhoz, amikor a tündérek leteszik őket végre egy jó erős fenyőágra. Ekkor megjelenik előttük a tündérkirálynő és így szól:

- Fogjátok ezt a kis fenyőfát, és ültessétek el a kertetekbe. Ez emlékeztessen benneteket ránk mindenkor. Tudjátok meg, hogy nem szabad bántani az ártatlan fákat.

A fa olyan pici és törékeny, hogy a gyerekek alig mernek hozzáérni. Miután nagyapó megígéri, hogy soha többé nem vág ki egy fenyőfát sem, a tündérek visszarepítik őket a tisztásra. Felülnek a szánkóra, hogy ne fázzanak betakarják magukat egy pokróccal és elindulnak hazafelé.

Közben elkezd szállingózni a hó.

Kriszti óvatosan tartja kezében a kis fenyőfát, miközben nagyapó fejét rázva egész úton azt mormogja, hogy ilyen még életében nem történt meg vele soha.

Otthon, a gyerekek egyenesen szüleikhez rohannak, hogy elmeséljék furcsa kalandjukat a tündérekkel. A szülők ámulva hallgatják ezt a hihetetlen történetet, majd közösen elültetik a ház elé a kis fenyőfát. - Remélem gyorsan nagyra nő, - mondja Tomi, miközben Kriszti gondosan eligazítja az apró ágacskákat.

Ezen az éjszakán különös dolgok történtek nagyapóék kertjében. Halvány, sárgás fény kíséretében egy csapat tündér libbent be az udvarra, körültáncolják a kis fenyőfát és teleszórják megannyi fényes csillaggal. Egy tündér bekukucskál a szobába, és látja, hogy a gyerekek még alszanak. - Gyorsan, gyorsan, - sürgeti a többieket - nemsokára reggel lesz, és akkor biztos rögtön kinéznek az ablakon. - Már készen is vagyunk, - éneklik a többiek. - Hát nem gyönyörű ez a kis fa? Most aztán huss, repüljünk vissza az erdőbe...

Reggel Tomi egyenesen az ablakhoz szalad és a meglepetéstől a szája is tátva marad.

- Nézd Kriszti, csoda történt! - kiáltja boldogan.

- De szép, jaj de szép! - ujjonganak a gyerekek. Az este elültetett kis fa az éjjel hatalmas fenyőfává cseperedett, és ágait sok-sok csillag díszíti.

- Ez lesz a legszebb karácsonyfánk, ami valaha is volt, - mondja Kriszti, - majd feldíszítjük gömbökkel és gyertyákkal is. Csodaszép lesz!

Délután neki is látnak a munkának. Soha még nem díszítettek ilyen lelkesen karácsonyfát. Még a kutyus is segített nekik a díszítésnél.

- A legszebb ünnep a karácsony - mondja Kriszti ragyogó arccal. - Köszönjük kedves tündérek, köszönjük, kiáltja az erdő felé.

Végre elérkezett a Szenteste.
Miközben a gyerekek boldogan az ajándékaikat bontogatják, ki-kitekintgetnek a házuk előtt álló gyönyörű fenyőfára.

Milyen szép is ez a karácsony!

Kép forrása: Karácsonyi ajándékok saját kezűleg

22. Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.  Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.  Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé.  A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska.  – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.  A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.  Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.  Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.  Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.  Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.  A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.
Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Kép forrása: Found on zenzi-design.de

23. Adventi angyalok

Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.


A második vasárnap angyala
A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.


A harmadik vasárnap angyala
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.


A negyedik vasárnap angyala
A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

Kép forrása: Found on heartlandpaper.typepad.com

24. A kis Jézus születése

Kétezer évvel ezelőtt élt Izrael egyik kis városában  a galileai Názáretben  egy leány, Mária. Egy éjjel megjelent előtte Gabriel arkangyal és bejelentette neki, hogy tervei vannak Istennek  Mária számára, ő lesz majd Isten Fiának az édesanyja.

Nemsokára férjhez ment Mária Józsefhez, és amikor a király bejelentette, hogy vissza kell menni arra a helyre, ahol születtek, mert népszámlálás lesz, együtt mentek a Jeruzsálemhez közeli Betlehembe. Amikor megérkeztek késő este Betlehembe, Mária érezte, hogy eljött ideje, hogy megszülessen a gyermek, de már nem volt hely a számukra sehol. Végül is sikerült behúzódniuk egy istállóba és ott született meg a kis Jézus. Bölcső nem volt, helyette a jászolba fektették az újszülöttet.

Egy közeli mezőn pásztorok legeltették a juhaikat és egy angyal jelent meg előttük mondván, hogy egy közeli istállóban megszületett az Isten Fia. Amikor a pásztorok ott találták a gyermeket a szüleivel  tudták, hogy az angyal igazat mondott.
Három bölcs is tudta, hogy itt az ideje a Messiás megszületésének, és amikor látták a csillagot a betlehemi istálló fölött  tudták, hogy az a jele annak, hogy ott is fogják megtalálni. Amint ott látták a kis Jézust Máriával és Józseffel, térdre borultak előttük és ajándékokkal halmozták el őket.

József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

Kép forrása: exploreandexpress-sheila.blogspot.com

"Szent Márton a hó és szél nyomán"

Kép forrása: google.nl

Márton legendája

Élt egyszer, réges régen Pannóniában, Savaria városában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a római hadseregbe katonának. Büszke lován gyakran kilovagolt, s ha ellenség közé került, fényes kardját megforgatva harcba szállt. Lovaglásai során sok szegény emberrel találkozott. Egyiknek ruhája nem volt, másiknak cipője, harmadiknak élelme. Márton segített, akinek tudott.

Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem mezítelen koldussal találkozott;   didergett, vacogott szegény a süvítő szélben. Márton megsajnálta, s mert jó szíve volt, előkapta kardját, egy suhintással kettévágta fényes  köpönyegét. Egyik felét a koldusnak adta, hogy ne fázzon. A társai, mikor ezt meglátták, kicsúfolták:

- Nézzétek, milyen bolond, képes szétvágni ezt a szép köpenyt, hogy egy koldusnak adja! Hová tetted az eszed?

Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Leült egy sarokba, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:

- Látom, jó ember vagy, Márton. Ha szépen élsz, beveszlek az én seregembe. Segítsd a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy hozzájuk továbbra is jó szívvel. De a harcot fejezd be, a kardot tedd le, nem kell több vérontás.

Másnap Márton odaállt a kapitány elé, és így szólt:

- Én már többé kardot a kezembe nem veszek, mert Isten seregébe akarok beállni!

Attól fogva kard nélkül lovagolt. Kard helyett Kereszt volt a kezében,  s ha az ellenség meglátta a magasra emelt keresztet, leborult elé és megadta magát.

Később kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Adományokat gyűjtött, ispotályokat, kórházakat épített, és gyógyította a szegényeket.

Vándorlásai során elért Franciahonba, Tours városába. Volt ott egy nagy templom, amit Apátságnak neveztek.  Annak az apátságnak már nagyon öreg volt a püspöke, és nemsokára meg is halt. Új püspökre volt szükség. Vajon ki legyen az? Legyen Márton – gondolták az emberek, mert szerették őt. Márton pedig egyre gyakrabban álmodta azt, hogy püspöki ruhában áll, és szembeszáll a pogányokkal, akik nem hisznek Istenben. Ő azonban nem akart püspök lenni, mert jobban szerette az egyszerű életet. Így aztán körül nézett, hová is bújjon, hogy ne találják meg. Hirtelen eszébe jutott:

- A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.

De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:

- Mi lehet ez a nagy gágogás? Nézzük meg!

Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:

-  Éljen a püspök! Éljen Tours új püspöke!

Márton napján pedig azóta is libasültet esznek, és azt tartják: „ Aki Márton napkor libát nem eszik, egész éven át éhezik!”

A libasült mellé pedig akkora rétest nyújtanak, amekkora az a köpönyeg volt, amit  kardjával kettévágott.

Kép forrása: poppenatelierseverine.blogspot.nl

Mesék Márton napra

Alekszej Tolsztoj: Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól.
Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fi am és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fi úknak:
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom ma- gamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.

Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:
– – Köszönöm, de hát feleségem, két fi am és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fi únak:
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Benedek Elek: RÓKÁNÉ FOGA LIBACOMBRA VÁGYIK

- Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? - ezt kérdem én tőled.
- Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam.
„Hiszi a piszi” - mondtam én magamban. - Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme.
Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba!
- Ej, de jó helyre kerültem - ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét:

Száz liba egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megy a gúnár,
Jaj de szépen sétál!
Száz liba egy sorba!

De bezzeg nem ment sorba a száz liba, mikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően:
- Adj isten, száz liba!
- Gigágágá, mit akarsz? - kérdezte a gúnár.
- Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma - kedveskedett komámasszony -, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok.
Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom!
- Komámasszony, irgalmazzon! - könyörögtek mind a libák.
De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált:
- Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem!
- Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon - könyörögtek a libák -, míg elmondunk egy imát.
Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta:
- Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát.
Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá --- reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá - nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége!
Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

AZ ARANYLÚD

Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot ûztek belõle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.

Egyszer a legidõsebb testvér fát vágni ment az erdõre. Mielõtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdõbe, szembejött vele egy õsz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
- Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
- Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az õsz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középsõ fiú indult az erdõre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, õt is megszólította, tõle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középsõ fiú is azt mondta nagy bölcsen:
- Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.
A büntetés õt is utolérte: alig sújtott egyet-kettõt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap elõállt Tökfilkó.
- Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdõre fát vágni!
- Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!
De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
- Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!
Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdõbe, találkozott az õsz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:
- Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
- Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserû árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.
Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy elõszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserû árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
- Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.
Azzal az emberke eltûnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:
A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középsõ lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.
- Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettõ -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!
De az nem értette, miért ne mehetne oda.
- Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy õ is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tõle; hozzáragadt a keze neki is.
Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.
Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezõn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
- Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ elõtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már õ is utánuk.
Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
- Hej, tisztelendõ úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelõnk is van?
Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg õt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, õk meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.
Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.
Tökfilkónak eszébe jutott az õsz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdõbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
- Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az elõbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esõcsepp egy egész tûztengernek!
- No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.
Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra elõállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen elõbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
-A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdõbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
- Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtõl, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.
Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
- Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!
Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.
Tökfilkó harmadszor is elõállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, elõbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
- Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!
Tökfilkó sietett az erdõbe. Ott találta az õsz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
- Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.
Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Szekeres Ilona: Pipitér

Egyszer volt, régen volt, Nekeresdfalván túl, de Sosemvoltváron in­nen, volt egyszer egy gazdag ember.
Ennek az embernek annyi libája volt, mint fűszál a réten, de még annál is több, egy sánta kislibával. Libapásztor is tartozott, persze, a tö­méntelen sok, gágogó jószághoz; Jutkának hívták az anyátlan-apátlan fa­luárváját, aki a libákat őrizte naphosszat a réten. S míg a gágogó nyáj vidáman csipkedte a kövér füvet, a kis sánta odahúzódott Jutkához, és hízelkedve dörzsölte csőrét a libapásztor arcához. Bizalmas jópajtások vol­tak ők ketten; Jutka meg a nyomorék libácska. 
Egy napon a gazdag ember kijött a rétre, és elégedett ábrázattal szem­lélte a temérdek fehér jószágot; s amint így nézelődött megpillantotta Jut­ka mellett a kislibát. 

„No, majd véget vetek én ennek a nagy barátságnak” – gondolta, és csak úgy félvállról odaszólt a kislánynak: 

- Holnap levágjuk ezt a sánta ludat. Gondod legyen rá, hogy jókor reggel a konyhára kerüljön! 

Ezzel visszadugta szájába a pipáját, sarkon fordult, és hazaballagott. 

Sírt, sírdogált Jutka keservesen; könnyei odahullottak a kis sánta fe­jére. Mit csináljon? Hova rejtse? Mi lesz belőle az ő kedves pajtása nélkül? Egyszerre csak – hallj csudát! – megszólalt a kisliba:

- Ne búsulj, édes gazdám, dehogyis válunk mi el! A patak partján, tudod, van egy öreg, odvas fűzfa. Oda bújok én most el, s holnap reggel ott várok rád! Aztán majd meglátod, nem lesz többé semmi baj! 

A libácska ezzel elsántikált a patak partjára, ott is az odvas fűzfához, elbújt, ahova mondta, Jutka pedig hazahajtotta a többi libát. 

Másnap kora hajnalban nagy kiáltozásra ébredt; a gazdasszony keres­te a sánta libát, le akarta vágni, hogy idejében megsüthesse. A lármára kijött a gazda is, előrángatta Jutkát: 

- Hol az a liba? 

A kislány csak sírt, rítt keservesen, és nem felelt semmit. 

- Bizonyosan elloptad, mert te akarod megenni! – kiáltotta a gazda, és kilökte Jutkát az udvarról. 

Az pedig futott, futott, s meg sem állt a patak parti odvas fűzfáig. A kisliba már várta: 

- Ne sírj, kicsi gazdám, meglásd, minden rendbe jön! – mondta vidá­man. – Most azonban gyere, bújjunk el ide a sűrű bokrok közé, mert előbb teljesíteni akarom a gazdag ember kívánságát. 

Sietve elbújtak, s ezt jól is tették, mert már jött is a gazda, maga előtt hajtván töméntelen sok libáját. 

Az egyik kövér lúd – amely mindig irigyelte a kis sántát, merthogy Jutka azt szerette legjobban -, így árulkodott a gazdának: 

- Gi-gá-gá… Én tudom, hova bújt el a libapásztor kedvence! 

- No, ha tudod, keresd meg tüstént! – mordult rá a gazdag ember. 

- Én is tudom! Gá-gá, én is tudom! – gágogták a többiek is, és nyom­ban elszéledtek a rét minden sarka felé. 

A gazda meg leült az útszéli eperfa árnyékába pipázni, meg hűsölni. Még el is szundított a nagy fáradtság után… 

Mikor felébredt, eszébe jutottak a libák; de bizony rémülten látta, hogy csak itt-ott fehérlik egy-egy gágogó a távolban. Nosza, nagyot ugrott ijedtében; kapta a botját, hogy összeterelje őket. S amit így futkosott a libák után, tekintete megakadt a rét virágjain, milyen szépen megvannak azok egyhelyben! Még őrző sem kell melléjük, csak hajladoznak, bókolgatnak kedvesen… Amint ezt így elgondolta, megbotlott egy kiálló kődarabban, és akko­rát esett, amilyen hosszú volt. 

Miközben feltápászkodott, dühösen rázta az öklét a távolban fehérlő libái felé: 

- Ó, hogy változnátok virágokká! – kiáltotta. 

- Gi-gá-gá-gá… – hallatszott most a feje felett. 

A gazda feltekintett, s hát – uramfia, mit látott? A levegőben, maga­sabban, mint a legmagasabb jegenyefa legfelső ágának hegyében lengede­ző legszélső levélke – ott repült a sánta liba, a liba hátán pedig vidáman kacagott a libapásztor Jutka. 

No, tátva felejtette most a száját a gazda… De még csudálkozni is elfelejtett ijedtében, amikor körülnézett a réten. Mert a libái ebben a szem­pillantásban változtak át fehér pipitér virágokká. 

Bizony, virág lett a gazdag ember töméntelen libájából! 

Jutka pedig a sánta liba hátán repült árkon-bokron, hegyen-völgyön át, messze, messze, s meg sem álltak Lúdláb kastélyig. Ott pedig még aznap este Lúdláb hercegnő lett a libapásztor Jutka… 

Aki nem hiszi, menjen ki a rétre, szedjen egy nagy csokor fehér pi­pitér virágot!

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Mátyás király ajándékoz

Szeretett adni, annyi bizonyos. Az arra érdemeseket, ügyeseket, szorgal­masokat jutalmazta, ahogy csak tehette.

Az ítélete szerinti méltatlanokat, mihasznákat, naplopókat, csalókat, ha­zudozókat csúfolta, büntette.

Egyszer egy szegény ember a maga kis kertecskéjében akkora sütni való tököt talált fölnevelni, hatan ráülhettek egyidejűleg. A gyerekei is dicsekedtek vele: akkora tökünk van, hogy hat fölnőtt ráülhet, akkora tökünk van, hogy ha szorul a helyzet, heten is ráülhetnek.

A szájtáti népek látására jártak, hogy is tud ekkora tök nőni egy szegény ember kicsinyke kertjében.

Gondolta a szegény ember, ha ennyien csudájára járnak, hát mennyire megörül majd a király, ha megmutatja neki.

Kapta, fogta magát, a tököt óriási szőrszütyőbe tuszkurálta, s a teherrel fölcihelődött Budára. Az ajtónállók sietve a király elé bocsájtották, nehogy a lábukra ejtse a szegény cipekedő ember a tököt. Mert azt meg kellett, mondja, hogy mit visz. Óriás tököt. Sütni valót.

Beengedték a szegény embert, aki a királynak kijáró tisztelgő hajlongások után előmutatta jövetele okát, a tököt.

Az ajándékban mutatkozó tiszteletnek a király szemlátomást megörült, azonnal az oldalszobába vezette a tökös embert, hogy ott tegye le terhes ajándékát. Kicsinység kikérdezte a tehertől lihegő tököst, hogy miképp fért el ekkora gyümölcs a tenyérnyi kertecskében, mire megtudta, hogy a kert kerítését mindig kijjebb ásogatták, szinte a szomszédot is kitökölték már a sütni valóval.

A király ezt nagy örömmel tudomásul véve, némi aranypiculákkal útjára engedte a tökajándékozó embert azzal a meghagyással, hogy útközben n éhezzen, szomjazzon.

Ballagott a szegény ember hazafelé, a király dicséretétől se éhség, se szomjúság az úton nem gyötörte, az arany piculák szépen csilingeltek Majsáig. Ott éppen hetivásári nyüzsgés kavargott, vett a pénzén két girhes, de jó kiállású, hízónak való süldőt. Azzal állított haza.

Ahogy a felesége megtudta az ura nagy dicsőségét, le se tette a kezéből s szitát, végigfutotta a hírrel az egész falut. Így jutott fülébe a tőszomszéd megelőzött gazdájának is a szegény ember szerencséje.

Ezen elgondolkodott. Ha Mátyás király egy közönséges sárga bélű tökért ilyen nagylelkű pénzeket szurkol a szegény ember markába, ő bizony megajándékozza a királyt a két legszebbik ökrével, de tudomisten ád érte annyi aranyat, a megmaradt hat ökör is csak nagy kínnal, szuszogással húzza haza a tehertál recsegő szekeret. Akkor lesz ám nagy ámulat meg bámulat a faluban.

A király a hatökröst is nagyra tárt karokkal fogadta, míg megkérdezte, mi jóban forog a palota pádimentumán.

Mire mondja a hatökrös, hogy két legszebb ökrét hozta a királynak ajándékba, de mivel a palotaőrök a lépcső aljánál följebb nem engedték, ott állnak az ajándékok, a király ablakából is látni lehet őket. Ahogy látta is őkegyelmessége.

A királyi elfogadás mindenkori kérdései közé tartozott annak a kitudako­lása, hogy honnét való az ember, meg az ajándéka. Amikor meghallotta, hogy badallói, mindjárt tudta, honnét fúj a szél. Mivel a tegnapelőtti töka­jándékozó ember is Badallóból szerencséltetett.

Nosza, vezette is Mátyás király a hatökröst az oldalszobába, és annak ajándéka viszonzásául az óriás tököt markoltatta meg a hatökrössel. Az ilyen királyi kegy is parancsnak számít. Megtagadni ki is merhetné?

Búcsúzás közben azt mondta a király, hogy a két, ajándékba kapott ökrét meg adja oda Badallóban a tökös szomszédnak. Mert megígérte volt neki, hogy az útiköltséget megtetejézi majd. Adja oda, mint a király ajándékát, jó egészséget kívánva annak is, meg a kedves családjának.

A király kívánsága megkerülhetetlen parancsnak számít. Mit tehetett a hatökrös. Átvezette a két legszebb ökrét a szegény ember portájára, mint a király ajándékát, miközben ő meg a méregtől pulykavörösen előkapta az erdőirtó nagyfejszéjét, ízzé-porrá szabdalta az óriás tököt, minden darabját átdobálta a szegény ember udvarába. A hízónak valók éppen kint szala­doztak. Nekiestek. Éltek rajta két hétig. Jókedvűen röförésztek.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Ludas Matyi

Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.

- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.

A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.

De az anyja:

- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:

- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?

- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.

- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!

Döbrögi úr mögött ott volt két katona.

Rájuk parancsol:

- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.

Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!

Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:

- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a Döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a Döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.

Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.

Azt mondja Matyi:

- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:

- Jó lesz ez az épületfa?

Azt mondja az ácsmester:

- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.

Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:

- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Õ maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.

Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:

- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Õ meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.

Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külső országi doktor.

Kérdi a fogadóstól:

- Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külső országi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

- Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.

Aztán azt mondta:

- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.

Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:

- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

- Megteszem.

- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

- Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

Hamar mondja erre Döbrögi úr:

- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Mondókák, versek:

Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.
Szent Erzsébet-napja
Tél elejét szabja,
Az András-napi hó
A vetésnek nem jó.

Kõ kút körül út körbefutja hosszú nyakú fehér lúd.

Öt ördög öt tököt gödörbe dögönyöz.

Tökkelütött ördög töméntelen tökmagot tarisznyába tömköd.

Görögdinnye, török tök,
szerda után csütörtök.
Török, török hömbörög,
egy zsák diót megtörök.
Csörgő-börgő mogyoró,
te leszel most a fogó!

Pákolicz István: Kiolvasó


Gi-gá, gi-gá gúnárom
elveszett a vásáron,
vártam, majd csak hazajön,
s az ablakon beköszön;
de nem jött meg a betyár,
tepsibe való gúnár,
akire jön a három:
keresse meg gúnárom.

Csiteri, csütöri, csütörtök

Tököt lopott az ördög,

Nem is ette, nem is itta,

Liba ólba beledugta.



Csiteri, csütöri, csütörtök

Dinnyét lopott az ördög,

Bugyogójába dugta,

Úgy vitte a pokoolba.

"Sütőben a tökmag,

befűtöttünk tegnap,

ripeg-ropog, zeng a nád,

szél röpíti víg dalát.

Ég öt éjjel, öt nap,

odasül a tökmag.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Jelenetek, játékfűzések:

Száz liba egy sorba Márton-napi ludas játék

Szereplők: sas, héja, farkas, ijesztő legény, libát lopó legény, libapásztorok, libuskák, gazdasszony, nagymama

Kellékek: az állatoknak fejdíszek, botok, kukoricaszárak

Játék menete: A gazdasszony a lányait elküldi libákat őrizni. Megszámolják, hány libát hajtanak ki (kukoricaszár alatt bújnak ki) A nagymama elkíséri a lányokat, akik terelgetés, őrzés közben mondókáznak, énekelnek, játszanak.

Liba mondja gá, gá, gá, Elmegyünk mi világgá.

 

Gá, gá, gá, megy a liba világgá,

A gazdája nem szereti,

Búzaszemet nem ad neki.

 

Kő kút körül út, körbefutja hosszú nyakú Fehér lúd.

 

Nincs szebb madár…

 

Paradicsom, paprika, Papucsban jár a liba.

A legelésző libákhoz héja közelít, a libák hangoskodnak, a lányok elzavarják a héját:   Héja, héja, nincs itt liba…

Héja, héja, vaslapát

Ne vidd el a kislibát

Se apját, se anyját

Se a libapásztorát.

A libapásztorok biztatják a libákat:   Libuskáim, egyetek, Szép kövérek legyetek.

A kislibák mondogatják: Papatyi, papatyi, a nagylibák: Bele, bele, bele, bele   Árok partján a liba Azt gágogja: taliga.

Újra veszély fenyegeti a libuskákat: sas közelít hozzájuk. A lányok elzavarják:           Sas, sas, vakulj meg,

Hogy a libát ne lásd meg.

Sas, sas, lakatos,

Látom, lábad ripacsos.

Addig libát nem adok

Míg százat nem fordulok.

A libapásztorlányok úszkálni a tóra terelgetik a libákat:  Száz liba egy sorba

Mennek a nagy tóra

Elöl megy a gúnár

Jaj, de begyesen jár.

Úszkálás után visszaterelgetik a libuskákat a legelőre, közben néhány legény libát próbál lopni.

Szentendrei legények,

Libát loptak szegények,

Nem jól fogták a nyakát,

Elgágintotta magát.

A legények elfutottak, a lányok játszanak még egyet:      Egy petty, libapetty,

Terád jut a huszonegy.

Akire jutott, ő vezeti a játékot. Hatan vannak… Biztatják a libákat: Egyél libám egyél…

Egymástól kérdezgetik:                        Sűrű csillagos az ég,

A te libád kinn hál még?

Farkas lapul a bokorban, figyeli a kislibákat. A gazdasszony hazahívja a libákat, de előbb a lányoknak megsúgja, hogy mire jöjjenek haza:                Gyertek haza ludaim…

A farkas megfog néhány libát. A gazdasszony megszámolja a libákat, miután hiányzik néhány, keresésükre indulnak. Beszélgetnek a farkassal:                Farkas koma, nem látott erre libákat?

Ott repülnek a levegőben.

Mi zörög a padláson? (libák zörögnek)

A fiaim diót törnek.

Hadd nézzük meg!

Elveszett a kulcsom.

Majd megkeressük.

A libapásztorlánykák megtalálják a kulcsot, kiszabadítják a libákat, a farkast pedig megketgetik. Hazaérkezik mindenki nagyin éhesen.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Árok partján egy liba

Helyszín: udvar, füves terület, tollfosztó

Szereplők: libák, libapásztorok

Kellékek: farkas fejdísz, kosarak, zsákok a libatollnak, fehér lepedők az ijesztőknek

 

A libuskák gágognak, a libapásztorok számolgatják őket, hányat terelnek legelni: Tíz, húsz, harminc …. Száz!

Száz liba egy sorba,

Mennek a nagy tóra,

Elöl megy a gúnár,

Jaj, de begyesen jár!

Gi-gá-gá!

Az utolsó mindig előrefut, utána ő vezeti a sort. Így megy addig, míg el nem érik a tavat. Itt vígan fürödnek a libák:

S     sl      s      ss    sl     s    sm   sm     sm       sm      sm     sm   s

Egy, kettő, ha; gelegonya fa, Aki úszik, le nem bukik, az lesz a liba.

Míg a libák fürdenek, a libapásztorok játszanak:              Játsszunk gólya viszi a fiát!

Gólya viszi a fiát,

Hol felveszi, hol leteszi,

Viszi, viszi, itt leteszi, hopp!

 

Most meg törjünk sót!          Mit látsz?

Eget, földet, csillagot,

Papok hátán kalapot,

Sós kenyérbe harapok,

Tegyél le, mert meghalok!

 

Míg a pásztorok játszottak, közéjük osont a farkas:        Hú-ú-ú üvölt a farkas és ásogat.

Mit ás, mit ás, farkas koma?

Kemencét!

Minek az a kemence?

Vizet forralni.

Minek az a forró víz?

Libát kopasztani.

 

A pásztorok hívni kezdik a libákat:     Gyertek haza ennyire! (kezükkel mutatnak egy kis távolságot)

Nem megyünk!

Gyertek haza ennyire!

Nem megyünk!

Gyertek haza ennyire!

Megyünk!

Ügyesen kell cselezve átszaladniuk, nehogy a farkas elkapja őket. A megmenekült libákat terelgetve indulnak haza a pásztorok.          Siess libám, begyet rakni…

Otthon a gazdasszony várja őket. Számlálgatja a libáit, nézegeti, ettek-e eleget? Begyeiket nézegeti: tele-üres, tele-üres.. Bizony keveset ettetek, meg kell tömni benneteket, hogy jó kövérek legyetek, szép legyen a tollatok!

A nagyobb gyerekek terpeszülésben ülnek, maguk elé ültetik a kisebbeket –a libákat- és megtömik, majd megtépik őket. S libák gágognak, a tépkedők pedig vigasztalják őket:       Paradicsom, paprika,

Papucsban jár a liba.

Árok partján ül egy liba,

Azt gágogja, hogy taliga.

Kosárba, zsákba teszik a tollakat, libatollal felsepernek. Egy hét múlva tollfosztóba várunk ide mindenkit!

A lányok készítik a tollfosztáshoz a kosarakat, anginokat, a fiúk kimennek (lepellel fedik magukat). Gazdasszony énekel:

S  s   f   l      s   m  r  t,  rr      dt,   l,    t,  s, s,   s  s   f     l    s  m   r  t,     r   r     dt,    l,l,   t,   s,  s,

Este van már, késő este, kilencet ütött az óra. Az én kedves kisangyalom mégse jön ide a fosztóba.

S   s  s   s     s     d’  l      m     f  l     s    r  m   r       s    s    f    l    s  m   r   t,    r  r     dt,     l,   s,  s,

Vagy aluszik, vagy beteg, vagy talán nem is szeret? Így hát kedves kisangyalom tiltva leszek én tőled.

-          Mikor jönnek már a legények a fosztóba?

-          Hej lányok, ne csak a legényeket várjátok, hanem a tollat szaporábban fosszátok, különben sose telik meg a dunyhátok, párnátok!

Kintről félelmetes hangok hallatszanak be: a legények lepleket terítenek magukra, ijesztgetve jönnek. A lányok remegő hangon kiáltanak ki:                Ihi-uhu ki jár erre?

Mér nem mégy el valamerre?

Talán a hosszú drótostót?

Zárd be hamar az ajtót!

A fiúk kintről:        Asztal alá, szák alá, Bújj hamar az ágy alá!

Beszaladnak a házba a fiúk, a lányok visítozva szedik le róluk a lepleket. Mikor meglátják, kik azok, maguk közé ültetik a legényeket. Vidáman beszélgetnek egymással, próbálnak segíteni a lányoknak: kiborogatják a fosztott tollat, belefújnak a tollkupacba, száll mindenfele a toll. Ha valaki fején megállt egy tollcsomó, hangosan énekelik:

S   mm     ss     mm       ss        mm    s   m      ss     mm    ss       mm        ss      m    d   d

Ég hátán gólyafészek, minden ember látja, Csak a Pista olyan szamár, hogy ő nem  látja.

 

Persze ő is továbbadta másnak a fejére a tollat.

-          Na fiúk, ezt mondjátok utánunk: Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.

Próbálgatják, de mindig beletörik a nyelvük. Jókat kacagnak. Egy fiú a lányok mögé kerül, befogja egyiknek a szemét:

Egy kislány a börtönbe,

Be van zárva sötétbe,

Írjunk neki levelet,

Ki van a hátad megett?

Ha kitalálta, párba állnak. A többi fiú ugyanígy tesz. Páros tánccal zárják a fosztót:   Járjunk táncot, ripegőt-ropogót,..

A lányok utána rendet tesznek: a tollakkal tömött zsákokat kiakasztják levegőzni; megtömik a párnákat, kisöprik az utolsó tollpihét is.

Forrás: http://kovacsneagi.qwqw.hu)

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Dalok, énekes játékok:

A gúnárom elveszett,
keresésére megyek,
Nincsen annak más jegye:
szárnya, tolla fekete.

Az én tyúkom megbódult
A fazékba belebújt.
Ó, én édes tyúkocskám,
Te leszel a vacsorám.

A kis tücsök ciripel,
Hátán semmit nem cipel,
Jobbra dűl meg balra dűl,
Talán bizony hegedül.
(magyar népdal)

(Tudok én egy igazán jót … dallamára): Elesett a lúd a jégen,

Majd fölkel a jövő héten.

Összeveri a bokáját,

Sárga sarkantyús csizmáját.

 

Elment a tyúk búcsút járni,

Nem kell onnan visszavárni.

Majd visszajön sülve-főve,

Nem ül többet az ülőre

Volt egy kicsi kakasom,
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém, tóban tocsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen, tirárom,
vigye el a róka!

Egyél libám egyél már, nézd a napot lemegy már, éjféltájban,

nyolc órára, esti harangszóra hipp, hopp, hopp.

Hatan vannak a mi ludaink, három szürke, három fekete. Gúnár, gúnár, libagúnár gúnár az eleje, akinek nincs párja, az lesz a gúnárja.

Kép forrása: Nagykovácsi Kispatak Óvoda

Ötletelő: "Szent Márton a hóban lovagolt"

Márton nap (november 11.)

Kép forrása: bences.hu

Márton nap (november 11.) a néphagyomány szerint az éves gazdasági munkák lezárásának ideje is, egyben a téli pihenés időszaka a természet számára. Ekkor vágták le abban az évben először a hízott libákat és az újbort is ekkor kóstolták meg először.
Márton nap története
A legenda szerint a 4. században Szombathely környékén született és a római császár katonájaként szolgáló Márton egy különösen hideg téli estén francia honban lovagolva megosztotta meleg köpenyét egy nélkülöző koldussal.
Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta.
Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké is szentelték.
A (legelterjedtebb) monda szerint Mártont szerénysége méltatlannak tartotta e címre, ezért elbújt egy libaólban.
A libák azonban hangos gágogásukkal elárulták, így megtalálták és Tour püspökévé szentelték.
"Valamikor réges régen élt egyszer egy kisfiú, akit úgy hívtak, Márton. Márton édesapja katona volt. Amikor a kisfiú nagyobbacska lett, ő is szeretett volna katona lenni és jelentkezett a római hadseregbe. Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Bátorsága mellett jószívű is volt, ezért katonatársai megszerették őt.

Egy napon egy város felé lovagoltak és az út szélén egyszer csak megláttak egy koldust. Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
- Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!
Márton tanakodni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette.
Később, amikor Márton lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak.
Márton nemsokára otthagyta a hadsereget és pap lett belőle. Nagyon szerették mindenütt, mert jóságos volt és mindenkinek segíteni próbált. Az emberek hamarosan meg akarták választani püspöknek. Márton nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik és szolgák veszik körül, ő ezután is egyszerű életet akart élni. Ezért elbújt az emberek elől, hogy ne találják meg. Képzeljétek, milyen jó búvóhelyet talált! A libák közé bújt el, az ólban.
De a libák nem maradtak csendben, hangosan gágogtak, és gágogásukkal elárulták Márton búvóhelyét. Így az emberek megtalálták és mégiscsak püspök lett belőle, de ezután isugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Nagyon sokat segített a szegényeknek és az emberek egész életében nagyon szerették őt.
Amikor meggyújtjuk majd a Márton napi lámpásunkban a gyertyát, gondoljatok Ti is arra, amikor valakinek segítettetek,"
Forrás: http://oviselet.blogspot.hu/
Kép forrása: Vivian Maas Innemee
Kép forrása: 
allcolored.com

Kép forrása:
zaubereinmaleins.de
Kép forrása: 
ideenreise.blogspot.de
Márton napi lámpásfelvonulás
A német nyelvterületekről ismert lámpás/fáklyás felvonulás, Martinsumzug, szintén Szent Márton emlékét hivatott őrizni, és a jó cselekedeteket jelképező fényt kívánja eljuttatni mindenkihez.
Az ilyen felvonulások egyre elterjedtebb hazánkban is, leginkább gyerekek, kisgyerekes családok vesznek benne részt.
Sötétedés kezdetekor maguk készített lámpásokkal (benne mécses vagy kis égő) járják az utcákat és közben Márton napi dalokat énekelnek.
Kép forrása: 
google.at

Kép forrása:
mukketing.blogspot.de
Ahol mód van rá, a vonulókat a lován ülő Szent Márton (piros köntösben, római katonának öltözve) vezeti a megemlékezés központi helyszínére.
A gyerekek gyakran kis műsort adnak elő, jellemzően eljátszák Szent Márton és a koldus találkozóját.
A műsor befejezéseként Márton napi tüzet gyújtanak, liba alakú sütemény, weckmann (amely egy édes tésztából készülő, ember alakú figura) és meleg italok fogyasztásával zárul a felvonulás. Ilyen felvonulásokat jellemzően német nemzetiségű települések, iskolák, óvodák és egyházközösségek szerveznek hazánkban.  (forrás:tutitippek.hu)
Weckmann elkészítése:
250 g alacsony zsírtartalmú túró , 5 evőkanál tej , 8 evőkanál olaj , 1tojás , 100 g cukor , 1 o vaníliás cukor , 1 csipet , 400 g liszt , 1 p + 2 teáskanál sütőpor , Csokoládé csepp
1. lépés
Keverjük össze a hozzávalókat, kivéve a lisztet, feldolgozni a lisztet a sütőport a földre, és a hét egy sima tésztát.
2. lépés
Tegye a tésztát egy enyhén lisztbe fórumon kiépítése nem túl vékony, és kivágták Weckmänner. Díszítse csokoládé chips.
3. lépés
160 ° C (felső / alsó hő) 10-15 perc. sütjük.
Forrás: http://www.kuechengoetter.de/

Szent Márton-dal

(A „Sárga csikó, csengő rajta dallamára énekelve)

Szent Márton hóban lovagolt,

lova a szélnél is gyorsabb volt.

Rád gondolunk Szent Márton.

Szent Márton lovagolt vígan,
meleg köpenybe burkoltan.

Rád gondolunk Szent Márton.

A hóban koldus vacogott,
nem viselt mást, hitvány rongyot.

Rád gondolunk Szent Márton.

"Ó, légy a segítségemre,
vagy megvesz Isten hidege!"

Rád gondolunk Szent Márton.

Húzza Szent Márton a gyeplőt,
megáll a didergő előtt.

Rád gondolunk Szent Márton.

Szent Márton éles szablyája
a meleg köpenyt szétvágja.

Rád gondolunk Szent Márton.

Felét Szent Márton od'adja,
koldus hálásan fogadja,

Rád gondolunk Szent Márton.

Álmában jő egy tiszta fény

és lágyan kélő hang beszél

Rád gondolunk Szent Márton.

Amit tettél te jó lovag,

érte hálánkat elfogadd.

Rád gondolunk Szent Márton.

Kép forrása: Blogvin

Nagykovácsiban ez a nap kiegészül a Tökfesztivállal, ahol a gyerekek, családok által készített töklámpásokből, faragott tökökből, tökfigurákból kiállítást rendezünk a Főtéren, mely a felvonulás végcélja, ahol libazsíros kenyér és forró tea várja a vendégeket.

Márton napi népszokások, hagyományok
Libavacsora és az újbor kóstolásának napja:
A Márton nap a 40 napos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a jóízű és gazdag falatozás, vigasság megengedett. Ezen a napon rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Ma is sok helyen táncos mulatságot csapnak, ahol az asztalról nem hiányozhat egy libafogás és az újbor.
A hiedelem szerint ludat illik enni ezen a napon, mert, aki Márton-napján nem eszik libát, az majd egész évben éhezik. Úgy hitték minél többet isznak, annál egészségesebbek lesznek. Tipikus ételek ezen a napon a libaleves és libasült párolt káposztával és zsemle- vagy burgonyagombóccal. A rétessütés is nagy jelentőséggel bír ezen a napon, a rétes nyújtása jelképezi Márton oltalmazó köpenyének kinyújtását. Márton az újbor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az újbor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napja, mint időjóslás napja:
A tapasztalat szerint Szent Márton napja körül legtöbbször elromlott az idő és leesett az első hó. Ha hó esett, akkor azt mondták, hogy Szent Márton püspök fehér lovon jött.

Ha Márton napja fehér lovon köszöntött be, hosszú telet jósoltak, ha barna lovon jött, vagyis nem esett a hó, úgy tartották, karácsonyig nem is lesz. Ha kevés hó esett: Márton csak megrázta a szakállát.

"Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton,  borongós tél" - mondja a rigmus.

Úgy tartották, hogy a Márton napra levágott lúd mellcsontja megmutatja, hogy milyen idő várható; ha barna volt: esős, ha fehér: havas telet vártak.

A galgamácsaiak szerint a Márton-napi jeges eső korai tavaszt jelent.

Göcseji hagyomány, hogy Márton hetében sem mosni, sem szárogatni nem szabad, mert különben marhavész lesz.

A népi megfigyelések szerint "ha Márton napján lúd a jégen áll, karácsonykor sárban botorkál".

A néphit szerint a Márton-napi eső nem jelent jót, mert utána rendszerint fagy, majd szárazság következik.  (forrás:okosanya.blog.hu)

Márton vessző

Márton napja a paraszti életben a téli negyedév kezdőnapja volt. Ezen a napon történt a bérletek és bérek kifizetése. A termésvarázsló szokások közé tartozott, hogy a pásztorok vesszőnyalábot ajándékoztak azoknak a gazdáknak, akiknek a barmaira vigyáztak a legelőn. A gazdák ekkor kifizették a pásztorok járandóságát, a kapott vesszővel pedig megveregették a jószágot, hogy egészségesek, jó evők és sok hasznot hozók legyenek. Márton vesszeje több ágú is lehetett. A sokágú vessző azt jelezte, hogy a kocadisznónak sok malaca fog születni tavasszal. Néhol a vesszőt a disznóólak tetejére szúrták, hogy megvédjék a jószágot a dögvésztől. Tavasszal ezzel a varázserejű vesszővel hajtották ki az állatokat a legelőre.

A pásztorok házról házra járva Márton vesszőt átadva Köszöntőt mondtak a  gazdára, az egész háznépre s a háziállatokra. E köszöntő jutalmaképpen a gazda megfizette a "bélesadót", vagy másképpen nevezve a "rétespénzt".

"Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét.

A szokást nem mi kezdtük, és nem mi végezzük.

Állataiknak annyi szaporulata legyen,

Ahány ága-boga van a vesszőnek."

Márton vesszeje rendszerint többágú fűzfaágból font fonat volt.

(forrás:okosanya.blog.hu)

www.javorka-tata.sulinet.hu

Halloween, Mindenszentek és a Halottak napja

Napról, napra, ünnepről, ünnepre

Október 31. Halloween

Az angol Halloween szó szerinti fordításban a Mindenszentek (All Hallows) előtti estét jelenti. Ősi kelta ünnep, az Írországban és Skóciában élő törzsek ezen a napon ünnepelték az újévet - a Samhain-t, vagyis "a nyár végét" és ilyenkor egyszerre hódoltak a Napisten és a holtak Ura előtt.

A kelták az újévet november elsején a Samhain-fesztivál keretében ünnepelték. Pogány hagyományok szerint több istent imádtak, ám ezek közül is kimagaslott a számukra legfontosabb istenalak, a napisten(Samhain). Ő jelképezte az emberek számára a termékenységet, a munka szeretetét és a bőséget. Az újév a napos időszak lezárását, a termés betakarítását és a hideg, téli napok kezdetét jelentette. Szimbolikusan azt jelképezte, hogy Samhain a hideg fogságába került. A kelták hite szerint a halottak istene az óév utolsó napján, október 31-én megengedte az elhunyt lelkeknek, hogy családjaikhoz hazalátogassanak. Az emberek féltek a rossz szellemektől és a démonoktól, ezért az ünnepség kezdetén hatalmas máglyákat gyújtottak, áldozatokkal kedveskedtek isteneiknek. Hasonló célt szolgálhatott, hogy állatjelmezekbe öltöztek, mivel ezzel akarták elijeszteni falvaikból az ártó lelkeket. Hajnalig tartó, tűz körüli táncukkal elbúcsúztatták a napsugaras időszakot. Reggel a vallási vezető kőedényekben egy-egy maroknyi parazsat adott minden családnak, hogy otthonukba beköltözzön a fény és a melegség. Így üldözték el a rossz szellemeket, akik esetleg az éjszaka folyamán nem tértek meg a másvilágra.

Jack, vagyis a lámpás története:

Halloween szimbóluma, hosszú évszázadok óta a kivájt töklámpás, az ún. Jack-lámpa, amely eredetileg kettős célt szolgált: egyrészt távol tartotta a gonosz szellemeket, másrészt pedig így világítottak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak.

Jack a hiedelem szerint egy részeges, ám tréfás és leleményes kovács volt. Olyannyira, hogy még az ördögöt is megviccelte; mikor az eljött érte, hogy elvigye, Jack felzavarta őt egy hatalmas fa tetejére, aztán keresztet rajzolt a fa törzsére. Mivel az ördög köztudottan irtózik a kereszt érintésétől, nem tudott lejönni a fáról. Jack csak azután engedte le az alvilági figurát a fáról, miután az megígérte, hogy nem kísérti őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága és csínytevései miatt, ám a pokolban sem találhatott otthonra, mert az ördög is haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén. Ezért csak odadobott Jacknek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy legalább vak sötétben ne kelljen kóborolnia az idők végezetéig. Jack beletette a mécsest egy kivájt fekete retekbe (más források szerint répába) és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között. A kelta retket (répát) az amerikaiak időközben tökre változtatták, (állítólag azért, mert abból több volt nekik) és a világító sárga gömb lassan Halloween szimbólumává vált.

Forrás: http://www.edenkert.hu/

Szimbólumai

Töklámpás:

Forrás: likebalaton.hu

Szellemek, csontvázak, múmiák:

Kép forrása: Home made CRAFT /Bohem Style

Kép forrása: waddleeahchaa.com

Kép forrása: thegoldjellybean.com

Boszorkányok, fekete macska, seprű

Kép forrása: www.iheartcraftythings.com

Kép forrása: www.momtastic.com

Kép forrása: www.parentmap.com

Kép forrása: http://www.thehankfulhouse.com/

Kép forrása: apumpkinandaprincess.com

Kép forrása: www.allkidsnetwork.com

Kép forrása: www.frugalcouponliving.com

Denevér, pók, egér, holló

Kép forrása: www.fancyhouseroad.com

Kép forrása: www.tipjunkie.com

Kép forrása: http://smallforbig.com/

Kép forrása: www.pbs.org

Kép forrása: www.koolkidscrafts.com

Kép forrása: biblecraftsandactivities.com

Madárijesztő

Kép forrása: www.craftsforkids.com

És, ha hozzátok is bekopogtatnának:

Kép forrása: fabulesslyfrugal.com

Kép forrása: www.babble.com

Kép forrása: julesfood.blogspot.com

Kép forrása: http://blog.hwtm.com/

Kép forrása: apumpkinandaprincess.com

Kép forrása: www.examiner.com

November 1. Mindenszentek napja

A római katolikusoknál november 1-jén tartott főünnep

"A keresztény Keleten már 380-tól megtartották az összes vértanú ünnepeként. A nyugati keresztény egyházban 609-től ünneplik, attól az évtől, amikor IV. Bonifác pápa Rómában átvette és május 13-án Mária és az összes vértanú tiszteletére felszentelte az eredetileg apogány istenek tiszteletére épült Pantheont.

8. században uralkodó III. Gergely pápa tette a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává. 835-ben IV. Gergely pápa a mindenszentek ünnepét november 1-jérehelyezte és egyetemes ünneppé tette, Jámbor Lajos frank császár pedig az egész Frank Birodalomban hivatalosan is elismertette.

A hagyomány szerint VI. León bizánci császár terjesztette ki az ünnep hatályát a vértanúkról minden szentre, miután templomot emeltetett szent életű felesége emlékére. Mivel azt nem engedték, hogy a templomot a császárnénak szenteljék, León úgy döntött, hogy a mindenszenteknek dedikálják."

Forrás: http://hu.wikipedia.org/

Kép forrása: http://kezmuvesjd.blogspot.hu/

November 2. Halottak napja

"A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.

Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak."

Forrás: http://jelesnapok.oszk.hu/

Kép forrása: jovonk.info

Szokások és hagyományok

A népi kultúrában a mindenszentek ünnepéhez kevés (és leginkább egyházi) szokás kötődik, ezzel szemben ahalottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. A két napra vonatkozó tradíciók azonban az idők során többé-kevésbé összekeveredtek.

Sok európai országban (köztük Magyarországon is) szokás, hogy ezeken a napokon az emberek meglátogatják elhunyt hozzátartozóik sírját, virágot visznek és gyertyákat, mécseseket gyújtanak az emlékükre. Ezt a szokást nem csak a katolikusok tartják, hanem a protestánsok is átvették.

A gyertyák a halottakért égnek, mivel a tűz megtisztulást hoz számukra. A gyertyák célja – a megemlékezésen túl – az, hogy a véletlenül kiszabadult lelkek könnyebben visszataláljanak sírjaikba és ne kísértsék az élőket. A sírok megtisztításának és feldíszítésének eredetileg az volt a célja, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.

November 2-án az elhunytak emlékezetére pár órára a harangok is megszólalnak. A néphit szerint ennek köszönhetően a halottak lelkei megnyugszanak és megpihennek, szenvedéseik pedig enyhülnek. Többfelé úgy tartották, hogy a két ünnep közötti éjszakán halottak miséznek a templomban és a harangszó kíséretében hazalátogatnak körülnézni. Az emberek fényt gyújtottak minden helyiségben, hogy a hazatérő halottak könnyen eligazodjanak a házban.

Régen hagyomány volt, hogy a “halottak hetében” az emberek nem dolgoztak, mivel ebben az időszakban a munka megzavarta a halottakat és bajt hozhatott a ház népére. A munkatilalomnak köszönhetően nem volt szabad földet művelni, mosni, takarítani, de még káposztát savanyítani sem. Sokfelé szokás volt az is, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót és vizet tettek az asztalra. Az ortodox hívek a temetőbe is vittek ennivalót és a sírokra helyezték azokat, a maradékot pedig a koldusoknak adták.

Forrás: http://www.csaladivilag.hu/

Kép forrása: www.sziromvilag.hu

Szeged környékén szokás volt, hogy már mindenszentek ünnepén fehér üres kalácsot sütöttek, mézzel vonták be a tetejét és ezt tették ki az asztalra a halottaik számára.

Kép forrása:brigokonyhaja.blogspot.com

A foszlós kalács sütésének titka:

  • A hozzávalók szobahőmérsékletűek legyenek, azaz a tészta összeállítása előtt 2-3 órával tegyük ki a tojást, lisztet stb. a konyhapultra.

  • A kalácstészta készítésekor a konyha kellemesen meleg és huzatmentes legyen.

  • Lehetőleg friss élesztőt használjunk (ne szárítottat), langyos tejben oldjuk fel kevés cukorral és egy kis liszttel. Letakarva tegyük félre 15-20 percre. Ha ennyi idő alatt nem futna fel az élesztő, kukába vele, és kezdjük elölről a kovászkészítést.

  • A lisztet ne csak úgy öntsük a tálba, hanem szitáljuk bele. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy a kalácstészta levegősebb legyen.

  • A tojást alaposan verjük fel, és ebben keverjük el a csipet sót és a maradék cukrot.

  • Fakanállal kezdjük el összekeverni a tésztát, majd amikor már nagyjából összeállt, váltsunk a kezünkre.

  • A kihűlt olvasztott vajat csak a végén dolgozzuk bele a tésztába, egészen addig gyúrjuk, míg hólyagos nem lesz. Minél jobban megdolgozzuk a tésztát, annál több levegő kerül bele, és jobb lesz az állaga.

  • Tetejét hintsük egy kis liszttel, takarjuk le és langyos helyen hagyjuk duplájára kelni. Vigyázat, nehogy túlkeljen a tészta, 3/4-1 óra alatt illik megkelnie langyos helyen.

  • A megkelt tésztát már ne gyötörjük, óvatosan bánjunk vele, minél több levegő maradjon benne.

  • Vékonyan lisztezett felületen formázzuk. Fektessük tepsire, vagy még jobb, ha gyümölcskenyérformába tesszük, így biztosan megtartja szép formáját, és nem terül el.

  • Legyünk türelmesek, és ne spóroljunk időt a második kelesztéssel sem.

  • Forró (180–200 fokos) sütőben süssük, semmiképp se légkeverésen! Egy kis gőz jót tesz neki, ehhez helyezzünk egy vízzel teli kis hőálló tálkát a sütő aljába.

  • Sütés közben folyamatosan figyeljük, ha túl gyorsan pirulna a teteje, takarjuk le alufóliával.

  • Mielőtt kivennénk a sütőből, végezzünk tűpróbát.

  • Forrás: http://www.nosalty.hu/

  • Recept:

Hozzávalók:

  • 60 g vaj
  • 25 g élesztő+1 ek cukor
  • 2,5 dl langyos tej
  • 80 g cukor (én sósan csináltam, így 1/2 ek-al tettem bele csak)
  • 1 egész tojás + 1 tojás sárgája
  • 1 csapott tk só (ebből pedig 2 és fél teáskanállal)
  • 400 g finomliszt
  • 100 g rétesliszt (ha esetleg nincs otthon, nagyon finom csak finomliszttel is, akkor 500 g finomliszt)
  • 1 egész tojás a kenéshez

Elkészítés:

Első lépésként a vajat olvasztottam meg és kicsit félreraktam hűlni. Az elmorzsolt élesztőt 1 evőkanál liszttel és 1 ek cukorral egy kis tálba szórtam. Ráöntöttem fél dl langyos tejet és jól elkevertem. Eközben a lisztet egy nagy tálba szitáltam, elkevertem a sóval. Beleütöttem a tojást, a sárgát, ráöntöttem a maradék 2 langyos tejet, majd a felfutott élesztőt. Kézzel elkezdtem összegyúrni. Ebben az állapotában még kicsit ragacsos, de hamar összeáll a tészta. Gyúrom pár percig, majd elkezdem hozzáadni az olvasztott vajat. Én kb 3 részben adagoltam hozzá. Állítólag ez a legfontosabb momentum, mert ettől lesz igazán foszlós a kalács. Ne ijedj meg, amikor hozzáadod a vajat, teljesen szétesik a tészta és úgy néz ki, mint egy nyúlós valami és úgy érezheted, hogy sosem fog összeállni, de szépen lassan felveszi a tészta a vajat. Amikor elválik a tál oldalától, akkor jöhet az újabb adag vaj. Mikor elfogyott minden vaj, még pár percig átdolgozom a tésztát és visszateszem a tálba kelni. Letakarom és 35-40 percre meleg helyre teszem. Ha letelt az ideje, újra a pultra teszem.

Egyenlő részre elosztom, majd rudakat sodrok a tésztából és megfonom. A fonatokat tepsire teszem, majd lekenem a tojással és 40 percre félreteszem kelni.

Ha megkelt, újra lekenem tojással és előmelegített, nem légkeveréses 180 fokos sütőben sütöm 35-40 percig. Ha nagyon pirulna, alufóliával vagy sütőpapírral le lehet takarni a tetejét, én is így teszek.

"Elbotlott a felhő, elesett, eleredt a könnye, leesett"

Kép forrása: nashvilleparent.com

Garai Gábor: Elbotlott a felhő

Elbotlott a felhő,
elesett.
Eleredt a könnye,
leesett.
Plötty,
plotty,
tocs.
Plötty,
plotty,
tocs.
Kész locs - pocs.

Állok az esőn, nézem, hogy potyog,
sok kicsi cseppecske orromon kopog,
csiklandozza arcomat, befogom az orromat,
kinyitom a számat, be is kapok hármat!

Kép forrása: sugarspiceandglitte

Csepp, csepp, esőcsepp

Fut, fut a sok esőcsepp:
kicsi, kisebb, legkisebb.
Fut, fut egymás hegyén-hátán,
versenyt fut az ablaktáblán.
Kopog a sok esőcsepp:
kicsi, kisebb, legkisebb.
Kopogásuk hallgatom.
játszótér lett ablakom.


Kép forrása: http://munchkinsandmoms.com

Osvát Erzsébet: Felhőűző

Távozz, felhő,
esőt hozó!
Távozz, felhő,
záporozó!
Eleget áztunk,
eleget fáztunk,
libabőrös
lett a lábunk.
Bújj el,
tűnj el,
gyorsan,
gyorsan!
A szárnyas szél
már úton van.
Ha megvárod,
akkor véged,
mint a pelyhet,
elfúj téged.
Választhatsz más
mesterséget.

Orgoványi Anikó: Pocsolya (részlet)

Ez aztán a nagy csoda!

Locsi-pocsi pocsolya!
Fejen áll benne az ég,
boldog, aki belelép.

Óvakodok egy lábbal,
hullámzok a világgal,
beleugrok kettővel,
manók ugranak széjjel....

Licsi-pocsi pocsolya,
ez aztán a nagy csoda!
Nézz bele és meglátod
a nagy kerek világot!

Dagi tócsa, pocsolya,
de nagy a kend pocakja!
Nő a tócsa, dagad, hízik,
a cipőm már alig látszik,
minden csupa víz és sár:

ez az ősz. És nem a nyár!

Szutyejev: A gomba alatt

A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá.
Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magma is csak éppen hogy elférek alatta?!
Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
Nincs már több hely!
Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
Na jól van.
Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
Bújtassatok el! – kiáltozta.- Mentsetek meg! Üldöz a róka!
Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte.
Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
Nem itt bújt el?
Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
Megcsóválta farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem agomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
Ó ti okosok! Hiszen a gomba….
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?

Kép forrása: www.meska.hu/ (Jam81)

Ez a gomba, de megnőtt!
Hordom majd, mint esernyőt!
Künn az esőn nem ázok,
gombám alá beállok.
Vígan nézem az esőt,
hordok gomba-esernyőt!

Kép forrása: media-cache-ec0.pinimg.com

Kép forrása: Nicole Best

Kép forrása: krokotak.com

Kép forrása: Education.com

Kép forrása: sempreclarisse.blogspot.it

+1 ötlet: esőbot készítés:

Kép forrása: Education.com