Témajavaslat 4. a szülőkkel való beszélgetéshez

A dacról és hisztiről

A bejegyzés előzménye

Tegnap találtam egy bőröndös képet, amiről egyből eszembe jutott, hogy mlyen jó is lett volna ez a kép akkor, amikor a gyerekeim még kicsik voltak és mindegyik egytől, egyik világgá akart menni, ha valami nem úgy történt, ahogy ők szerették volna.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Mire elkészült volna a "világjáró" bőrönd lehet, hogy a késztetés is elmúlt volna.

Erről aztán eszembe jutott, hogy készíthetnék egy összeállítást arról, hogy mit is tegyünk, ha meghalljuk azt a mondatot, hogy "akkor Világgá megyek", hiszen nincs olyan felnőtt  és gyerek, akinek ne fordult volna meg ez a gondolat a fejében.

Egész nap pörögtek a gondolataim, hogy milyen ötleteim is vannak és akkor egyszercsak rájöttem, hogy sokkal, de sokkal messzebbről kell kezdenem. Valahol onnan, hogy miért is akar az ember gyereke (felnőttje) néha, néha világgá menni?

Azért, mert vágyai nem teljesülnek, akaratát nem tudja érvényesíteni és a megvalósítás iránti vágyát "késleltetni. Felnőttként már a legtöbb esetben képesek vagyunk ezt elfogadni, hiszen nap. mint nap gyakorolnunk kell és rutinossá válunk, de gyerekként ez még a világ legnehezebb dolga. ha valamit éppen akar vagy éppen nem akar azt az egész lényével akarja vagy nem akarja.

Bartos Erika: Nem akarok

Nem akarok felkelni még,

ilyen korán reggel!

Nem akarok piros pulcsit,

kérlek anya, tedd el!

Nem akarok reggelizni,

kicsit fáj a hasam.

Nem akarok fésülködni,

ne húzd meg a hajam!

Nem akarok cipőt venni,

nem látom a párját!

Nem akarom cipelni a

hátamon a táskát!

Nem akarok tornazsákot,

nem bírok el ennyit!

Nem akarok, nem akarok,

nem akarok semmit!

A vágy erősebb még nála és nem mindig tudja, hogy mit kezdjen vele, hogyan kezelje, hiszen minél kisebb, annál kevesebb tapasztalata van, ezért aztán az érzelmeit azokkal az érzelmi, indulati megoldásokkal, közvetíti, melyeket ismer és már régebben is beváltak: a figyelemfelkeltéssel.

Születésétől kezdve mivel is jelez, ha segítségre szorul, ha valamire szüksége van? Sír és sír és sír, mert erre a jelzésre segítséget kap, ahhoz, hogy a szükségletei "kielégüljenek". Ez az "életben maradásának" a feltétele.

Ahogy cseperedik vágyait már nemcsak az "életfenntartó ösztön" írányítja, hanem a világ és önmaga megismerésének vágya is, de még kevés tapasztalata lévén egyenlőre csak sírással jelzi ezeket is. Aztán szépen lassan megtanulja a környezetében élő felnőttek reakcióiból, hogy milyen eszközök a hatásosak, mivel érheti el, amire vágyik. (Mire felnőtté válunk "teljes fegyverzettel" rendelkezünk, ahhoz, hogy céljainkat megpróbáljuk. Egyénivel, ránk jellemzővel, hiszen azok az élmények, tapasztalatok, melyek hatására kialakult az eszköztárunk, csak a mienk. Ettől (is) vagyunk egyéniek, egyéniségek.

Persze ez a folyamat nagyon leegyszerűsíti az egyéniséggé válás folyamatát, de az biztos, hogy egy részünk az, ahogy az indulatainkkal bánni tudunk és ezt tanulja meg a gyerekünk, amikor ellentmond, dacol, hisztizik, ezért akár még azt is tanácsolhatom, hogy és tudom, hogy örülj neki, mert ezek jelzik, hogy egészségesen fejlődik, szocializálódik, önállósodik. Ezzel a gondolattal azonban még véletlenül sem akarom azt sugalni, hogy nem kell nekik határt szabni. Sőt! Hiszem, hogy igenis kell, de ezekből az "emberi játszmákból", csatákból tanulja meg a mások által is elfogadható, humánus formákat. Az azonban , hogy hol húzzuk meg az elfogadható és elfogadhatatlan viselkedés határait, csak tőlünk függ, mint az is, hogy mit és hogyan teszünk, ha ezeket a határokat feszegeti.

Ennek a kijelentésnek ugyan ellentmond, de ebben a bejegyzésben mégis olyan ötleteket szeretnék megosztani Veletek, melyek sok éves óvónői, szülői és nagyszülői tapasztalatom alapján segíthetnek egy-egy kialakulóban lévő vagy már kialakult helyzetben úgy, hogy egyik fél (sem a gyerek, sem a felnőtt) nem sérül, sőt fejlődik.

A dacról

Az életben van több olyan szakasz, amelyben felerősödnek, hatványozódnak az önállósodási "törekvések" Az egyik ilyen életkor az óvodáskorra és környékére tehető szakasz.

Mit is tehetünk, hogy kevesebbszer alakuljon ki a dacos magatartás?

1. Internetes oldalak sokasága foglalkozik ezzel a kérdéssel és ráadásul mindenki tud ötleteket adni, véleményt nyilvánítani, esetleg kritizálni, ezért az első "tanácsom" (lám, lám én is ezt teszem), hogy a sok-sok oldal elolvasása után alakíts ki  egy "érték és szabályrendszert", mely a számodra és a családod számára fontos "szabályok gyűjteménye", mert ez segítheti a gyerekedet, abban, hogy tudja mit is várnak el tőle és milyen reakciókat válhthat ki egy-egy cselekedete.

2. A számodra fontos "alapszabályok betartásánál", betartatásánál mindig legyél "következetes". Amíg kisebb a gyerkőcöd, addig elég, ha kevés szabállyal veszed körül, hiszen még a lehetőségei is korlátozottak és, ahogy tanulja önmagát és a világot a szabályok köre úgyis bűvülni fog.

(Zárójelben: Alapszabályok, közös döntések, gyerek által hozott döntések

Például: Szerintem a lefekvés ideje és rítusai - fürdés, fogmosás, mese, összabújás stb. - mind a két részről betertandó alapszabály -, de az. hogy milyen játékkal játszik a vízben, melyik mesét olvasom már a gyere döntése. Ez a példa tudom, hogy nagyon egyszerűnek tűnik, de jól érzékelteti, hogy mitől lehet teljes egy jól működő családi szabályrendszer. Fontos, hogy az alapszabályaink mellett minél több olyan helyzetet biztosítsunk, ahol a gyerekünk, fejlettségétől függően önállóan hozhasson döntéseket és ezek meg is valósulhassanak.

A legfontosabb szabály a szabályok felállításához: kevés és életkorának és fejlettségének megfelelő, betartható szabályokkal vegyük körbe a gyereket. Nem kell attól félnünk, hogy ezekkel "elfojtjuk" a gyerekünk önállósodási vágyait. Sőt! Ezek a szabályok kapaszkodók, melyek segítenek abban, hogy eligazodjon a világban. Gondold el, hogy mi lenne velünk a világban, ha nem lennének felállított szabályok. A túl sok szabály valóban gátol, de a jó helyen, jó időben felállítottaknélkül mi magunk is "elvsznénk"

Legyenek olyan helyzetek, amokor a döntéseket közösen hozzuk, mi mint család.

Egy ötlet: Mi, mint felnőtt és szülő elhatározzuk, hogy a hétvégét valamilyen mozgásos tevékenységgel akarjuk eltölteni, mert nekünk is szükségünk van egy fárasztó hét után és a gyereknek is ahhoz, hogy jól fejlődjön. (és ráadásul elfáradjon egy kicsit és akkor alszik délután és talán van pár órád magadra is) a döntést meghoztuk, mint szülő, de azt, hogy mit is csináljunk már közös döntés lehet, mert valójában mindegy, hogy kirándulunk, kerékpározunk vagy uszodába, falat mászni megyünk. A kérdés, tehát nem úgy hangzik, hogy mit csináljunk (persze ez is jó kérdés, ha nekünk nincs célunk), heanem úgy, hogy hova mejünk és felsoroljuk azt a két, három lehetőséget, melyet valóban meg is tudunk valósítani és ezek után közösen kiválasztjuk, hogy mivel töltjük a délelőttöt vagy napot.

(Zárójelben:

Erre az oviban nagyon jól bevált például a "parlamentális" forma: szavazunk és a többség döntését elfogadjuk. Mit is "szavaztatunk" meg? Például azt, hogy mi legyen a projekt témánk, amit körbe járunk. Persze nem mindig, de vannak "üres járatok", amikor nincs valamilyen ünnep vagy általunk fontosnak tartott téma. Ilyenkor a beszélgetőkörben elhangzik a kérdés:

- Mit jájunk körbe az elkövetkező napokban, hetekben?

Összegyűjtjük az ötleteket (gyerekekét és a mienket is óvónőkét, dadus néniét, ped.asszisztensét) és kézfeltartással jöhet a szavazás Amelyik téma a legtöbb szavazatot kapta, azzal foglalkozunk. Mi. Mindannyian. Együtt. (Nem írom le, hogy egy-egy gyerek milyen meggyőző "Kortesbeszédet" képes a témája mellé kanyarítani, mert el tudjátok képzelni és azt sem, hogy ezzel az egy ötlettel hány és hány képességet sikerül észrevétlen módon fejleszteni, de ajánlom mindenkinek kipróbálásra!)

Mi lehet a felhozott témában a gyerek egyéni döntése?

Például az. hogy az otthon lévő alapanyagokból milyen szendvicset és innivalót vigyünk magunkkal vagy, hogy utána fagyit együnk vagy gesztenyepürét. Nekünk felnőtteknek valójában mindegy, de a gyerek átélheti, hogy az Ő véleménye fontos és a döntései befolyásolják az eseményeket és, ha sok-sok ilyen helyzetet teremtünk, akkor sokkal kevesebb feszültséggel kell megküzdenie.

3. Alakíts ki egy családod és gyerekeid számára is jól működő, működést segítő "heti és napirendet". Ezek az óvodai "szakkifejezések" valójában annyit takarnak, hogy alakíts ki egy ritmust, melyek a hétköznapok során segítenek abban, hogy a gyerek számára "előre láthatóvá" váljon az események sorrendje! Ez nagyon fontos a számára, mert mint a szabályok ezek is kapaszkodókat adnak és biztonságot nyújzanak. Fontos, hogy tudja, hogy például. ha hazaértek, akkor segítenie kell a hűtőbe bepakolni, utána van egy kis idő, amikor egyedül kell játszania és utána jön el az ideje annak, hogy a szülei is beszállnak ebbe és aztán jön a vacsora, fürdés, mese... persze ez csak egy példa, mindenkinél úgy alakul, ahogy a saját családjának a legjobb, de fontos, hogy a gyerekünk események sorrendiségébe, állandóságába kapaszkodhasson. A sok-sok ismétlődés által ezek a "családi rítusok, hagyományok" segítenek abban, hogy megszokottként és elfogadottként élje meg és át az eseményeket. Az idővel belsővé vált ritmus pedig segíti abban, hogy biztonságban érezze magát.

Persze ezt a mai, folyton váratlan helyzetek elé állító világban elég nehéz betartani, de amennyire lehet próbáljuk meg megvalósítani. ha a hétfő a játszótéri nap és kedd a közös bevásárlásé, akkor már könnyebb erre utalva a napokat számolva a várt, vágyott tevékenységet kivárni. Lehet, hogy furcsa ötlet, de már a legkisebbeknek is készíthetünk egy rajzos "hetirendet vagy napirendet, melyen képpel, rajzzal jelöljük a tevékenységeket és így saját maga is láthatja, hogy mi után, mi fgog következni, melyik nap mi fog történni. (Sőt! Az igazi az, ha ezt a családra is megcsináljuk, ahol láthatja a gyerkőc, hogy a többi családtagjának mikor, hol és milyen dolga van.) Az idő fogalmával ugyan még nincs tisztában, de ezek a képek segíthetnek beazonosítani, hogy egy adott ponton hol tart a nap és mennyi mindent kell kivárnia még, amíg a számára fontos esemény megtörténhet. (Ráadásul ez az idő fogalmának kialakulását is nagymértékben fejlesztheti.)

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy mi van akkor, he borul a napi, hetirend és mi van az ünnepekkel, hétvégékkel?

Ellentmondásos ugyan, de attól izgalmas és szép ez az élet, hogy nem lehet rutinból csinálni. Váratlan helyzetekhez kell alkalmazkodni. Szabályokon elgondolkodni, téveseket vagy elavultakat, már beépülteket elhagyni vagy módosítani. Az általunk felállított szabály és szokásrendszer is változhat, hiszen semmi nem segít ami úgy köt meg, hogy "gúzsba köt". Élőnek, családnak, helyzetnek megfelően ezeknek is alkalmazkodnia kell a változásokhoz, fejlődésekhez. Felnőttként, akiket bizony sok energához hozzásegít, hogy egy-egy helyzetben rutinosan cselekszik néha nehéz észrevenni, hogy egy-egy szabályt már kinőtt a család vagy a gyerek. Azonbam, ha jól figyelünk, akkor a gyerekeink hogy elég hangos és figyelemfelkeltő módon közvetítik ezt felénk, hiszen általában (persze nem mindig) ilyenkor halljuk azt. hogy "akarom, nem akarom". Amikor ezt meghalljuk gondolkodjunk el azon, hogy mire is vágyik és mit is nem akar már, mert előfordulhat, hogy igaza van és amit akar, arra már képes és amit már nem akar, azt kinőtte, túlnőtt rajta.

Az eddig leírtakban persze nem foglalhattam össze azt a sok-sok mindent. ami befolyásolja azt, hogy dacossá válik a gyerek és azt sem, hogy mit tehetünk a "megelőzésére, hiszen több ezer oldalra rúghat az ezzel a kérdéssel foglalkozó irodalom, de talán segít abban, hogy jobban megértsd és tudd átsegíteni a gyerekekt ezen a számára sem könnyű fejlődési szakaszon.

Mielőtt folytatnám azzal, hogy mit is kezdhetünk azzal, ha már kialakul a dacos magatartás és látványosan és nagyon akar a gyerekünk még egy gondolat az ünnepekről. Az ünnepek attól válnak egy gyerek számára ünneppé, hogy megtörik a hétköznapok ritmusát, az események másképp alakulnak. Ne féljetek valóban mássá tenni, mert ha néha, néha nem "rúgjuk fel a szabályokat" akkor azt sem várhatjuk el, hogy a gyerkőcünk rugalmasan legyen képes alkalmazkodni a változásokhoz, márpedig ezt is meg kell, hogy tanulja.

A hisztiről:

Az előzőekben leírtakból azt hiszem, hogy már kiderült, hogy a legnagyobb odafigyeléssel, szeretettel sem kerülhetjül el, hogy feszültségekkel teli helyzetek alakuljanak ki, hiszen ahogy fejlődik az "önállóság iránti vágy", úgy kerülhetünk konfliktusok sokaságába.

Van amikor egyszerűen megoldhatjuk. Elég egy mosoly, egy érintés, egy ölbe beülős megbeszélés. és van amikor a helyzet látványos vitákba, szóváltásokba, sírásba torkollik. Azt hiszem, hogy minden szülő (ki többször, ki kevesebbszer) szembesül ezzel a helyzettel és higyjétek el, hogy ez így van rendjén. Az, hogy melyik gyerkőc milyen intenzítással és eszközökkel nyilvánítja ki akaratát nem mindig és nemcsak az addigi tapasztalatain múlik, hanem nagyon sok egyéb dolog is befolyásolja. Egy egyszerű példa: befolyásoló tényező például az is, hogy milyen személyiségtípusba tartozik (Lásd: Agresszió az óvodában című bejegyzés), ezért aztán az első tanács: ne hidd el magadról, hogy ezek a heves érzelmi kitörések csak attól lehetnek, hogy valamit elrontottál.

(Zárójelben:

Ilyenkor inkább azon gondolkodj el, hogy Te egy-egy feszült helyzetben mit teszel, és a külvilág felé ezeket hogyan közvetíted, mert ezek "visszaköszönnek". Hányszor vesszük észre gyerekünket figyelve, mintha tükörbe néznénk. Nagyon hasonlít ránk, hiszen hol tudattalanul, hol tudatosan minket utánozva fejlődnek. Kisgyerekként az egyik legfontosabb céljuk, hogy olyanná akarnak válni, amilyenek mi vagyunk és ezért a "Hasonlóság: elles, eltanul tőlünk mindent. (A kamaszkort hagyjuk, mert akkor meg pont az ellenkezője igaz). Persze nem lesz teljes az azonosság, hiszen ő, ő. Más vérmérséklettel, más tapasztalatokkal, de nagyon hasonló, ezért aztán egy egy érzelmileg felfokozott helyzetben, ha valamilyen reakció ismerősnek tűnok ne csodálkozz! (Érdemes a szüleiddet megkérdezni arról, hogy Te milyen módon reagáltál gyerekként arra, ha akadályba ütköztél és még az sem baj, ha ezt a gyerkőcöd is hallja.

A középső lányomról soha nem jut az eszembe az, hogy hisztis vagy dacos lett volna. Mindig az a szó jut az eszembe, hogy tudta mit akar. Nem mondott ellent. Nem vitázott. Meghallgatott, kedvesen mosolygott és aztán úgy tette a kitalált dolgát, ahogy ő akarta.

Ki ne élte volna át, amikor egy 3 éves gyereklány, aki már akkor igazi nő, hogy már egyedül öltözvén, figyelembe sem veszi a kikészített ruhát, hanem télvíz idején kikotorja a szekrény legeldugottabb sarkából a nyári pörgős szoknyáját és mire észbe kapunk már fel is veszi. Na, anya legyen a talpán, aki ebben a helyzetben le is veszi róla. Nekem sem kellet túl sokszor beadnom a derekam, hogy nehogy elkéssünk az oviból, munkahelyről: az első órában, amikor egyedül maradtam a lakásban a szekrény legfelső polcára hajtogattam a nyáriakat, hogy ne legyenek szem előtt, amíg nincs itt az idejük.

A lányom felnőtt és megszületett az unokám, aki ugyanezekkel az eszközökkel élve próbálja meg érvényesíteni akaratát. Meghallgatja a kérésemet, mosolyog, ad egy puszit és a következő pillanatban már azt látom, hogy teszi azt, amit eredetileg is tenni akart. Ennyi. 30 év különbséggel újra élem a múltat. Nincs hiszti csak akarat, de az jó erős.)

A gyerekeink használják azt az eszköztárat, melyekről hiszik, hogy segítenek. Próbálgatják az erejüket, feszegetik a határokat és figyelik, hogy mivel érik el, hogy a dolgok nekik kedvezően alakuljanak. Ami "beválik" megjegyzik és bevetik újra és újra. Egyre látványosabb eszköztárral rendelkeznek és, ha nem reagálunk számukra jól akkor egyre erősebb, látványosabb megoldással próbálkoznak.

1.) Ezért aztán az első tanácsom az az, hogy ha van még rá időd, mielőtt kitörne az "égi háború" közöld az "akarnokkal", hogy nagyon szereted és akkor sem fogsz rá haragudni, ha esetleg hisztizni kezd, de amit szeretne azt biztos, hogy nem fogod most megtenni, megengedni és próbáld azt is hozzátenni, hogy miért is döntöttél így. Meglepően sokszor beválik (főleg a nagyobbaknál), mert a gyerekek kicsit sem "buták" és, ha még időben vagyunk esetleg elgondolkodnak azon, hogy felesleges energiákat miért "fecséreljenek" el.

2.) Persze nem mindig vesszük észre az árulkodó jeleket, hiszen sok esetben számunkra lényegtelen kérdés miatt is viharos helyzetbe keveredhetünk. Ebben a helyzetben már nem tehetünk mást, mint azt, hogy kívülről, belülről nyugodtak maradunk. A rutin higgyétek el majd meghozza ezt a nyugalmat, de amíg ez nincs meg, addig se engedjünk a késztetésnek, hogy indulattal reagálunk, hiszen akkor a hiszti elérte a célját: feszültséggel feszültséget okozott  Te is  meg akarsz szabadulni ettől az érzéstől és ezért még az is előfordulhat, hogy engedsz. (Persze nem látok bele a gyerekek kobakjába, de valami hasonló gondolatsor játszódhat le benne.)

3.) Ha már eljutott a gyerkőc a"klasszikus hiszti állapotába" nincs mit tenni: Ki kell várni a végét, mert úgysem hall meg ilyenkor semmit, hiszen teljes lényével áll ellen. Sokszor már ő maga sem tudja, hogy mi volt a kiváltó ok, de érzelmileg annyira elsöpri a helyzet, hogy nem tudja már kontrollálni. Képtelen arra, hogy befejezze hiába is akarja

Higgyétek el, hogy a hiszti egy pont után már önálló "életet él"! Függetleníti magát az akarattól és ez annak is rossz, aki átéli.

Lackfi János: Dorottya legyőzi a hisztit /részlet/

A hiszti sós-zsák lehet,

Százötven kiló,

Lábamra csimpaszkodik,

Mint óriási ló.

Felemelni nem tudom,

A hiszti nehéz,

Lerogy alatta a láb,

Megfájdul a kéz.

Rángat össze-vissza csak,

Jobbra-balra ráz,

Földre húz, ordíttat is,

Zeng belé a ház.

Bármit kérnek tőlem, az

Nem tetszik neki,

Biztat, mondjak rá NEM-et,

Lábam tekeri.

De ha apa megölel,

A simogatás

A száz kilót leszedi,

Majd cipelje más.

Ha majd apa felemel,

Elbír engemet,

Könnyű lufi lettem, és

Szinte lebegek.

Néhány ötlet ahhoz, hogy mit is tehetsz?

- Ilyenkor se küld el magadtól vagy a közeledből, hanem egyszerűen hagyd, hogy csituljon az indulat. Ezt elősegítheted, ha van egy "hisztimanó" kuckó, ami akármelyik ponton lehet a lakásban. Ezen a helyen lehet "hisztizni". Érdemes olyan helyet választani, amit "előre berendezhetünk". Könyvekkel, kövekkel, játékokkal, ceruzával vagy akármivel, amit általában szeret, hátha ezek a tárgyak elterelik a figyelmét és maradj a közelben, látható légy. Tedd a dolgod vagy fogj egy könyvet és tégy úgy, mintha olvasnál (mert valójában nem fogsz tudni) és néha, néha szólj hozzá vagy kérdezz Tőle valamit: ha befejezted a sírást. akkor... Persze először lehet, hogy még hangosabbá válik a sírás, de egy idő után elcsendesedhet és választ is kaphatsz.

- Nagy kísértés, ha elkezdesz valami számára fontos tevékenységet. Hirtelen eszedbe jut, hogy sütni kéne valamit vagy színes gyurmát készíteni. Eltökélt szándékod, hogy lefessed a szomszéd almafáját vagy kedvet kaptál  ahhoz, hogy mesét olvass. Na nem Neki, hanem magadnak. Mondjuk épp a hisztiről és a Hisztimanóról.

Mindenkinek figyelmébe ajánlom Berg Judit könyvét, mely ebben a helyzetben akár még segíthet is.

A  lényeg az, hogy a hiszti csillapodásához azzal segítheted hozzá, ha eltereled a figyelmét, ezért igazán, általában működő ötletek nincsenek, de gyerekedet ismerve biztos, hogy ki tudod találni, hogy mi az ami hatásos lehet.

Persze ehhez idő kell és mi a csodát csináljunk, amikor erre nincs időnk vagy lehetőségünk?

Akkor egyetlen dolgot tehetünk: amikor elhangzik az "akarom" és a "nem akarom" villámgyorsan el kell dönteni, hogy engedünk vagy sem. A legvalószínűbb, hogy, ha engedünk megússzuk a hisztit (persze semmi, de semmi biztosíték nincs arra, hogy pár másodpercen belül nem hangzik el újra, amikor is újra döntenünk kell.) A "nem" válaszra azonban hirtelen reakcióra is számíthatunk és minél többen vannak körülöttünk, annál nagyobbra, hiszen a sok-sok ember közük sokan fognak felfigyelni és talán, talán még pártját is fogni a gyerkőcnek és esetleg segíteni is fog, tehát érdemes nagy zajt csapni. tehát előre számíts rá, hogy zenghet a gyerkőctől a közért, a játszótér, de Te maradj nyugodt és kapd fel vagy fogd kézen a kis "akarnokot" és vidd olyan helyre, ahol nincs "közönsége". Általában innentől kezdve már csak ki kell várni, hogy a gyerek belássa: a döntésed végleges és nem tud rajta változtatni és külső "segítséget" sem kaphat senkitől. (És, ha meg tudod állni, akkor ne jusson az eszedbe a döntésnél, hogy külvilág mit fog szólni, hiszen a felnőttek többsége egyben szülő vagy nagyszülő, aki ugyanezekkel a problémákkal küzd és, ha egyik sem volt még akkor is volt gyerek, aki ugyanezekkel a problémákkal küzdött anno. Lehet, hogy neki nem ez jut az eszébe, de sokat segíthet, ha Neked igen. Egyből nem leszel annyira zavarban a helyzetben)

Befejezésül: Soha, de soha ne akard ész érvekkel meggyőzni addig, amíg hisztizik, hiszen esélyed sincs rá, hogy abban a helyzetben belássa, hogy Neked van igazad. Várd meg, amíg megnyugszik és utána beszéljétek át és meg a történteket, de akkor igen és soha, de soha ne utalj vissza arra, hogy régebben mi történt. Mindig csak az adott helyzetről beszéljetek, hiszen ha visszautalsz a régebbi eseményekre, akkor a gyerekedben megkérdőjeleződhet, hogy igaz volt-e az, az állítás, hogy Őt akkor is szereted, amikor éppen nem az elvárásaidnak megfelelő módon reagál helyzetere, helyzetekben.

Világgá mentem (vissza az ötletadó gondolathoz)

Röviden arról, hogy mit csinálhatsz, ha elhangzik ez a mondat:

Engedd elmenni. Ne ijedj meg ettől a "fenyegetéstől".

Mondj rá azt, hogy JÓ és rendben. Nem fogjátok elhinni, hogy hány gyerkőcből elmúlik a késztetés már ettől, hiszen nem ijedtünk meg és nem kérjük meg, hogy maradjon és inkább teljesül a vágya, de... Minek az egész, ha nem éri el a célját.

Persze vannak ennél sokkal öntudatosabb gyerkőcök, akik nem adják fel rögtön. Mit tehetünk ilyenkor?

Vegyünk elő egy papírt és ceruzát és kérjük meg, hogy rajzolja le, hogy mit akar magával vinni vagy mi írjuk le (vele megbeszélve), hogy mire is lesz szüksége és a felsoroltakat kezdjük összecsomagolni: ruhaneműk, játékok, könyvek, ennivaló, innivaló. Igen ám, de a csomagot el kell bírni. Újra a válogatás. a pogácsát meg kell sütni, hiszen a mesében élő vándorok is hamuba sült pogácsával indulnak útnak. Teát kell főzni, szörpöt kell üvegbe tölteni, szendvicseket kell gyártani, kamrában kutakodni... és így tovább. Mire mindezzel végzünk a világgá menésből általában már játék lett és a késztetés is elmúlik, de ha mégsem, akkor vegyünk elő egy térképet és böngésszük át közösen, hogy mi is az úticél. Mivel is kell közlekednie. A kiválasztott útvonalhoz térképet is kell rajzolni... és ha még ez sem elég akkor az összekészített batyuval, bőrönddel induljunk el a nagy útra. Fogjuk kézen és mondjuk azt, hogy elkísérjük egy darabig. Higgyétek el, hogy már az első lépéseknél a lábatok elé kerül egy bogár, mely eltereli a figyelmet vagy eljuttok a kedvenc játszótéri, ahol még egy utolsót játszik, vagy találkozik a barátjával és már el is napolható egy nappal (egy héttel, hónappal) az a világgá menés.

Arany János: Juliska elbujdosása

Egyszer egy kis leány mit tett fel magába? Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba, Elbujdosik messze, a határon végig, A mező párkányán leboruló égig, Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl. Fele sem bolondság, mert már éppen indul. Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve: Szegénykét, vajon mi indíthatta erre?  Hát bizony gyakorta megesik, nem újság A gyerek-szobában az ily háborúság: A fiú vagy leányka tisztjét megfeledi: Papa megdorgálja s a mama megfeddi, Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek, Az se hallatlan, hogy valakit megvernek, Azzal kényszerítik a maga javára, Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.  A mi kislányunkat vereség nem érte: De fájt neki a szó, megneheztelt érte: Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút, Töri fejét nagyba, miképp álljon bosszút. Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja, Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja: De a keményszívű elveri a macskát, Orrára nyomintván egy goromba fricskát.  Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán: Ezt a kis haragost megbékíti talán? Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak: Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak. Majd összekeresi, ami csak az övé, Szép rendetlenségbe köti mind együvé: Nem marad ki semmi, vele megyen a báb: Lesz kivel az úton beszélni legalább.  Akkor megcsókolja szüleinek kezét, Búcsúzik örökre: nem használ a beszéd: Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél? Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél? Ne menj el galambom, ne menj el virágom! Ki lesz akkor az én kedves kis leányom? Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?" Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.  De az édes apja komolyan így szóla: "Már fiam, ha elmész, nem tehetek róla: Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el: Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel." Fanyalogva nyúl a kis leány a pénzhez, Otthon maradásra szinte kedvet érez: De örökségét már kiadá az atyja, Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.  Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott, s nem mert világra menni.

(Zárójelben:

Ha úgy érzed, hogy nem tudod egyedül vagy a családdal közösen megoldani a dacos magatartással, hisztivel járó nehézségeket első körben keresd meg a gyerekeddel foglalkozó pedagógust, kérj tőle egy beszégetésnyi időt és bátran kérj tőle segítséget, hidd el lesz egy pár ötlet a tarsolyában!)

Témajavaslat 3. a szülőkkel való beszélgetéshez

Agresszió az óvodában

Bevezető gondolatok

Kicsit nehezen szántam rá magam erre a bejegyzésre, mert egy olyan problémakörről kell gondolkodnom egy konkrétan kialakult helyzet miatt, mely lehet, hogy csak nálunk jelent meg, de az is lehet, hogy más csoportokban is , csak talán ritkán írunk, beszélgetünk róla.

Valamiért szeretjük azt gondolni, hogy az óvoda egy varázslatos hely, ahol csak szépséges dolgok történnek és ahol a gyerekek csak kedvességgel találkoznak és ahol soha, de soha nem érheti őket semmi "atrocitás", de ez nem így van. Az óvoda, az óvodai csoport szerves része a "nagyvilágnak", ahova bizony, bizony begyűrűznek a külvilág eseményei, felfedezései, tárgyai, változásai és ráadásul az óvodásgyerek önérvényesítő kisember, aki az óvodában kezd "közösségi, empatikus" emberkévé cseperedni. Ehhez hosszú utat kell bejárnia, sok tapasztalatot kell szereznie és abból jut bőven az óvodában. Nem mindig pozitív, nem mindig kellemes és nem mindig könnyen feldolgozható élmények sokaságán keresztül vezet ez az út, melynek vége, hogy felnőttként elfogadó magatartásra válunk képessé..

Gyors ütemben, egyre gyorsabb ütemben változik a világ körülöttünk és hihetetlenül gyors ütemű fejlődésen mennek keresztül  a gyerekek ebben az életszakaszban. Sokkal gyorsabban fejlődnek értelmi képességeik, sokkal több mindent tudnak a világról és sokkal több az ismeretük, tapasztalatuk, mint e "régebbi" óvodásoknak.

Ez így természetes, hiszen az információ áramlás és az ezt segítő eszközök fejlődése, gyorsasága szinte követhetetlen és ez befolyásolja az "egyén" fejlődését is. Ezzel a felgyorsult fejlődéssel velejár, hogy a régebben még inkább kisiskoláskorral járó helyzetek egyre többször megjelennek már az óvodában is. Ilyen "probléma a "bandázás, csapatokba tömörülés, "erő fitogtatás" és a "hierarhia kialakítására való törekvés" is. Ezzel pedig sok estben velejár az is, hogy valaki a többiek fölé akar kerülni vagy a többiek maguk fölé helyezik és "feltétel nélkül" elfogadják az irányítását. Az, hogy éppen kit választanak még elég eklektikus is lehet. Vezető nem csak az lehet, aki felnőtt szemmel azzá válhatna, mert valóban kiemelkedő egy-egy területen. Elég hozzá az is, ha például van egy szuper játéka vagy olyan történeteket tud mesélni, amit a többiek szájtátva hallgatnak, ezért aztán borzasztóan fontos, hogy kik, hányan, milyen életkorúak és kit fogadnak el "irányítónak. hiszen szinte már, mint kamaszkorban a "főnök" szava, elismerése mindennél fontosabb. Amennyiben "kiválasztódik a főnök" az  segíti a pedagógus munkáját, hiszen innen egyszerű a helyzet: Őt kell megnyernem magamnak és a segítségével már az egész "csapata" észrevétlenül irányíthatóvá válik, de mi van akkor, ha nincs egy főnök, hanem egymással rivalizáló gyerekek vannak, akik az irányításért egymással is küzdenek és egyre figyelemfelkeltőbb viselkedésformákkal próbálják "megkaparintani" az irányítást a "bandában"?

A Történet, mely napjainkban játszódik a csoportomban:

Év vége felé közeledvén a nagyobb fiúk "bandázni" kezdtek. összeálltak 3-4 fős csapatba és ijesztgetnek, de nem is akárhogyan, hanem nagyon. Van amikor csak szavakkal előidézett képekkel "győzik le" a másikat, van amikor erő fitogtatással és van amikor háborús játékokkal, valódi erőösszecsapásokkal. Nem is lenne ez akkora baj, ha ez csak egymás közt zajlana. Ők már képesek a valóságot és a képzeletben történteket elkülöníteni és a hasonló testi, lelki fejlettséggel kiegyenlített a küzdelem, ahol hol az egyik, hol a másik kerekedhet felül. Valójában ebben az esetben még fejlesztő hatása is van a helyzetnek, hiszen át kell tudni élni a vesztes és nyertes szerepét is, és meg kell tanulni a szerepekhez kapcsolódó humánus viselkedési formákat, mert erre a tudásra nagyon nagy szükségük lesz a későbbi életszakaszokban.

Igen ám, de vegyes csoportom lévén ezek az összecsapások nem maradnak "titokban". Ott vannak a kisebbek, akik vagy szemlélőivé vagy, mint könnyű "ellenfelek", néha bizony alanyaivá válnak az ilyen típusú játékoknak és ők bizony még hisznek. Elhiszik, hogy nem győzhetnek. Elhiszik az ellenséges robotot és szörnyet. Elhiszik, hogy egy játékban meghalhatnak.

Van közöttük olyan, aki el sem tudja képzelni ezeket a felidézett képeket, mert soha nem látott, hallott hasonlókat csak a mesékben és ott minden jóra fordul és győz az igazság, a jóság és a szépség és ezért aztán "ijesztgetős képeket" átfordítja, mesévé változtatja és így nem alakulnak ki benne félelmek, konfliktusok.

Van közöttük, aki egyszerűen kizárja az ilyen típusú információkat és szinte meg sem hallja vagy a még nem értett dolgok magyarázatáért a felnőtthöz, mindent tudóhoz és megoldóhoz fordul kérdéseivel.

Van olyan kicsim, aki, mint a "buldózer", esetleges következményeket számításba sem véve, latolgatva, megvédi magát a vélt vagy valós támadásokkal szemben és van olyan, akinek szárnyaló képzelete vagy valós tévés élményei, számítógépes játékok által közvetített belső képei hatására félni kezd. Valóban és igazán. Ez bizony már nem jó.

Ha csak egyetlen gyerek reakciója is ez, akkor is probléma, amit meg kell oldani, mert ez a dolgom, de hogy hogyan és milyen formában?

Mielőtt erre választ keresnék egy már 50 éves történet saját, réges-régi gyerekkoromból (hogy nehogy úgy érezzük ez a probléma új keletű), mely még mindig könnyen felidéződik bennem:

6 és fél éves vagyok és végre, végre iskolába járok. Várakozással és öntudatosan léptem be a kapun, hiszen eddig csak jó történt velem. Szüleim aranyhajú kis tündére voltam és fél napig de óvodába is jártam, ahol nem mindig volt igazán jó, de ebéd után haza bandukoltam, ahol az anyukám várt és együtt csináltunk mindenféle csoda dolgot: főztünk, sütöttünk, teknőben mostunk, vízért mentünk a kútra... és így tovább. Apukám már délután hazaért, kiolvasta az újságát és utána estig velem játszott. Persze, akkor még játékként éltem meg a tűzifa behordását is és a falak festését is. (A mai világban ez bizony már inkább mesének tűnik, mint valóságnak.) Szóval éltem az életem és egyszer csak az áhítozott iskolában szembesültem egy más világgal. Szemüveges lévén, az akkor harmadikos lányok hamar "megtaláltak". Először csak csúfolódtak: a szemüvegemért, a szeplőimért és a jó isten sem emlékszik még, hogy mi mindenért. Aztán már a befont hajamat húzták és lökdöstek, elgáncsoltak a folyosón és nap, mint nap újabb kék és zöld folttal tértem haza, de hiába kérdezték otthon, hogy mi történt, nem válaszoltam. Nem válaszoltam, mert egy világ dőlt össze bennem. nem értettem, hogy egyik napról a másikra hogyan lettem hercegnőből csúf pukyka tojás és elhittem, hogy én vagyok a hibás. Szégyelltem magam. Egy ideig a mesékbe menekültem, de azok csak a képzeletemben segítettek. A valóság nem változott. A lányok csúfolódtak, én meg törtem a fejem, mit is tehetnék? Aztán kitaláltam: minden áldott nap meglepetést vittem NEKIK. Cukorkát, csokit, palacsintát és azt hittem ezzel nyertem. Nem így volt, hiszen eljutottunk odáig, hogy már "rendeléseket adtak le", amit persze nem tudtam "teljesíteni" és akkor jött a "megtorlás": elvették és összetörték a szemüvegemet. Ezt persze már nem tudtam eltitkolni sem a tanítóm, sem a szüleim előtt és itt a történet vége. Fogalmam sincs (bár tudnám), hogy mit és hogyan tettek, de szépen, lassan "leszálltak" rólam és rendeződött a helyzetem.

Ezt a nagyon személyes történetet csak azért írtam le, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az "erőszakos magatartás" felerősödéséért leginkább a filmek, játékok agresszivitása" felelős. Néha még én is már majdnem elhiszem, de akkor eszembe jut az én kálváriám (és melyikünk ne tudna gyerekkorából valami hasonlót felidézni?) és ez segít abban, hogy eszembe jusson, amit tanultam: az erőszakosnak tűnő játékok egy határig elfogadhatóak, hiszen a fejlődés egy fokán életkori sajátosságként kezelhetők.

Újra a jelenben:

Évtizedek óta élem meg már, hogy a fiúk bizony háborúznak. Régebben a sárkány ellen fűzfabotokkal vagy kartonkardokkal. Mostanában űrlényekkel és lézerkarddal. Szinte életszükségletük (talán a génjeikben van és persze nemcsak a fiúknak, hanem a lányoknak is csak más eszközökkel, módszerekkel harcolnak) a küzdelem.

Elgondolkodtam: talán az a baj, hogy sokszor, sok esetben hamar "leállítjuk", kisegítjük, megoldjuk helyettük a küzdelmekkel járható helyzeteket?

Persze újra itt van a még megválaszalatlan kérdés: Mikor kell közbe avatkozni? Mikor kell leállítani? Melyiket kell előbb a léleknek szólót vagy a fizikait?

Nem tudom. Régebben elég volt, hogy kitaláltunk egy árnyék box vagy valódi box meccset, ahol szabályokhoz kötötten élhették ki ezen irányú vágyaikat. Elég volt a sok-sok versenyjáték vagy a pünkösdi királyválasztáshoz kapcsolódó kihívások leküzdése, megoldása. Az egyik évben egy fára felkötött box zsák hozta a megoldást, melyet akármikor használhattak a feszültségek levezetésére, de most ezek csak részmegoldásoknak, pillanatnyi helyzetmegoldásnak tűnnek.

Mit is tehetek? Nézzük a szakemberek véleményét:

"Óvodás korra az agresszív megnyilvánulások széles repertoárja alakulhat ki egy-egy gyermekben.  Megüti testvérét, erőszakos más gyerekekkel, csíp, rúg, verekszik, bosszantja társait, tönkreteszi a többiek játékát, csúnyán beszél, csúfolódik. És míg korábban a düh a cél elérésnek meghiúsulásából fakadt, most már tudatos bántó szándék is benne van egy-egy cselekvésében. Az agresszív viselkedés lényegi mozzanata a támadó jellegű, fájdalmat, sérelmet okozó szándék."

(Nyárs Mária - pszichológus")

"Ranschburg Jenő szerint: az agresszió során az egyén nyílt vagy szimbolikus formában szándékosan okoz kárt, sérelmet másokban (heteroagresszió), önmagában (autoagresszió), vagy a körülötte lévő tárgyakban. A definíció szerint az agresszió megnyilvánulhat fizikai, verbális vagy fantázia formájában. A szocializáció során az agressziót el kell fojtania a gyereknek. Az elfojtás folyamata: a fizikai agressziót társról a tárgyakra, majd a verbális (szidalmazás, káromkodás, indulatszavak, árulkodás) színterére, végül 8 éves kortól az egocentrukus beszéd belsővé válásával a fantázia világába kell száműznie."

"Az agresszió általában megoldás a gyermek számára: ennek segítségével tud belső feszültségén, dühén enyhíteni. Azért csinálja, mert egyszerűen működik, és csökken a feszültsége. Ezért eredménytelen oly gyakran az agresszióval szembeni tiltás, megvonás, esetleg a bántalmazás.

A gyermeki agresszió formái

  • Az agresszió, így a gyermeki agresszió is irányulhat közvetlenül a célszemélyre: a gyermek haragszik a testvérére, ezért bántalmazza.
  • Lehet közvetett: a gyermek a szüleire dühös, mert beleszólnak az életébe, ezért a tanárt kikészíti az órán, hogy valahol levezethesse a dühét.
  • Az agresszió lehet tudatos: a gyermek tisztában van cselekedetével, tudja, mit és miért csinál.
  • Lehet tudattalan: a keletkezett feszültséget megpróbálja valamilyen formában levezetni például: körmöt rág, dohányzik stb.
  • Lehet elfojtott agresszió: valakire, vagy valamire dühös, nem talál megoldást, de magába fojtja. Ebből később szorongás fejlődhet ki.

Szinte minden csoportban megjelenik az agresszivitás; mindig van egy-két kisgyerek, akinek magatartása ezt jelzi . Tör-zúz és verekszik, nagy hangon követel, nincs nap, hogy nem ”követne el” valamit, ami rossz hatással van a többiekre is.

Tudnunk kell, hogy minden apróság más vérmérsékletű, jellemű, egyéni adottságú, kora  meghatározza viselkedésüket, melyre nagy hatással van a minta, a modell /a családi, az óvodai/. A gyermeklélektan sokat foglalkozik ezek elemzésével és különféleképp tagolja a gyermeki, az emberi személyiségjegyeket típusokba.

Melyek ezek a típusok, amelyek keveredve, egymással ötvöződve megnyilvánulhatnak a gyerekekben is?

Szangvinikus típus: jellemzője az élénkség, kissé kapkodó viselkedés, aktivitás, víg kedély

Flegmatikus: lassabb, megfontoltabb, jóindulatú, hajlítható, engedékeny

Kolerikus: lobbanékony, hirtelen reagál mindenre, gyakran előbb tesz, aztán gondolkodik

Melankolikus: csendesebb típus, félénk, elfogadó

Ezek mind megtalálhatók egy emberben, de tipikus jelekből már következtetni tudunk; mi jellemző gyermekeinkre leginkább aktuális helyzetekben.

A kicsi gyerekek érzelemmel teli világban élnek, a rájuk ható kisebb-nagyobb dolgok, jelenségek, befolyásolják viselkedésüket. Koruknál fogva még képtelenek uralkodni érzelmeiken, amelyek intenzívek, változóak, gyors lefolyásúak, labilisak. Nem tudják befolyásolni, leplezni, szabályozni és fékezni sem érzelmeiket. Ez a fékezni nem tudás lehet az oka annak az erős, viharos indulatnak, ami egy kisgyereknél fellép, mikor dühös, haragszik. Ha valamilyen külső vagy belső inger miatt feszültebbé válik, nem tud magán uralkodni./ Hány felnőtt sem!!/

Ám a gyerekeknél, ha a feszültség eluralkodik, gátlásosság lép fel, tehetetlenség érzés vesz rajtuk erőt. Ez fokozhatja a rossz közérzetet és kiválthatja a haragot, a dühöt, indulatosságot. A haragos állapot még nem  agresszivitás, de az agresszív cselekvés /tör-zúz, verekszik/ fenntartja a  haragot és ha ez állandósul, azt mondjuk ”milyen  agresszív ez a gyerek!”

A kislányoknál  ez általában rejtett, szóban megnyilvánuló viselkedésben érezhető általában /egymás ellen fordulás, veszekedés, piszkálódás/. A fiúk pedig általában  nyíltan, közvetlenül, testileg fordulnak egymás ellen."

Miden gyermeki agresszió célja – és ezt tudomásul kell vennünk felnőtteknek- a frusztrációk csökkentése /a csalódások, a bizalom hiánya, az önértékelési gondokkal küszködés/. A kicsik még nem képesek egyértelműen megfogalmazni, ők maguk sem értik a frusztráltságot. Érzik a belső feszültséget, szorongást, félelmet, az estleges lelki elutasítást, a kellő oda nem figyelést, cinikus beszédmodort, a bizalom hiányát, a féltékenységet, stb., és ezek ellen viselkedésükkel ”válaszolnak”. Dühüket elkeseredett haragjukat agresszióban fejezik ki.

Nagy kárt képes tenni az oly gyakran emlegetett (méltán!) mértéktelen gyermeki ”médiafogyasztás”is!

Egy amerikai felmérés szerint a 6-8 évesek 35%-a több mint 30/!/ órát tölt tévé előtt. Szülőpótlék? /Menj nézd a tévét, kicsit nyugtom lesz!”/. Szenvedéllyé válhat az egyre kevesebb élő kommunikálás /beszélgetések, közös játékok/ helyett! Tartalmáról nem is szólva, hisz gyakran az agresszió ”süt” a kicsik számára készült ”mesefilmekben” is! Mi lehet a teendőnk? Megtiltani képtelenség ezt az információs özönt! Valóban nem megtiltani, hanem jól átgondoltan kellene megszervezni a tévézést, a számítógépes játékokat. Pl.: a közösen kiválasztott filmeket nézheti, vagy nézze együtt velünk gyermekünk. Lehet kedvet ébreszteni benne más tevékenységek iránt /játék, barkácsolás közösen, bábozás anyával, apával, társasjátékozás, sportolás- foci a kertben, stb./. Ha szükséges a felnőttek is változtassanak szokásaikon - horror, felnőtt filmet ne akkor nézzenek, amikor gyermekük ”közelben van”! Sajnos erre is van példám; mikor egyik kisfiam a csoportban suttogva ”ecsetelte” fülembe az esti felnőtt film jeleneteit bizalmasan!!

Az internetes programok szabályozása is fontos gyermekszempontból, hisz egyre több ovis kap olyan játékprogramokat, amelyek ártalmasak lehetnek, kárt okozhatnak lelki fejlődésükben. Az amúgy hatalmas értéket képviselő világháló ”rossz kezekben, rossz eredményt szülhet!!!”

A durva, véres játékok hatása sokszor vezethet éjszakai felsírásokhoz, nyugtalan alváshoz. Pl.: délutáni pihenő alatt az oviban a sírva felébredő kicsit simogattam és mikor teljesen felébredt, elmesélte szörnyek zavarták álmában - kitudódott később, hogy szüleivel együtt nézett egy óriáskígyóról szóló thillert!. Ám a durvaság, az agresszió szinte jelen van manapság mindig életünkben - az utcán, a buszon, a rádióban, a kirakatban - és ez ellen nagyon nehéz szülőként gyermekeink ”védelmében” tenni, hatni!

De mégsem lehetetlen! Segítenünk kell nekik megszűrni a látott, hallott durvaságokat, a feléjük áradó agresszív jelenségeket. Kialakítani olyan lelki védőfunkciót bennük, hogy magyarázataink segítségével képesek legyenek megérteni, átértékelni az érzékelt durvaságot, feldolgozni azokat - korukhoz mérten, érthető, egyszerű nyelven. Erősíteni bennük, hogy pl.: a divattá váló csúnya beszéd, a tiszteletlenség, az egymás figyelmen kívül hagyása, az agresszív magatartás értéktelen, nem követendő számukra.

Mindezekre idő szükséges, ezért lényeges, hogy szenteljünk mindennap gyermekünkre belőle! Figyeljünk arra mit tesz, hogyan beszél, gyakoroljunk egészséges mértékű ellenőrzést felette /gondjai esetén így megtanul beszélni nekünk róluk/. Igyekezzünk megérteni apró problémáit is, komolyan venni belénk vetett bizalmát és szeretetteljes együttlétek alatt beszélgetni, véleményét formálni folyamatosan!

Nyújtsunk gyermekeink számára közelséget, megértést, példát. Őszinte beleérző képességgel, mert napjainkban hatalmas szükségük van rá akkor is ha 4-5 évesek, akkor is ha 14-15 évesek!"

Forrás: Ovisvilág

Témajavaslat 1. a szülőkkel való beszélgetéshez

Szösszenet: Az árulkodásról, csúfolódásról és a hazugságokról

"A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyerek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A lényeg a törődés. Ezért az agresszivitás, az engedetlenség kiváló lehetőség arra, hogy a gyerek felhívja magára a felnőttek figyelmét, és kikényszerítse a vele való foglalkozást."

Popper Péter

Árulkodás, csúfolódás, hazudozás. Három magatartásforma, mellyel szülőként és óvónőként is találkozunk Három "mumus", melyektő tartunk. Tartunk attól, hogy ne rögzüljenek a gyerekeinkben, hiszen mind a három "negatív" tulajdonság, mely megkeseríti, megnehezíti gyerekeink és a mi életünket is, de valóban így van ez vagy találhatunk bennük pozitív vonásokat is?

Hetek óta ezen töröm a fejem. Vajon az árulkodás honnan kezdve válik negatív jeggyé és mikor van rá szükség? Vajon a csúfolódás nem azt jelzi-e, hogy a csúfolódó saját magában bizonytalan és a másik hiányosságának felerősítésével nem ezt jelzi-e számunkra? A gyerekkori hazugságok vajon honnantól kezdve nem "képzeletjátékok", melyek csupán azt jalzik, hogy gazdag fantázia világgal rendelkezik egy gyerek? Vajon óvodáskorban megjelenik-e a "tudatos agrasszió" a szavak szintjén?.... és így tovább. Kérdések sokasága, melyre nehéz megtalálni a választ. Talán nem is lehet általánosságban megfogalmazni, mert mindegyik esetben ismernünk kellene a konkrét helyzetet és a helyzet szereplőit, ezért talán lehetetlen dologra is próbálok meg vállalkozni azzal, hogy általánosítva írjak erről a három, néha komoly problémát okozó kérdésről, de azért belevágok, hátha ....

Csapongó gondolatok az árulkodásról

Lehet, hogy furcsa gondolat, de azt hiszem az árulkodásnak egy szintig örülnünk kell, hiszan azt jelzi, hogy az árulkodó gyerek eljutott egy bizonyos fejlettségi szintre, amikor már a családban és óvodában felállított szabályokkal tisztában van. Ismeri őket és képes azok elfogadására, betartására és, ha ez így van, akkor egy ideig minden gyereknél van és lesz "árulkodós időszak", melyet ahogy fejlődik egy idő után kinő és nem kell, hogy állandósuljon.

Azt jelzi csupán, hogy ő már képes a betartásukra, míg a másik még nem, vagy az adott helyzetben nem tudja, akarja betartani azokat. Az "árulkodás" valójában arról szól, hogy dícséretre, elismerésre, visszajelzésre vágyik, hogy ő már mennyivel előrébb tart. Persze ebben az életkorban még elég nehéz eldönteni, hogy melyek azok a szabályok, melyek betartása "veszélyhelyzetek" megelőzésére szolgál és melyek azok, melyeknek "áthágása" azért nem okoz akkora galibát, ezért aztán kontroll nélkül mindenről beszámol. és figyeli a reakciónkat és ez a legnehezebb. Hogyan is reagáljunk ezekre a helyzetekre, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor az "árulkodásra" szükségünk van, mert segítenek egy-egy valóban veszélyes helyzetet elkerülni, de az is előfordulhat, hogy az árulkodás "öncélú" és célja önmaga előtérbe helyezése vagy a másik "bemártása". Valójában szeretném azt hinni, hogy óvodáskorban ez még nem jellemző, de sajnos nem így van. Ugyan ritkán, de bizony már itt is előfordul, hogy a másik hibáinak felerősítésével próbál egy-egy gyerek "jobbá" válni és hiszem, hogy az árulkodás csakis ebben a helyzetben válik negatív viselkedéssé.

Hogyan is tudjuk talán "megelőzni", hogy a "negatív" oldala megerősödjön az árulkodásnak?

Például:

  • Semmi estre sem azzal, hogy elküldjük azzal, hogy "ne árulkodj!", hiszen ha egyáltalán nem fog odajönni hozzánk egy-egy problémájával, akkor magunkat fosztjuk meg attól, hogy segíteni tudjunk. Arra kell törekednünk, hogy minél inkább megtanulják felmérni, hogy mit kell velünk megoszaniuk és mit tudnak saját fejlettségi szintjükön maguk megoldani.
  • Beszélgessünk, játszunk sokat és sokszor a veszélyes helyzetekről, kialakulásukról és megelőzésükről. Persze ezzel is csínján kell bánni, hiszen nem félelmeket szeretnénk bennük kialakítani, hanem a helyzetfelismerő képességüket fejleszteni, ezért fontos pl. a "belesetvédelmi oktatás", már az óvodában is. Persze a saját szintjükön mesékbe, történetekbe, drámajátékokba, tevékenységekbe rejtve. Ezzel talán elősegíthetjük, hogy el tudja dönteni, mikor feltétlenül fontos, hogy a felnőttel megossza, amit látott, hallott.
  • Hallgassuk meg a mondandóját és amikor csak lehetséges kérjük meg, hogy próbálják önmaguk megoldani a helyzetet, hiszen ők már olyan "nagyok és ügyesek", hogy képesek rá.
  • Minden esetben, ha ez sikerül, dícsérjük meg őket: szóval vagy egy simogatással, egy bólintással, mosollyal. Érezzék azt, hogy bíztunk bennük és örülünk az önállóságuknak és annak, hogy képesek nélkülünk is egy-egy helyzetet megoldani.

A csúfolódásról

Hát azt hiszem a három fogalom közül ez az egyetlen, melynek nem találom a "pozitív oldalát".

A csúfolódás is lehet azonban jelzés. Jelzés arra, hogy "segítsünk", mert a csúfolódó nem elég biztos önmagában, nem ismeri saját erősségeit, gyenge oldalait és a másik általa hiányosságnak tekintett tulajdonságainak felerősítésévek szeretné a sajátjait leplezni, kisebbíteni.

Csúfolni mindenkit lehet: a szeplői miatt, a súlya miatt, a szemüvege miatt, a pityogása miatt vagy mert valamire nem képes. Nincs olyan ember, gyerek, akinél ne lehetne valamit találni, kitalálni, hiszen mindenki más és a másság elfogadására nevelést nem csak látványos estekben kell gyakorolnunk. Mai óvodai életünkben, amikor integrált nevelésről és multikultúrális nevelésről beszélünk bizony sokszor könnyű észrevenni a másságot (bőrszín, szokások, látás vagy hallás gyengesége...) sem felejtkezhetünk meg arról, hogy "mindenki egyszeri és megismerhetetlen csoda".

Azt hiszem, hogy ha mi felnőttek (szülők és pedagógusok) így tekintünk mindenkire, akkor a csúfolódás "hamvába" hal. Nem mondom, hogy nem fordul elő. Nem gondolom, hogy nem indul be egy-egy helyzetben, de hamar abbamarad, ha ahelyett, hogy szavakkal, büntetéssel állítanánk le, úgy szervezzük az életünket, hogy mindenkinek az erős oldalát hangsúlyozzuk, emeljük ki, akkor a gyerekeink szépen lassan elfogadják a "mindenki más és ettől működik jól a közösség, a világ" életfelfogást.

Töröm a fejem és kutatok az emlékeim között és azt kell mondanom, hogy egyetlen egy eset jut az eszembe, amikor az egyik gyerek a másikat "kicsúfolta". egy gyönyörű, szőke, loknis pici lány kiabálta napokig egy barna, bogárszeműnek, hogy nem játszik vele, mert nem szép a ruhája és szegények. Pályakezdőként nagyon megrázott ez a helyzet (erről árulkodik az is, hogy 36 év után is ez az emlék bukkan fel). Hirtelen nem is tudtam, hogy azon kívül, hogy ölbe vettem a síró, rívót nem tudtam mit is tehetnék. Aztán rájöttem: olyan helyzeteket kell teremtenem. amiből ő jöhet ki győztesen és a csúfolódó alulmarad. Talánicsit "kegyetlennek" tűnik a megoldás, de bejőtt és a csúfolódás abba is maradt. Nagycsoportra a legjobb barátokká váltak és, mint minden jól bevált módszertaz ember újra és újra elővesz én a mai napig ezt alkalmazom. Nem kell hozzá már a csúfolódó helyzet kialakulása sem. Megelőzöm azzal, hogy úgy szervezem az életünket, hogy mindenki megmutathassa "erősségeit" és megtanulja, hogy azokkal segítse azokat, akiknek szükségük van még rá. Talán ez az egyik legnagyobb eredményem, amit elértem, hogy most ehhez a bejegyzéshez egy 36 éves emléket kellett felidéznem.

A hazugságokról

Talán a három dolog közül ez a legnehezebb problémakör. Miért is érzem így? Óvodáskorban elképesztő belső életet él minden gyerek. Belső képei, melyek vágyaiból adódnak csak néha, néha válnak láthatóvá. (Hányszor, de hányszor jutott eszembe már, hogy jó lenne csak egy-egy percbe belebújni egy-egy gyerek bőrébe, mert mennyivel könnyebb lenne megismerni, segíteni őt). Néha, néha egy-egy rajz, egy-egy általa kitalált játék, mese vagy történet előbukkan, de a többségről nem is tudunk. Miért a hazugságnál írok erről? Azért mert az óvodáskori hazugságok egy része valójában nem hazugság, hanem a vágyainak a közvetítése. Magában ő a legerősebb, a leggyorsabb, a leg.... és ezeket néha annyira erősen elképzeli, hogy valóságként éli meg vagy úgy közvetíti: megnyerte a futóversenyt, megmentette a barátját... és így tovább. Ezek a "nem hazugságok", de előfordulnak a "valódi hazugságok", melyek oka legtöbbször a retorziótól való tartás. Tett valamit vagy nem tett, amit pedig meg kellett volna tennie és tart a haragunktól, a következményektől. Valójában elvileg ennek is örülnünk kell, hiszen ugyanúgy, mint az árulkodás azt jelzi, hogy tisztában van a szabályokkal, helyes viselkedési szokásokkal, formákkal, de a legritkább esetben ez jut az eszünkbe. Szeretnénk, ha megbízna bennünk, ha őszintén vállalná a tetteinek következményét és elfelejtkezünk arról, hogy felnőttként is hányszor jut az eszünkbe, hogy egy-egy helyzetben mennyivel könnyebb lenne egy kis "füllentéssel", "csúsztatással" megoldanunk a problémát. Mi már ugyan megtanultuk, hogy nem ez a helyes megoldás, de egy óvodásnak még sok, sok tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy felelősséget tudjon vállalni a tetteiért.

Mivel segíthetünK?

Talán azzal, hogy minden esetbe azt közvetítjük felé, hogy akármit is tett szeretjük, a hibás döntéseit, cselekedeteit bizalommal elmondhatja nekünk. Ezeknek persze lesz következménye, ha szükségesnek érezzük (hiszen a felnőtteknél is így van), de ez arányos a "hibával". A kövezkezmény lehet csak egy beszélgetés, megvonása pl. egy programnak és ahogy túl vagyunk ezeken nem kell, nem szabad későbbiek során felemlegetni, visszaidézni. A cselekedet és a következmény múlttá válik és  ennyi.

Befejezésül

Remélem, hogy ebből a pár mondatból kiderült, hogy ha óvodásunk "árulkodós, csúfolódik vagy néha, néha füllent", akkor ezek nem azt jelzik, hogy jellemzőek lesznek rá a későbbi életszakaszokban is. Ez így nem igaz és sokat segíthetünk nekik abban, hogy nyitott, toleráns, elfogadó és őszinte felnőtté vállhassanak, hiszen egy folyamat piciny időszaka ez csupán, melynek problémáin, nehézségein átsegíthetjük őket.

"Iskola, iskola, ki a csuda jár oda?" (Menjen vagy maradjon?)

Bevezető (csapongó) gondolatok

Pár napja elhangzott a megtisztelő felkérés: írjak egy cikket az iskolaérettségről és én azonnal elvállaltam. Arra gondoltam, hogy több tucat szülői értekezlettel, fogadóórával, személyes beszélgetéssel, leírt oldallal a hátam mögött ez igazán nem okozhat problémát. Bevallom: tévedtem. Nem is olyan könnyű egymást nem, vagy alig ismerve egy ilyen fontos kérdést körbejárni. Cikáznak a gondolataim: hogyan lehetne a sok száznyi, ezernyi gondolat közül kiválasztani azt a párat, mely majdnem mindenkinek segítséget nyújthat abban, hogy hogyan is készüljön fel saját maga arra, hogy iskolássá válik a gyerkőce? Arra, hogy mivel is tudná segíteni a hátralévő hónapokban azt, hogy gyereke is minél felkészültebben, minél több sikerélménnyel, minél kevesebb kudarccal élje meg az „életmód” váltást? Erről bizony ahányan vagyunk, annyiféle módon gondolkodunk óvónőként, tanítóként, szülőként és nekem ahelyett, hogy végre rendszerbe állnának a gondolataim csak tovább „csaponganak”.

Eszembe jut Zsófi, aki három éven keresztül mással sem „foglalkozott”, mint „egyszemélyes színházat játszott”, ha volt néző, akkor is és, ha nem volt, akkor is. Látszólag semmi más nem érdekelte, és ma egy zenekar énekese. Chris, aki 5 évesen ment el iskolába, mert addigra folyékonyan olvasott és éppen a japán írást „tanulta”. Ma már a felhők fölött száll nap, mint nap. Babuci, aki két évig meg sem szólalt, csak figyelt, és ma régészként dolgozik. Rebi, aki nem bírta elviselni a szabályokat és „undok békává” varázsolt, mert nem akartam megengedni Neki valamit, amit épp tenni akart. Ma már egy cég kommunikációs igazgatója… és sorolhatnám még tovább a neveket, az „élettörténeteket”, akiknél bizony elég nehezen tudtuk eldönteni, hogy mikor és hova menjenek el iskolába. Féltettük őket a „kihívásoktól” és lám, lám mindegyik megtalálta a helyét a világban. Az óvodai élet vége és az iskolai élet kezdete egy új kihívás mind a családok, mind a gyerekek számára, mely inspirál és ez az inspiráció az, ami segít fejlődni, tovább haladni. Persze hogy, mint minden változás, egy kicsit (nagyon) „stresszel” és ebben az összeállításban ahhoz próbálnék meg segítséget nyújtani, hogy ebben az „érzelmileg felfokozott helyzetben”, mire is figyeljünk, mit is tehetünk úgy, hogy az a legjobb legyen minden érintettnek: gyereknek, szülőnek, pedagógusnak.

Mit is jelent az, hogy iskolaérettség?

Ez az egy szó magában foglalja több száznyi testi, pszichikai és gondolkodási képesség bizonyos fokú,  - az iskola megkezdéséhez szükséges – fejlettségi szintjét. Ezek felsorolására nem vállalkozom, hiszen képtelenség lenne mindet felsorolni, de azért egy kifejezést talán érdemes körbe járni:

Érés: egy gyerekre jellemző, belső fejlődési folyamat, melynek tempója gyerekenként változó. Gondoljatok csak egy virágos kertre. Ott sem egyszerre nyílik minden virág. Van amelyik, az első napsugárra teljes pompájában virít és van, amelyik csak ősz végére, de előbb vagy később mindegyikben gyönyörködhetünk. Ezt az érési folyamatot segíteni ugyan tudjuk, de mivel egy belső „munka”, felgyorsítani nem lehet és nem is szabad, ezért fontos, hogy a gyerekek akkor kerüljenek iskolába, amikor éretté válnak.

Miből is vesszük észre ezeket a jeleket? A fizikai változásokon kívül (pl. fogváltás) például abból, ha ő maga, külső ráhatások nélkül, már vágyik az iskolába vagy érdeklődik a betűk, számok iránt vagy, ha egyre többször elhangzik az a mondat attól a gyerektől. aki addig szeretett oviba járni: unatkozom. Már kevés neki, ami ott történik. (Lehet, hogy furcsának tűnik, hogy örülni kell az ehhez hasonló kijelentéseknek, de higgyétek el, hogy ez a legnagyobb dicsérete a munkánknak, hiszen egy nagycsoportos korú gyerektől ez azt jelzi, hogy kinőtte az óvoda kereteit és már nagyobb kihívásokra vágyik.)

Hogyan segítjük, mi az óvodában azt, hogy iskolaéretté váljanak a gyerekeink? (A legfontosabbakat sorolom csak fel, hiszen ezzel is oldalakat lehetne megtölteni)

  • Úgy dolgozunk, szervezzük gyerekeink életét nap, mint nap személyre szólóan is, hogy tudjuk az iskolára való felkészítés az óvodába lépés első napjával megkezdődik és az utolsó napjával zárul. Nem az utolsó egy vagy fél év eredménye az, ha a gyerekek iskolaéretté válnak, hanem 3-4 év folyamatos tevékenykedéséé.
  • Kialakítunk egy rugalmas, gyerekek életkorához, fejlettségi szintjéhez igazodó heti és napi ritmust, mely állandóságot és biztonságot nyújt a gyerekeknek és bőven biztosít időt arra, hogy fejlődhessennek, beépíthessék, maguk módján feldolgozhassák az élményeikett, tapasztalataikat, kipróbálhassák képességeiket, kielégíthessék a rájuk jellemző igényeiket.
  • Rengeteg időt biztosítunk a szabad játékra és a mozgásra, a szabadban való tevékenykedésre, hiszen óvodáskorban ezek a legfejlesztőbb „elfoglaltságok”, melyekben bátran kipróbálhatja újonnan kialakult képességeit és gyakorolhatja a már meglévőket.
  • Mesélünk, énekelünk, barkácsolunk, megmutatjuk a világ száz és száz csodáját, melyből kedve szerint válogathat, melyek segítenek megtalálni számára azokat a kifejezésformákat, melyek leginkább segítik őt a saját élményeinek feldolgozásában, közvetítésében a külvilág felé.
  • Fejlődésük üteméhez igazodva újabb és újabb „kihívás” elé állítjuk őket olyan feladatokkal, melyeknek megoldása erőfeszítést igényel a részéről, de képes a megoldásra. Egyre önállóbb tevékenységekre ösztönözzük őket….. és így tovább.

Mivel tudjátok otthon segíteni azt, hogy iskolaéretté váljon?

Hasonló dolgokkal. Az otthoni napi ritmussal, a sok-sok közös tevékenységgel, melybe beletartozik akár az is, hogy van „feladata” (pl. mosogatógép kipakolása, cipők elrakása, terítés stb.). Azzal, hogy ha kell, negyedórával előbb kezditek a készülődést az óvodába induláshoz, de egyedül öltözhessen, gombolhasson, húzhasson, köthessen. Azzal, ha a rosszul kiejtett szavakat, hangokat nem kijavítod, hanem a következő mondatodban helyesen ejtve elrejted. Azzal, ha vezetés vagy séta közben elhangzik pl. jobbra, balra, lefelé, felfelé megyünk….. Túl egyszerűnek tűnik? Nagyobb „feladatokra” vártál ebben a felsorolásban? Azokkal „nem szolgálhatok”, mert hiszem, hogy ahogy az óvodában eltöltött idő minden percében a következő életszakaszra készítünk fel, ugyanúgy otthon is ezt tesszük. Persze lehet különórákra vinni és feladatlapokat megoldani (és mértékkel, a gyerek érdeklődését és teherbírását figyelembe véve ezekre is szükség lehet), de valójában azzal segítesz a legtöbbet, ha együtt vagytok, együtt tevékenykedtek, sokat beszélgettek, meséltek és a legfontosabb, hogy mindig érezze, hogy bízol benne, bízol abban, hogy képes a problémahelyzetek, feladatok megoldására, az új élethelyzetekhez való alkalmazkodásra.

Mit tehetsz, ha bizonytalan vagy és még van lehetőséged dönteni abban, hogy menjen vagy maradjon?

Legelőször is kérj egy fogadóórát az óvónőktől, hiszen 3- 4 éven keresztül rá bíztad a gyerekedet és rajtad kívül ő ismeri a legjobban és beszélgessetek. Tedd fel kérdéseidet, mond el kétségeidet és ők a legjobb tudásuk szerint segíteni fognak. Abban az esetben, ha még így sem tudod eldönteni, hogy mi legyen, kérjél időpontot az óvoda fejlesztőpedagógusától és beszélgess vele is. (Ha még mindig nem tudsz dönteni, akkor az óvodában jelezd, hogy szeretnél  iskolaérettségi vizsgálatot kérni és arról, hogy ez mit is jelent és hogyan zajlik az óvodapedagógusok segítséget fognak adni. A hivatalos hangzás ellenére valódi segítséggé válhat ez a típusú felmérés, hiszen külső, hozzáértő szakemberek érzelmi "befolyásoltság nélküli" véleménye is hozzátehet ahhoz, hogy a gyerekedet ott tudd a következő évben, ahol a legtöbbet fejlődhet!)

Nézz körül az iskolában, iskolákban! Menj el a szülői értekezletekre, nyílt napokra és, ha lehetőséged van rá, beszélgess a leendő első osztályos tanítókkal, hogy  tisztában legyél azzal, hogy mit is vár el az iskola csemetédtől és ez segíthet abban, hogy eldöntsd:hogy képes-e ezeknek az elvárásoknak megfelelni!

Az iskola választásról

A legszerencsésebb eset az lenne, ha tanítót tudna választani mindenki, hiszen hosszú évekre szóló együttműködésről szól az a kapcsolat, mely az iskolába lépéssel megkezdődik. Erre nem mindig van lehetőség, de egy dologban biztos vagyok: minden tanító, aki ezt a hivatást választotta és gyakorolja felkészülten, izgatottan, minden tapasztalatát, tudását „csatasorba” állítva készül az új elsősök fogadására, ezért aztán hiszem, hogy minden gyerek a legjobb helyre kerül.

Fontosnak tartom, hogy amennyiben nincs valamilyen speciális indoka (pl. egy-egy területen olyan kiemelkedő képesség, hogy „szakosított” iskolára lenne szüksége a gyereknek a kiteljesedéshez vagy olyan részképesség hiány, melynek fejlesztése kis létszámú osztályban valósítható meg a legjobban…. stb.), hogy a gyereked utaztatva járjon iskolába, akkor helyben kell elkezdeni az iskolai életet. Ez fontos a gyereked szempontjából, hiszen a közlekedés rengeted időt és energiát elvesz a számára fontos, őt fejlesztő, kikapcsolódást biztosító tevékenységektől: játéktól, szabadban való mozgásoktól. Ezekre még jó pár évig szüksége van ahhoz, hogy egészségesen, jó ütemben fejlődhessen. Másrészt: a kapcsolatainak, barátságainak alakulását nagyban segíti, ha egy-két ovis társával együtt kezdheti meg az iskolai életét és a későbbiek során könnyen és egyszerűen tud a barátaival együtt lenni, játszani, focizni, programokat szervezni.

(Ennek a kérdésnek az eldöntésében is számíthatsz az óvónők segítségére, hiszen ők amellett, hogy ismerik a gyerekedet, ismerik a helyi iskola lehetőségeit és az „alternatív” lehetőségekkel is tisztában vannak.)

Befejező gondolatok

Lehet, hogy kicsit furcsállani fogod, de az utolsó gondolat, amit megosztok Veled az az, hogy Neked, mint szülő is „iskolaéretté” kell válnod:

  • tudom, hogy sokszor nehéz elfogadni és elengedni a kezüket.
  • tudom, hogy nehéz életmódot, megszokott rutint váltani
  • tudom, hogy borzasztóan félted az új kihívásoktól, az esetleges kudarcoktól,

de ha már erre van szüksége, akkor tudatosan készítsd fel magadat arra, hogy iskolássá válik a gyereked, mert csak teljes bizalommal és hittel tudod segíteni Őt ebben az időszakban. (és már egy óvodába lépést is „túléltetek")

Sok sikert a döntésekhez, választásokhoz, változásokhoz

Játékok kicsiknek és nagyobbaknak befogadáshoz, visszafogadáshoz

Kép forrása: Kép forrása: caesarom.com

Ismerkedő, kapcsolatteremtő, névjátékok befogadáshoz, visszafogadáshoz

1. „Papagáj” játék (ismerkedés labdával vagy babzsákkal)

A gyerekek körben ülnek vagy állnak. A játékvezető gurítja vagy dobja a labdát/babzsákot és közben hangosan Kimondja annak a nevét/jelét, akinek szánta. Amelyik gyerek megkapta a labdát az visszadobja, csúsztatja, gurítja a játékvezetőnek úgy, hogy közben ő is elismétli a nevét vagy a jelét.

Variáció:

- Amikor már jól mennek a nevek és jelek, akkor a kezdő játékos gurítja a labdát úgy, hogy mondja a saját nevét/jelét és annak a nevét/jelét is, akinek gurítja, dobja a babzsákot, labdát.

- Nehezített változat: először szemkontaktust kell felvennie a dobónak, gurítónak azzal, akinek szánja a labdát és, amikor ez már létrejött akkor és csak akkor mondhatja ki a nevét, jelét.

- Amikor már nagyon jól mennek a jelek, nevek, akkor, akinél a labda van „némán” (vagy a magánhangzókat hangosan) mondja ki, annak a nevét, jelét, akinek is szánja a labdát, babzsákot.

2. Ismerkedés szemkontaktussal:

A gyerekek/felnőttek szétszórtan helyezkednek el a térben és halk zeneszó mellet összevissza sétálnak, és közben megpróbálnak szemmel kapcsolatot keresni valakivel. Aki nem fogadja el a kapcsolat kezdeményezést, annak el kell néznie, aki elfogadja, az tartja a szemkontaktust. Akkor alakul ki a pár, ha egymás kezét fogva mennek tovább. A játéknak akkor van vége, ha mindenki megtalálja a párját.

Variáció:

- A játékvezető a játék közben megváltoztathatja, hogy hol, hogyan kell összekapcsolódniuk a pároknak

(pl. A meglévő párok sétáljanak tovább úgy, hogy a könyökük, válluk, térdük, homlokuk ér össze.)

- Nehezített változat: Ha kialakultak a párok, akkor tovább lehet játszani úgy, hogy a pároknak szavak nélkül, párokkal kell kapcsolatba kerülni és így 4-es, 8-as csoportok alakulnak ki. Egészen addig játszható, amíg minden játékos egy csapatba nem kerül.

3. „Keresem a barátom” (játék a kezekkel)

A játék résztvevői csukott vagy bekötött szemmel halk zeneszóra mozognak a térben, előre nyújtják a kezüket és a „kezek ismerkednek.” Ha olyan kézfogást érez a kezén, akinek az érintése tetszik, akkor mind a két játékos kinyitja a szemét, bemutatkozik egymásnak és párban megy tovább. A játéknak akkor van vége, ha mindenki barátra lelt.

4. Szobros játék

A gyerekek, felnőttek zenére szabadon mozognak a térben és közben a játékvezető „feladatokat” ad: (Pl. Mozgás közben óvatosan érints meg, minél több játékost vagy érintsétek össze a tenyereteket, homlokotokat, kisujjatokat! stb.). Amikor a zene elhallgat, mindenkinek abban a helyzetben, amiben éppen van „szoborrá” kell merevednie. Zeneszóra lehet tovább indulni.

5. Összegabalyodva

Egy nagy körben állva minden gyereket arra kérünk, csukja be a szemét és nyújtsa előre a két kezét. Ekkor háromra mindenki a kör közepe felé indul becsukott szemmel, és két kinyújtott kezével két másik kezet kell megtalálnia, megfognia. Mikor mindenkinek van „megfogott keze” kinyithatjuk a szemünket és megpróbáljuk kioldani az így keletkezett csomót. Segítség: Minden csomó kioldható!!Figyelem: ha túl sok idő eltelt már, egy nagy csatakiáltással háromra mindenki elengedheti a másik kezét, kvázi felrobbantjuk a csomót.

6. Jónásnak hívnak

A gyerekek körben állnak és egymás után sorban belépnek a kör közepére és valamilyen kitalált mozgással kísérve bemutatkoznak. Ezután az egész kör megismétli a nevet és mozdulatot. Utána jöhet a következő játékos.

7. Pókháló

A kezdő játékos megfogja a fonal végét, majd bemutatkozás után odadobja valakinek a gombolyagot. Ez a játékos is megfogja a fonalat, és a gombolyagot tovább dobja a bemutatkozása után. Így mire mindenki bemutatkozik, kialakul a „pókháló”, melyet vissza is tekerhetünk a nevek ismétlésével.

8. Léggömb játék

A játékvezető (akár a játékosok segítségével is) megrajzolja, megírja az összes játékos jelét, nevét egy kis papírra és összehajtva beleteszi egy-egy lufiba. A lufikat ezek után felfújja és a játéktér közepére teszi, ahonnan összekeverés után mindenki választhat egyet és szabadon játszhat vele, amíg szól a zene. Amikor elhallgat a zene, mindegyik játékosnak ki kell pukkasztania az éppen nála lévő lufit és a lufiban talált nevű, jelű játékosra rámutatva ki kell mondania vagy a jelét vagy a nevét.

9. Székes játék

A széket egymástól kicsit távolabb körbe rakjuk, és a játékosok ráülnek, ráállnak. A játékvezető mond két nevet/jelet és azoknak helyet kell cserélniük. Először lassan, majd egyre gyorsuló tempóban lehet mondani a jeleket/neveket és ezzel nehezíthetjük a játékot.

10. Bújócska:

A gyerekek körbeállnak, kiválasztunk egy hunyót, aki a kör közepére áll, és befogja a szemét. A gyerekek hangosan mondják a mondókát:

“Az erdőben jártunk keltünk,
Egy gyermeket elvesztettünk,
Mondd meg …. (hunyó neve)
mondd meg nekünk –
Ki az, aki nincsen velünk?”

A mondóka közben a tanító kiválaszt egy gyereket, aki elbújik az asztal mögé, egy fa mögé. A hunyó kinyitja a szemét, körbenéz, és megpróbálja kitalálni, hogy ki hiányzik. Ha sikerül, az lesz a hunyó, aki elbújt. Ha nem sikerül, akkor újra ő a hunyó.

 

11. Kapd el a söprűt!

A játékosok körbe állnak. A játékvezető, vagy egy önként jelentkező játékos, a kör közepére áll és függőlegesen tartja a földön álló söprűt. A feladata az, hogy kiszabaduljon a kör közepéről. Ezt úgy tudja elérni, hogy hangosan és érthetően kimondja egy, a körben helyet foglaló társa nevét és ezzel egy időben elengedi a söprűt (bármilyen irányba ellökni tilos). Aki hallja a saját nevét, gyorsan megpróbálja elkapni az eldőlő söprût, mielőtt az földet érne. Ha ez sikerül, a középen lévő játékos marad a helyén, és új nevet kell mondania. Ha viszont a söprű földet ér, a név tulajdonosa nem tudta elkapni, helyet cserél a két játékos. Az új söprűtartónak is ugyanaz a feladata, mint elődjének.

Variáció:

- Játszhatunk úgy is, hogy a körben álló játékosok nem állnak, hanem elindulnak egy irányba és körbe-körbe sétálnak.

- Megpróbálkozhatunk 2 söprűvel is játszani. Ekkor a kör közepén lévő játékos 2 nevet mond egymás után. Ennél a variációnál nagyon ügyeljük, nehogy fejjel összekoccanjanak a gyerekek.

- Amennyiben a játékosok jól ismerik egymást, nevek helyett játszhatunk, pl. állatnevekkel, városok neveivel, színekkel stb.

12. Névhullám

A gyerekek körben állnak. Egy gyerek a nevét mondja különleges hangsúllyal. A név gyorsan végighalad, hullámzik a körben ezzel a kiejtéssel. Utána egy másik gyerek folytatja.

Variáció: A különleges hangsúlyt egy mozdulat is kísérheti.

12+1. Mellettünk nem ül senki

Eggyel több széket körbe rakunk, mint ahány játékos van és mindenki leül egy székre. aki mellet maradt az üres, azt mondja

Mellettünk nem ül senki, gyere ……….. ülj ide!” A felszólított a megütögetett, üres helyre ül, és most az hív valakit maga mellé, akinél megüresedett a szék. (Az üres szék két oldalán ülőknek 3 számolás alatt meg kell egyeznie, hogy kit hívnak az üres székre.

Mondókák, versek a napi ritmushoz

„A gyerekek imádják a varázslatot, a csodákat. És hisznek is bennük. Egy jól sikerült varázsigével sok gyerkőcbaj, nyafogás vagy félelem kezelhető. Így nincs más dolgod hátra, mint, hogy… feltöltsd varázsigetárad csemetéidhez legjobban illő „varázsigékkel”, mondókákkal, versekkel

http://avarfalvimesek.blog.hu

Megérkeztem. Itt vagyok!

Kép forrása: mrspossumsclassroom.blogspot.com

A gyerekek fogadásához:

Anya szoknyája sátor, előbújik, aki bátor.

Egy, kettő, három, ki lesz a párom?

Játsszunk!

(Avarfalvy Emőke)

Kép forrása: jcfotography.blogspot.com

Vigasztaláshoz:

Ha a szíved bánat nyomja, fond bele egy dalba,

Énekelj, s meglásd hamar, az öröm meghallja,

Szivárványszín kabátjában, kacagva dúdol veled,

S ami bántott, egy-két-há', már el is feleded!

(Avarfalvy Emőke)

2. Kisebb sérülések, fájdalmak „gyógyításához”:

Ebcsont, kutyaháj,

Ha meggyógyul,

Majd nem fáj!

Bibics, bibics,

Kecskeláb!

Ha meggyógyul,

Majd nem fáj!

+ 1 ötlet. minden bajra jó varázsvíz készítése:

1. Végy egy szép formájú lezárható üveget és díszítsd kedvedre (festéssel, mohával, gyapjúval....)

2. Töltsd meg illóolajos vízzel (csillámpor és ételfesték is mehet bele)

3. Tedd jól elérhető helyre, hogy mindig elérd, ha szükség lenne a "bánatűző varázslatra"

4. Készíthetsz hozzá varázspálcát is, mely akár egy-egy bánat "típusa" szerint is hathat pl. sárgás - méreg, harag, hiszti, vita vagy zöldes - kisebb sérülések, narancsos - szomorúság...

Kép forrása: http://www.playideas.com/

Összebújós, ölbe ültetős játékokhoz:

Simogató mondóka

Megmásztam öt hegyet:
Egy dundit, (hüvelykujj)
Egy keskenyet, (mutatóujj)
Egy magasat, (középső ujj)
Egy ékeset, (gyűrűsujj)
Egy egészen kicsikét, (kisujj)
Nekem ennyi épp elég! (a tenyerébe simogatunk)

Ölbéli mondóka

Csacsi húzza kicsi kocsit,
(a gyerkőc karjánál fogva előre hátra húzzuk, közben a kinyújtott lábunkon ül velünk szemben)
kicsi kocsi nyekereg.
(a lábunkkal föl-le "rugdossuk" finoman a fenekét)
Ej te gazda, lusta gazda
zsírozd meg a kereket,
zsírozd meg a kereket.
(először lassan, majd egyre gyorsabban jobbra-balra húzzuk a karjánál fogva)
Leestek a gyerekek.
(lefektetjük a kinyújtott lábunkra)

Ujj játék:

Hüvelykujjam mustáros,
mutatóujjam mézes
középső ujjam lekváros,
gyűrűs ujjam krémes
Hát a kicsi tiszta maradt?
Dehogy tiszta, ő is ragad!

Hintáztató:

Hinta baba, ringó, kicsi rózsabimbó

Hopp a toronytetejébe, ott egy csoda hintó.

Ülj fel a hintóra! Szállj a kerek tóra!

Gere vissza fehér hattyú csimpilimpi szóra!

Kép forrása: pragentemiuda.org

Játékba hívogató:

Lányok, fiúk, játsszunk, ugyan mit is játsszunk?

Csincseréket, bugyborékot, Ádám vackot, vadbarackot, tengeri guggot!

5. Mesehallgatásra hívogató:

Erdő-erdő meseerdő, benne mese, tizenkettő.
Itt kopogtat most is egy, gyere gyorsan, hallgasd meg!

Egyszer régen, nagyon régen, kint jártam a meseréten.

Ahogy mentem, ahogy jártam tudjátok, hogy mit találtam?

Semmi mást csak egy mesét, kezdem is az elejét.

6. Reggelihez, ebédhez, uzsonnához, evéshez csalogató:

A kis boszorkány

Kis boszorkány hatkor

talpon áll, habarcsol.

Hétkor már az üstje

belevész a füstbe.

Nyolckor kávé-pára

száll a magosságba.

Kilenc óra tájban

rend van a kamrában.

Mire tíz az óra,

répát vág apróra.

Tizenegykor az ebéd

rotyog: tudja: nem elég

a varázs, hogy délre

legyen már ebédje.

Gyertek, gyerekek,

vár az asztal, egyetek!

/Osztrák mondóka, fordította.: Tarbay Ede/

7. Rendrakó mondóka:

Csiribú - csiribá, hókusz – pókusz, kipp és kopp

Rakjuk a rendet itt és ott:

Egyet, jobbra, egyet, balra, egyet tegyél fel a magasba!

Mire tízig számolunk, már mindent helyre raktunk.

Egy, kettő, három…

8. Sorakozáshoz:

Egy, kettő, három, négy

Sorba állni nem nehéz:

Libasorban nincsen párod,

Párban pedig

Kézen foghat a barátod.

Kép forrása: reggioinspiredteacher.blogspot.co.uk

Öltözködéshez:

Hacuka pacuka
minek az a sok ruha?
Mire mindet felveszem,
jó kövérre növekszem.
Olyan leszek, mint a medve,
aki ki van kerekedve.

Kézmosáshoz:

„Cukros, ragacsos, tapadós, maszatos ez a kicsi tappancs,

Hozd hát ide most, nos hát, gyere mosd, adom is a szappant,

Hékás.békás! Fogd meg már! Csúszós kishal megtréfál!

Mosd meg gyorsan, egy, két, hár!”

(Szabó T. Anna: Kézmosóvers – részlet)

Fogmosáshoz:

Kívül körkörösen, csir-burr-burr,

Belül kisöpröm, huss-huss-huss,

Kívül tiszta, belül szép,

Ahol rágok, ott kell még.

Határozottan, de nem erősen,

A fognyüvőket le is győztem!

(Patonai Gabriella: A fogmosó mondóka)

Ebéd után haza megyek:


Kép forrása: Alachua County Library District

Pihenéshez:

Álommanó zsákját nyitja,
Lecsukódik minden pilla.
Odarepít, hova vágyom,
Meseország... ez az álom.
Orgonából kis pohárka,
Rózsasziromból topánka.
Szél úrfival táncot lejtek,
Zenél nekünk Tücsök Herceg.
Álomtündér álmom óvja,
Gyorsan eltelik sok óra...

(Simola Teréz Csilla: Álomország)

12+1 ötlet: Az óvoda és udvar megismeréséhez:

Megy az út, megy az út,

Kanyarog a gyalogút.

Emelkedő, emelkedő, aztán lejtő

Megy az út, megy az út

Kanyarog a gyalogút.

Hopp, egy gödör!

Megyek itt, megyek ott,

Egyszer bal, egyszer jobb.

Fenn az ég, lenn a kút,

Hideg jég, hosszú út

Kép forrása: scontent-fra3-1.xx.fbcdn.net

Óvoda, óvoda ki a csoda jár oda? - mesék, versek az óvoda kezdéshez

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

 

Orgoványi Anikó: Kezdődik az óvoda

Piros labda, fakocka,
kezdődik az óvoda.
Gyülekezik a sok gyerek,
mint szőlőfürtön a szemek.
Nem sok mindenkit ismerek,
kicsi szívem picit remeg.
Csüngök még az anyukámon,
mint almagyerek a faágon.
Mosolyogva kezünk kéri
a sok kedves óvó néni.
Mennyi játék, mennyi kép,
mennyi öröm vár itt még!
Énekelünk, rajzolunk,
és közben megokosodunk.
Úgy döntöttem, ide járok,
barátokra itt találok.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

 

Fésűs Éva: Pöttömke

Pöttömke akkora, mint egy lábujjhegyen álló katicabogár. Nem tudom, láttatok-e már lábujjhegyen álló katicabogarat? Én láttam.

Méghozzá a meseréti Pöttyös utcában, amit éppen azért neveznek így, mert ott van a katicabogarak mosodája.

Kifeszített pókfonálon szárad a napfényben a rengeteg parányi katica szoknya és olyan vidám látványt nyújt, amint ide-oda leng a szélben, hogy még a mogorva szarvasbogár is elmosolyodik, ha arra jár.

Csak Pöttömke haragszik a mosodára, mert attól nem ér rá az anyukája. Ő vezeti a mosodát, és bizony bőven akad dolga ennek a fürge, ezüstös hajú tündér-asszonykának, hiszen nemcsak a katica-szoknyák mosása, hanem a foltos pilleruhák, levetett zöld szöcske-ingek tisztítása is az ő gondja. Ezért aztán, ha Pöttömke megrántja a köténye sarkát, hogy  „Anyu, mesélj!” – mindig csak ezt a választ kapja:

-      Nem érek rá, kicsi fiam, majd később!

-      Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke.

-      Télen. Amikor bezárjuk a mosodát.

-      Mikor lesz télen?

-      Mihelyt lehull a hó.

-      És mikor hullik le a hó?

-      amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet.

-      Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra.

-      Gyíkocska, állj meg, mesélj nekem4

-      Jaj, dehogyis állok! Nagyon sietek. sürgős üzenetet viszek.

-      Szabóméhecske néni! Mesélj nekem!

-      Jaj, kincsem, dehogy mesélek, akkora munkában vagyok! Éppen pipacsszirmot szabok.

-      Tücsök bácsi, ugye, te mesélsz nekem?

-      Szós se lehet róla, gyermekem. Gyakorolnom kell az esti hangversenyre.

Senki nem ér rá, mindenkinek dolga van, csak Pöttömke unatkozik, és leül egy harangvirág tövébe sírni. amint javában záporoznak a könnyei, egyszer csak megszólítja valaki:

-      Hát te kivagy, és minek szaporítod itt a harmatot?

Valamivel nagyobb kislány áll ellőtte, icipici piros táskával a vállán. Haja, mint a pitypang pelyhe, arca, mint a vadrózsa szirma. Pöttömke először duzzogva akarja elfordítani a fejét, de aztán meggondolja magát és bemutatkozik.

-      Pöttömke vagyok, a tündér-anyukám egyetlen manófiacskája.

A kislány bólint:

-      Engem pedig Fontoskának hívnak, mert általában nagyon komoly vagyok, és ha megnövök, tündér szeretnék lenni, olyan, aki csupa jót és szépet tesz. Pöttömke nem tudja, mi az, hogy általában de felcsillan a szeme:

-       Akkor most mindjárt gyakorolhatnád a tündérséget általában, és mesélhetnél nekem, meg játszhatnál velem általában, mert nagyon unatkozom, általában!

-      Hát ezért sírtál? – csodálkozik Fontoska, majd megkérdezi: - Te miért nem jársz óvodába?

-      Az micsoda?

-      Az egy szép, kertes ház, ahol egész nap játszunk, énekelünk, mesét hallgatunk.

-      Igazán?

-      De ez még nem minden, mert rajzolni, sőt festeni is szoktunk, és bábszínházat játszunk.

-      Milyen pompás lehet! Éppen nekem való! Vigyél magaddal, Fontoska.

-      Azt nem lehet, de kérd meg anyukádat, hogy írasson be. Ha jó kisfiú vagy, biztosan szívesen fogad az óvó néni, és meglátod, soha többé nem fogsz unatkozni.

Pöttömke jó kisfiú volt, és így esett, hogy három nap múlva, pici piros táskával a vállán, ugyanúgy igyekezett a Százszorszép óvoda felé, mint kedves, új pajtása, Fontoska. Örömtől és büszkeségtől dagadó szívvel lépte át a küszöböt, azután kíváncsian körülnézett.

-      Jó reggelt, Pöttömke! – fogadta kedvesen az óvó néni. Már vártunk. de valamit elfelejtettél az ajtóban.

Pöttömke meglepetten hátranézett. Pillantása a kapu fölött lógó csengettyűvirágokra esett. Áhá, megvan! Belecsimpaszkodott a virágok szárába, és elkezdte őket rázni, hogy csak úgy csengett-bongott az egész Százszorszép óvoda. A gyereke nagyot nevettek, az óvó néni pedig felkapta és magához ölelte:

-      Csöngetni nem kell, hiszen nyitva az ajtó. Hanem a köszönést felejtetted el. No, sebaj, holnap már tudni fogod, ugye? Most pedig gyere, megmutatom a helyedet a kiscsoportban. Leültetette manófiúcskát egy parányi, piros székre. Pöttömkének annyira tetszett a szék, hogy amikor az óvó néni félrefordult, hintázni kezdett rajta, előre-hátra, s addig billegett, míg egyszer csak…puff!...A szék felborult, Pöttömke legurult. Szerencsére nem nagyon ütötte meg magát, és inkább ijedtében szipogott, mint fájdalmában.

-      Hintázni is fogunk, Pöttömke – emelte fel az óvó néni – de majd odakint az udvaron. a szék nem arra való. Most kérlek, figyelj, mert mesét mondok, azután játszunk és meghallgatjuk a nagycsoportosok énekét. Kiderült, hogy már Fontoska is nagycsoportos, és egyedül is szépen éneke..Pöttömke elámulva hallgatta. Amikor délután hazafelé ballagott, már ő is halkan dúdolgatta magában a dalt. Otthon kíváncsian várta az anyukája.

-      Nos, hogy érezted magad az óvodában?

Pöttömke kihúzta magát:

-      Köszönöm, egész jól. Azt hiszem, holnap is elmegyek!

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok

 

Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába. Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a szomszédék macskájával.

Mindegyik megkérdezte Danitól:

- Hová-hová ilyen korán?
És Dani mindegyiknek elújságolta:

- Már óvodás vagyok, megyek az óvodába!
És akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozás­tól, és ezt mondták:

- Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hi­szen tegnap még kocsiban tologatott az anyukád!

Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta:

- Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek.

Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő maga is büszke volt, hogy már óvodás.

Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordul­tak a nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta:

- Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak.

De amikor anyu is megpuszilta Danit és el akart menni, akkor ő is legszívesebben elindult volna anyukájával együtt. Meg is fogta a kezét és indult kifelé, de akkor kiderült, hogy az óvodában nagy szükség van rá.

- Csak nem akarsz elmenni, Dani? - csodálkozott az óvó néni.

- Hiszen éppen azért vártalak, hogy vigasztald már meg ezt a kislányt. - És egy piros kabát mögé bújó, síró-rívó, piros harisnyás lányra mutatott. - Látod, ő még nem tudja, hogy milyen jó óvodá­ba járni.

Dani odament a kabáthoz, és megpróbált mögéje nézni. A kislánynak csak a haja látszott, az is piros volt.

- Én mindennap ide fogok járni - kezdte a barátkozást Dani. -De a piros kislány ettől csak még jobban bőgött. Aztán Dani foly­tatta a barátkozást:

- Itt sok gyerek lesz, és sok játék, sokat fogunk játszani és az óvó néni szeretni fog minket.

- Én nem szeretem az óvodát, és nem szeretem a sok gyereket, és nekem sokkal több játékom van otthon, és nem szeretem az óvó nénit se! - mondta a piros kabát mögül.

Dani az óvó nénire nézett, hogy vajon hallotta-e a kislány szavait, és akkor vette csak észre, hogy az ő anyukája is elment. De most már nem mert sírni, mert mit szólna hozzá a piros kislány a kabát mögött, akit neki kell megvigasztalnia.

Dani kívülről bedugta kezét a piros kabát ujjába.

- Engem Daninak hívnak, és téged? - kérdezte.

A kabát mögött csönd lett, aztán a másik ujja is felemelkedett, jobbra-balra kaszált, mintha keresne valakit. Dani elkapta a hadonászó kabátujját, de azt már az akasztó nem bírta tovább: leszakadt.

Ott állt a piros kislány, keze az egyik kabátujjban. Dani keze pedig a másik kabátujjban. S elkezdtek forogni körbe-körbe.

- Inkább bent játszatok, gyerekek - mondta az óvó néni, és nem szidta össze őket a kabát miatt.

Dani és Pöszke - mert így hívták a kislányt - bement a szobába. Három gyerek volt bent. Egyik az egyik sarokban állt, a másik a másik sarokban, a harmadik meg a szőnyeg közepén ült és töröl­gette a szemét.

Pöszke egyenest a középsőhöz tartott.

- Ez a fiú mindennap ide fog járni - mutatott Danira. - És itt sok játék lesz, meg sok gyerek. Együtt fogunk játszani. És az óvó néni szeretni fog benneteket.

- Nekem azért kell óvodába járnom, mert mindenki dolgozik, és nincs aki vigyázzon rám - mondta a szőnyegen ülő, és megint törülgetni kezdte a szemét.

A másik két gyerek egyszerre mondta:

- Az én anyukám is dolgozik.

- Az én anyukám is dolgozik - mondta Dani -, de én nem azért járok ide. - És mert mind a négy gyerek kíváncsian nézett rá, mind­járt meg is mondta, hogy miért: - Hanem azért járok ide, mert már óvodás vagyok.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

 

Marék Veronika: Első nap az óvodában

Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.

– Ui, ui – visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.

– Nem akarok elmenni sehova! – kiabálta a vadmalac.

– Ó, ó, malackám! – nyugtatta a mamája. – Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!

– Ui, ui! – sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.

Az óvodához érve elcsodálkozott.

– Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.

– Mama. mama, értem jössz, ugye?

– Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!

Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rend­ben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visí­tani kezdett.

– Ui, ui! Éhes vagyok!

Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott.

– Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!

– Ui, ui, jaj nekem!

Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!

Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.

– Ui, ui – visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De… holnap újra elhozol, ugye?

– Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!

– Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! – mesélte büszkén a vadmalac.

Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szél­ben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Vers az oviról (részlet)

 

Olyan jó az oviban, mert nagyon sok játék van.

Verset, mesét hallgatunk dalokat is tanulunk.

Minden reggel tornázunk, bordásfalra felmászunk.

Mostanára megéheztünk, tízóraihoz készülünk.

Tele hasunk, jó a kedvünk, a játékhoz hozzákezdünk.

Fűzünk, varrunk, ragasztunk, s közben jókat kacagunk.

Ebédidő közeleg, mossunk kezet gyerekek.

Ebéd után fogmosás, vécézés és mosakodás.

A csoportszoba sötét már, álom manó minket vár.

Alvás után ébredés, öltözködés, fésülködés.

Lassan vége a napnak, köszönünk, búcsúzkodunk,

holnap ismét találkozunk.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Csiga Csabi első napja az oviban

 

Csiga Csabi és anyukája, kézen fogva ballagtak az óvoda felé.
Az oviban Csigamama ráadta kisfiára a váltócipőt, megölelte és a fülébe súgta:
- Ebéd után érted jövök.
Csiga Csabi ijedten nézett az anyukájára. - Te nem maradsz itt velem? - kérdezte pityeregve.
- Nekem dolgoznom kell, de ahogy ígértem, ebéd után érted jövök - magyarázta kedvesen Csigamama.
- Akkor vigyél el engem is a dolgozódba! - pityergett tovább Csiga Csabi.
- Oda nem vihetlek el, de bekísérlek a csoportba - ígérte Csigamama, és bevezette kis csigáját egy terembe, ahol már sok kisgyerek játszott.
Az óvónéni kedvesen fogadta őket.

Csiga Csabi szégyenlősen leskelődött az anyukája mögül . - Jó sok játék van itt - állapította meg.
- Gyere játssz te is! - hívta mosolyogva az óvónéni.
Csiga Csabi felbátorodott, és odaballagott egy kis autóhoz. Tologatni kezdte, de félszemmel az anyukáját figyelte.
- Brrrrrr, brrrrrr - brúgatott egyre hangosabban.
- Nínó, nínó! - jött vele szembe egy tűzoltóautó, amit Cica Tóni vezetett.
- Félre az útból, én megyek tüzet oltani! - kiáltotta a cica.
- Én is olthatom a tüzet? - kérdezte Csiga Csabi.
- Nem, mert a te autód nem tűzoltóautó - mutatott Cica Tóni a kisautóra.
Csiga Csabi félrehúzódott, és Cica Tóni elszáguldott előtte.
A kis csiga szomorúan nézett utána, mert ő is szeretett volna tűzoltósat játszani. Ekkor odarepült mellé Lepke Bori
- Elviszel az autóddal tüzet oltani? - kérdezte egy kis vödröt szorongatva.
Csiga Csabi szeme felcsillant. - Gyere szállj be! - mondta, és már száguldottak is Cica Tóni után.
- Mindenki jöjjön tüzet oltani! - kurjantotta Lepke Bori, mire Nyuszi Pirike, Mókus Miki, és Egér Bori, mind utánuk iramodtak.
- Nínó, nínó! - zengett a hangjuk.
- Ez így nem ér! - kiáltotta haragosan Cica Tóni - amikor meglátta, hogy milyen sokan jönnek utána.
- De Cica Tóni, egyedül nem bírod eloltani azt a nagy tüzet - mondta az óvónéni.
- Ez igaz - gondolta Cica Tóni, és vidáman felkiáltott. - Ide, ide mindenki! - és a gyerekek lelkesen oltották a tüzet.
Csiga Csabi nagyon jól érezte magát. Azt sem vette észre, mikor ment el az anyukája. Amikor felfedezte, hogy nincs itt,
éppen elkészült a tízórai, és a gyomra egy nagyot korgott. Evés után körjátékot játszottak.
Ez is nagyon tetszett Csiga Csabinak, különösen az a csigabiga hívogatós játék.

Hej, te bátor csigabiga,
Gyere velem a lagziba.
Ott lesz a nagy dínom, dánom,
Eljárjuk a csigatáncot.

Az is csuda izgis volt, amikor az óvónéni Teknőc Ervinről mesélt, aki nem akart oviba menni, de a végén mégis megszerette az ovit.
Ebédre a konyhás nénik főzeléket főztek, amit Csiga Csabi nem akart megenni, de az óvónéni rábeszélte.

Egyél finom főzeléket,
Hidd el finom, egészséges.
Ha megeszed erős leszel,
Bizony, beteg sosem leszel.

- Erős leszek? - ámult el Csiga Csabi, mire az óvónéni mosolyogva bólogatott.
Csiga Csabinak se kellett több, lelkesen bekanalazta a főzeléket.
Éppen megtörölte a száját, amikor megérkezett az anyukája.
- Gyere kis csigám, hazamegyünk - ölelte meg Csiga Csabit.
- Én még nem akarok hazamenni! – kiáltotta a kis csiga.
- Holnap újra eljövünk, és akkor ebéd után te is szundizhatsz a többiekkel - ígérte meg Csigamama.
- Én nem akarok szundizni, én játszani akarok! - dacoskodott Csiga Csabi.
- Alvás után az udvaron szoktunk játszani - szólt ki a takaró alól Lepke Bori.
- Van ott libikóka, meg igazi hinta is - vágta rá Nyuszi Pirike.

- Hintázni is lehet rajta? - kíváncsiskodott Csiga Csabi.
- Lehet - bólogattak a gyerekek, és lelkesen sorolták mi minden van még az udvaron. - Van ott mászóka is! Meg homokozó! Labdázni is lehet!
Egy igazi kis házikó is van!
Csiga Csabi csak ámult, bámult a hallottakon. - Holnap ugye te is itt maradsz velem? - nézett kérdőn az anyukájára.
- Nem, én holnap is dolgozni megyek, de megígérem, hogy munka után azonnal érted jövök - ölelte meg Csigamama.
- Jó - egyezett bele Csiga Csabi, és megfogta az anyukája kezét. - Mehetünk mama, de holnap itt maradok délutánig - mondta,
és lelkesen integetett a pajtásainak, akik visszaintegettek neki.
- Holnap te vezeted a tűzoltóautót! - kiáltott utána Cica Tóni.
Csiga Csabi alig várta, hogy holnap legyen, és ott maradhasson az oviba egész nap.
Még azt sem bánta, ha ebéd után aludni kell.
- Majd elviszem a rojtos fülűt - gondolta, mert otthon is a rojtos fülű macijával szokott aludni.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

 

Tóthárpád Ferenc: Megnyillott az óvoda

Megnyílott az óvoda,
varázslatos palota.
A falakról vidám bábok
kuncogják a nagy világot.

Itt nevetgél sok barát,
felfedezünk száz csodát,
hát… amikor széjjelnézek,  
látom, milyen jó kis székek

hívogatnak: „Csüccs ide!”
El se hinné senki se,
hogy az asztal nem hatalmas,
és a mosdó épp alkalmas…

Csuda, csuda, csuda jó,
itt fincsi a kakaó,
s ahány játék, annyiféle,
és a mesének sincs vége!

Ebben a klassz oviban
minden rendben – csakugyan!

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Pákozdi Gabriella: Óvodás-kor /részlet/

 

Először az óvodában
szomorfelhő voltam:
sírtam-ríttam s nem értettem,
napfény-anyám hol van.
Ahogy teltek-múltak napok,
fürge szellő lettem,
kergetőztem jókedvemben
ringó-zsongó kertben.

Ranschburg Jenő: Első nap az óvodában

I.
Most sírok. Itthagyott anyu.
Sírok és nem törlöm le a könnyemet…
Hadd lássák, hogy én most szenvedek!
És hiába dobják ide a labdát
Nem gurítom vissza…
Nem lehet.
Itt fogok ülni a széken estig
S a mesét se hallgatom.
Úgyse tetszik!

II.
Sírok.
És csak a nagy, fehér ajtót nézem
Ahol anyu elment
És este eljön értem!
És rájöttem, hogyha nagyon mereven
Sokáig nézem azt a díszítést
Az ajtókereten
Megelevenedik, és színes mesévé válva
Ott a Hófehérke
És a vasorrú bába,
Meg a torkos farkas,
Ahogy rátámad nagymamára
Aki úgy reszket a félelemtől…

Azt játszom: mindjárt engem is bekap…
Olyan jól tudok sírni ettől!

III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu…
Vagy legalább a nagymamám!
Sírok, sírok
És nem szól senki
Egy szót se rám…
Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?

Úgyse mondanám meg ám!

Nyári levelek

1. A jelválasztó "levél" a "friss" fiókáknak és szüleiknek:

Kedves …!

Köszöntünk abból az alkalomból, hogy ősztől Te is a Cinege csoport fiókájává válsz, és ezúton küldöm a „jel-versedet”, mely akkor lesz a Tied, ha kiválasztottátok a jeledet.

Hogy mi az a „jel-vers”?

Ez az első titok, melyet elárulok Neked: minden Cinegésnek van egy varázserővel bíró, vigasztaló, bánatű mondókája, mely csak a Tied és ha elmondod magadban vagy hangosan, akkor átsegít minden nehézségen, de ahhoz, hogy jel-versed legyen, előbb jelet kell választanotok:

Választhatod a

vagy a

vagy a

Ha a képek alapján nem sikerülne választanotok, akkor talán segítenek a versek:Kiss Dénes: Tulipán

Tuli, tuli, tulipán,
Piroslik a kertben,
Virágvarázs, virágparázs,
Tűz sem pirul szebben.

Madarak voltunk,
Földre szálltunk,
Búzaszemet szedegettünk.
Mondd meg nekem te,
Hányat mondasz te!

Veres Miklós: Csalogató

Napraforgó, aranytál! 
Egész nyáron ragyogtál. 
Ragyogtál, forogtál: 
mezők szépe te voltál.

Ha sikerült kiválasztanotok, hogy melyik e legkedvesebb, akkor kérd meg anyukádat, hogy minél előbb küldje el a levél alján lévő @ címre!

A második Cinegés titok, amit elárulhatok az az, hogy a mi csoportunkban manók is élnek. Ugyan még látni soha nem láttuk őket, de a nyomukat már sokszor megtaláltuk. Volt, amikor elcsenték a piros tárgyainkat. Volt, amikor elképesztő rumlit csináltak /sőt olyan is, hogy az összes játékunkat eldugták és mi keresgélhettük az egész óvodában, de szerencsére a padláson megtaláltuk mindet/. Egyik évben a vízi manók kértek segítséget, mert nem jutottak haza a nádasba, a másik évben kenyeret kellett sütnünk, mert a vihar letarolta a búzájukat... és még sorolhatnám sokáig, hogy mennyi minden történt velünk és a manókkal, de ezeket majd mind elmeséljük, ha már kinyit az óvoda. Amiért már most tudnod kell róluk az azért fontos, mert lehet, hogy még a nyáron újabb galibából kell kisegítenünk őket. Figyeld a postaládát és, ha kapsz tőlük levelet, akkor kérd meg szüleidet olvassák fel Neked és értesítsetek arról, hogy idén vajon miben és hogyan kell segítenünk ennek a kópéságra mindig kész nemzetségnek.

A hátralévő napokra jó pihenést kívánok, és ne felejtsd a postaládát időnként megnézni, hátha…

2. Manólevelek a nyitó játékhoz /7 év, 7 játék, 7 meselevél/

"A levelezés a szülökkel, gyerekekkel nem sajáttalálmány, hanem a Freinet pedagógia 29 technikájának egyike. de ez is egy kicsit saját képre formálódott: mesés levelekké változott. Hogy mikor és miért?

A Cinege ovi megnyitására ki kellett találni valamit, ami segíthetett az egymást nem ismerő családok, gyerekek kapcsolatait alakítani. Kitaláltunk egy „nyitó játékot”, amely nem más, mint még az óvodába járás előtti találkozás. Ehhez szükségünk volt egy „konfliktusra”. A konfliktus az volt, hogy eltűnt az óvodakulcs, amit az erdőben kellett megkeresni. Az erdő mellett meg ki mások is okozhatták volna a galibát, mint a manók, akik minden piros tárgyat elcsentek. A játék vége, - az óvoda kulcsának megtalálása után - megtaláltuk a levelüket is, melyben elmagyarázták, hogy miért is csenték el az óvoda kulcsát, piros tárgyait. Ez a nyitó játék és a meselevél aztán hagyománnyá vált. Itt vannak a manóink, amikor csak úgy érezzük, hogy egy kicsit el kell varázsolni a gyerekeinket és mi mással is lehetne ezt megtenni, mint a mesékkel, a mesevilággal, hiszen ennek a korosztálynak a játék, mozgás mellett „életszükséglete” a mese."

Több, mint 10 éve, hogy a manók velünk élnek és levelezésben vagyunk velük. Ezekből a levelekből válogattam egy csokorba az elmúlt 7 év meseleveleit, melyek egyben meghívók a nyitó játékra és minden esetben valamilyen otthon, együtt készített alkotásra ösztönöznek.

2017.

Helló Cinegék!

Hogy telik a nyár? Ugye már teljesült a kívánságotok, amit a Templomkertben árultatok el még nyár elején mindenkinek?

Miért is írunk Nektek így a nyári szünet közepén? Kíváncsiak vagytok? Hát elmeséljükJ

Képzeljétek a múlt héten az erdőben sétáltunk, amikor is egy ázott falevelet repített az út közepére, éppen elénk a szél. Lehajoltunk, hogy felvegyük, amikor is a levél kettényílt, és benne egy másik levél volt. Aztán az is kinyílt, és egy következő levél fogadott minket.

És ez így ment egészen 26 levélig. Megmondom őszintén eléggé elfáradtunk, míg az összeset kibontottuk. De közben legalább volt időnk gondolkodni. Vajon miért 26? Annyi gombóc fagyit ettünk a nyáron? Nem! Annál sokkal többet! Annyi évesek leszünk?  Nem, annál sokkal több! Annyi nap van vissza az oviig? Nem, az sem pontos… De hát akkor vajon miért! És akkor megláttuk, hogy ez a levél nem más, mint egy MEGHÍVÓ!!! És tudjátok miért 26? Mert annyian vagytok, Cinegék!!!

Íme a levél, ami Neked is szól:

Kedves Cinegefióka!

Biztosan Te is hallottál már arról, hogy Manófalván igazán különleges ez a nyár. Ugyanis idén augusztus 30-án lesz a világ legöregebb, legbölcsebb manója 379 éves. Mivel Ő már annyira öreg, ezért az kérte, hogy hadd ünnepeljen egyedül, magányosan. De azért mi szeretnénk neki sok - sok ajándékot készíteni. Ám ez sem olyan egyszerű. Azt is megmondta mit szeretne. Mivel most költözik új házba ezért képeket szeretne a falra. Kedvence, a fa és a kő

Ha van kedved a szülinapi előkészületekben részt venni, várunk szeretettel augusztus 30-án, délután 5-kor a Galagonyabokornál. Az ajándékot ne feledd otthon légy szíves!

Mi az Áginak még üzenünk, hogy mire van esetleg még szükségünk.....

Csodás nyarat! Tinorú a Dióliget manója

2016.

Halihó, Cinegék!

Hogy vagytok? Hogy telik a nyaratok? Remélem már mindenki annyi fagyit evett, amennyi csak belefért, és rengeteg időt tölt a szüleivel… Ugye minden pocsolyába is beleugrottatok, amit csak találtatok? Nekem ez a kedvenc nyári hobbim, és hála az égnek idén elég sok pocsolya tó van itthon. J

Jaj, elfelejtettem bemutatkozni. Baleno vagyok, Manócsalád legkisebb gyermeke. Szüleim, nagyszüleim rengeteget meséltek már rólatok. Tudom, hogy kedvelitek Csenő manó testvéreimet, pedig hallottam, hogy sokszor törtek már parazsat az orrotok alá. Mesélték, hogy tavaly segítettek parázs unokabátyámnak is hazatalálni, és hogy rátok mindig lehet számítani, ha bajba kerülünk. Hát ezért is vettem a bátorságot ahhoz, hogy legkisebbként én is írjak nektek. Ugyanis nagy bajban vagyok. De kezdem az elején.

Amikor megszülettem, és kinyitottam a szemem a világ legcsodálatosabb csúszdáját láttam meg először. Színes volt, 8 színben pompázott. Láttam benne vöröset, narancssárgát, sárgát, sárgászöldet, zöldet, kékeszöldet, kéket és lilát. Széles sávja az egész eget beterítette. Annyira megörültem a játéknak, hogy cumimat is nyomban elhajítva ( azóta sem vettem többet a számba ) ujjongva csúszdáztam rajta 7 napon át. Néha eltűnt, de annyira szerettem, hogy pár nap múlva ismét visszatért.  Én meg csak csúsztam és csúsztam. Később dédnagyanyám elmesélte, hogy ez az égi csoda legtöbbször eső után jön elő. Ezek után gondolhatjátok, hogy vártam, hogy végre a fenti esőcsapokat újra és újra megnyissák az égiek.

Ám most már hosszú hetek óta nem találom. Emiatt el is indultam az erdőbe, hogy megkeressem. Ezen a keresős utamon találkoztam azonban egy pici tündérlánnyal, akinek elmeséltem bánatom. Ő ekkor úgy elkezdett sírni, hogy hirtelen egy hajót kellett készítenem ágakból és levelekből, hogy a könnyeiből fakadó patakba bele ne fulladjak. Amikor 7 nap és 7 éj sírás után elálltak a könnyei elmesélte, hogy bizony az égi csúszdát a gonosz boszorkány tekerte le az égből, mert megirigyelte a színeit. Azóta is egy ládába, összehajtogatva lapul, és várja, hogy valaki kimenekítse onnan. Kérdeztem tőle, hogy hogyan lehetne kiszabadítani. Ő azt mondta, hogy abban az esetben lesz újra az égen, ha varrnak, hajtogatnak, rajzolnak neki csodálatos színes ruhákat, de legalább egy tucatnyit. Lehet az sapka, szoknya, cipő, blúz, kalap, bármi csak színes legyen. Utolsó határidőt is megadott. Augusztus 30-án, éjfélig szeretné ezeket a holmikat. Ha addig nem lesz ruhája, a csúszdánkat kezdi el szétvágni és abból varr magának egy kendőt, hogy mindig ő lehessen a világ legszínesebb boszorkánya.

Hát ezért fordulok hozzátok kedves Cinegék. Áginak is írtam már. Ő kérte, hogy írjak nektek, hiszen Ti eddig mindig segítettek rajtunk. Én szívesen kihúzok egy kötelet a Koronázó fátokhoz, ahova kicsipeszezhetitek a ruhákat. Ági említette, hogy augusztus 30-án  ( a tűzijáték utáni 10. napon )úgyis találkoztok 5 órakor a Békás tó előtti réten, így talán könnyebb lenne, ha együtt mennétek el a fához.

Bízom a segítségetekben, és szívből kívánom, hogy legyen olyan nyaratok, amilyet mindig is szeretetek volna.

Ölellek Titeket: Balenó, a legkisebb manó

2015.


Kedves Emese!

Tegnap éjjel olyan hihetetlen dolog történt velem, hogy frissiben el kell, meséljem Neked:

Úgy kezdődött, hogy magam sem értettem, hogy miért, de az éjszaka közepén felébredtem. Először azt hittem, hogy a nagy melegre. Aztán arra gondoltam, hogy az ablakon bevilágító holdsugárra vagy talán a hangosan ciripelő tücsökzenére. Aztán rájöttem, hogy egészen más zajok ébresztettek fel: valami gurult, valami koccant, valami vagy valaki kaparászott, valami vagy valaki éktelen hangosan szuszogott a kertben. Kiléptem a teraszra és reccsent valami a lábam alatt. Egy dió volt. Egy lyukas dió. Ebben még semmi szokatlan nem lett volna, ha csak az nem, hogy nyár közepén hogy a csudába kerülhetett pont az ajtóm elé? Lehajoltam, hogy felvegyem és közben a csillagok fényében tudod, hogy mit láttam? Azt, hogy a fűben felém gurul sok-sok bronzosan csillogó apróka ebből a gyümölcsből.

-  Hogy gurulhatnak? – morfondíroztam magamban és aztán észrevettem az apró népet. Hangyák sokasága görgette, gurította maga előtt őket. Amikor már mindegyik a közelembe ért és megszámoltam, hogy hány darab is van ezekből a bronzdiókból kiderült, hogy 29. Pont annyi, ahány Cinegefióka lesz idén a csoportunkban. Akkor már hittel hittem, hogy a manóink szeretnének valamit üzenni, de vajon mit? Kezembe vettem az egyiket és ha, hiszed, hanem ketté vált a kezembe és egy lepkeszárny vékony papír került elő belőle, mindenféle krikszkrakszokkal.

قبول شعر عشق ما را به علامت این سال و کمک به الف ها به تصویب همه از آنها به دور به دور شدن از سرد!

جن گردو

Ahogy megláttam a betűket rögtön felismertem a tünde írást, de vajon, mit akarhatnak tőlem/tőlünk a diótündérek és honnan fogom megtudni, hiszen a betűket csak felismerem, de olvasni nem tudom. Felbontottam a következőt és a következőt, de mindegyikben csak a levelet találtam. Sehol egy tünde ABC és, amikor kissé szomorúan az utolsó diót is megnéztem ismét mocorgásra kaptam fel a fejem. Fürge lábak kaparásztak. Egy szürke, hátán fekete csíkos kisegér görgetett maga előtt egy ezüst diót. A lábam elé gurította ás már el is surrant.

- Jaj, de jó! A tündéreknek eszébe jutott az ABC könyv! – gondoltam magamban és gyorsan feltörtem ezt is, de csalódnom kellett, mert ebben is csak egy levelet találtam. Forgattam, forgattam, de hiába csak betűk és mondatok tünde nyelven és semmi, de semmi, ami segítene a megfejtésben és akkor…

Akkor hangos szuszogásra kaptam fel a fejem. Egy sündisznó közeledett felém az erdő felől és egy hatalmas aranydiót gurított maga előtt.

- Végre, végre, ez már nem lehet más, mint az abécés könyv!

Így is volt: az aranydióban szépen, sorban megtaláltam a tünde betűket és így már sikerült lefordítani az előzőekben talált pilleszárny könnyű leveleket.

A bronz dióban ez volt:

Kedves Emese!

Idén mi, tündérek küldjük Neked az idei „bánatűző” jelversedet, mert a manóknak új várost kell építeniük, hiszen a télen sokuké összedőlt. Neked ezt választottuk:

Csigabiga gyere ki,
Szebb a világ ideki,
Bújj ki kapud aljába,
Ló búsuljon magában,
Ha a lábad táncra áll, 
Kilenc tücsök muzsikál,
Járod akár száz napig,
Míg bocskorod elkopik

Az ezüstdióba rejtett levélben ezt írták:

Kedves Cinegefiókák!

Emléketek még a téli „varázslatos jégvilágra”? Igen, arra, amikor hetekig járhatatlanná váltak az erdei utak? Na, akkor történt, hogy tönkre ment több tucatnyi manó család háza. Tavasz óta éjjel, nappal próbálnak új várost építeni maguknak és ugyan sok barátjuk segít nekik (tündék, hangyák, méhek, lepkék, katicák és a szarvasbogár) segítünk, de ők is és mi is annyira aprókák vagyunk, hogy nem biztos, hogy elkészülünk a hideg beállta előtt,ezért kérünk Benneteket, hogy segítsetek, mert ha minden Cinegés készítene egy-egy manóházat vagy kertet, akkor biztos, hogy nem kellene egy manónak sem vacognia a téli hidegben.

Segítségetekben bízva szép nyári napokat kívánunk: Diótündérek és a manó barátok

Ugye segítünk? Találkozzunk augusztus 28-án délután 1/2 5-kor az oviban és, - ha készítetek házikót, kertet, manó bútort, játékot, ruhát - akkor azt hozzátok magatokkal! (Kényelmes cipőbe gyertek, mert kisétálunk az erdőbe, hogy tovább építsük a tavasszal elkezdett Manóvárost! És, hogy ne maradjunk éhen, szomjan a terülj, terülj asztalkánkra minden finomságot örömmel fogadunk.)

További jó pihenést! Ági, Ildi, Kriszta, Zsuzsi

2014.

Halihó, kedves Cinegék és Cinegefiókák!

Ti merre jártok?

Én Tiszaugon töltöttem el egy pár napot. Mit is kell tudnotok erről a mesés helyről?

Egyrészt azt, hogy itt is manók élnek – mint Nagykovácsiban - egy hatalmas tölgyfa tövénél. Másrészt azt, hogy a holtágban lakik a halkirálynő, aki mindenkinek teljesíti három kívánságát. Szóval varázslatok sokaságára számítottam, amikor busszal elindultam a Tisza partjára, de valahogy idén minden egy kicsit nehézkesen indult: a manók napokig nem válaszoltak a nekik írt levélre és a halkirálynő úgy elbújt a nádasban, hogy nem leltem meg, ezért a kívánságaimat sem tudtam elmondani neki. Teltek múltak a napok és elérkezett az a nap, amikor haza kellett indulnom. Teljesen elkámpicsorodva szálltam fel a vonatra, hogy ezen a nyáron már semmi, de semmi varázslat nem történik körülöttem. Szóval ültem a vonaton és olvastam, amikor is a nyitott ablakon berepült egy méhecske és a könyvemre szállt és hiába próbáltam elhessegetni újra és újra visszajött és csak zümmögött és zümmögött a fülembe.

Nagy sokára azonban elszállt. El is felejtettem volna ezt az apróságot, ha otthon az ajtót nyitva nem történik meg mindez újra: egy másik méhecske (vagy talán ugyanaz?) szállt be az ablakon és újra és újra a fülem mellett zümmögött. Aztán ugyanez történt, amikor sétálni mentem a Békás-tóhoz. Amikor vásárolni indultam a közértbe, és amikor a barátaimmal fagyiztam a cukrászdában. Mindig ott volt egy-egy méhecske és csak zümmögött és zümmögött és zümmögött és bevallom Nektek őszintén, hogy egy kicsit megijedtem. Féltem, hogy előbb vagy utóbb valamelyik megcsíp és ezért folyamatosan elhessegettem és nagyon örültem, amikor sok-sok nap után abba maradt a zümmögés és nem követett tovább egy méhecske sem.

Aztán ma reggel tudjátok mire ébredtem? Méz illatra. Nem értettem, mert ugyan van itthon vagy 10 mézes üvegem, de mind üres (és nem Micimackó dézsmálta meg mindet, hanem én, mert nagyon szeretem), de akkor honnan ez az illat? Elindultam az illat nyomába és az egy szem rózsámig jutottam (mert nekem is van ám egy rózsám, mint a Kishercegnek) és annak a tüskéjén felakadva megláttam egy bóbitát, melyre egy zöld hínárral rá volt kötve egy összetekert, picinyke tündérrózsa levele.

Akkor már éreztem, hogy ez biztos, hogy egy újabb manó levél. Egyből az jutott az eszembe, hogy vajon idén milyen galibába kerültek kópé barátaink? (/Emlékeztek még arra, amikor kenyeret kellett sütnünk, mert a búzájukat kipergette a szél és nem tudtak lisztet őrölni? Tavalyelőtt meg hajót kellett készítenünk a vízi manóknak, mert nem jutottak haza a nádasba. Előtte meg meséket és betűket kellett keresgélnünk, hogy a kismanók végre valahára el tudjanak aludni./ Kibontottam a levelet és tudjátok, hogy hogyan kezdődött? Így:

„ A teremburáját, hát Te aztán már tényleg nagyon felnőtt vagy, mert hiába keresett meg a méhkirálynő azzal, hogy segítséget kérjen, mert te csak hessegetted, hessegetted napokon keresztül és nem figyeltél rá, pedig szükségük lenne a méhecskéknek arra, hogy valaki segítsen rajtuk és én téged és a Cinegéket ajánlottam.

(Amikor idáig jutottam a levélben gyorsan megnéztem az aláírást. Igazam volt, tényleg manó levelet kaptam, mert Valdi (ugye emlékeztek még a vízi manónkra) írta alá, aki ennyire még soha, de soha nem haragudott rám)

Nagyon, de nagyon remélem - folytatódott a levél -, hogy a manó írást azért még el tudod olvasni és tudtok segíteni a számunkra oly kedves apró népen: a méheken, mert nagy bajban vannak. Kidőlt az az ős öreg hársfa, ahol eddig éltek, ahol a kaptárjuk volt, ahová a virágport hordták, ahol a mézet készítették és ahol a kicsinyeiket nevelték. Most aztán hova repüljenek haza? Hová hordják a virágokról összegyűjtött virágport? Hova húzódjanak az eső elől?

Segítsetek, kérlek, mert ha nem lesz új szállásuk, akkor bizony az egyik legkedvesebb manócsemege sem lesz, mert az nem más, mint a mézes dió és kismanók sem fognak tudni elaludni az esti, langyos mézes tejük nélkül, Biztos vagyok abban is, hogy Nektek is hiányoznának kedvenc gyümölcseitek, hiszen a méhek nélkül, - akik a virágport egyik fáról, virágról a másikra hordják – azok sem lennének.

Mi, manók túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy új méhmenedéket készítsünk, ezért kérlek Benneteket, hogy Ti tegyétek meg ezt:

Készítsetek méh szállást, melyet fel lehet akasztani egy fára és hozzátok el augusztus 28-án délután 5 órakor a Kaszáló utcába, ahonnan elindulva keressetek egy új fát, ahol a méhecskék nyugodtan élhetik tovább az életüket és készíthetik a manók és emberek egyik legkedvesebb csemegéjét: a mézet!

Segítségeteket előre is köszönöm. Valdi (a vízi manók nemzetségéből)”

Ez volt a levélben (és én nagyon, de nagyon örültem, hogy annyira még nem vagyok felnőtt, hogy a manó betűket se tudjam olvasni).

Anélkül, hogy megkérdeztelek volna Titeket, már válaszoltam is, mert tudom, hogy Ti is segíteni szeretnétek. Megírtam Valdinak, hogy segítünk és persze, hogy készítünk menedéket, de ahhoz tudnunk kell, hogy hány méhecske is lakott abban a kaptárban? Nem fogjátok elhinni, de pont 25. Annyi, ahányan vagyunk. Mi Cinegések. Erről aztán egyből az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha mindenkinek lenne egy méhecskéje? Ha tetszik az ötlet, akkor adj nevet a méhecskédnek és, ha ráírta Anya vagy Apa a méhecskés papírra, akkor dobjátok be az ovi postaládájába.

További szép nyarat Mindenkinek! Ági, Ildi, Kriszta, Zsuzsi

2013.

Halihó, kedves Cinegék és Cinegefiókák!

Két nagyon fontos dolog történt velem és körülöttem a nyáron, melyről Nektek is tudnotok kell!

Az első: Ismét levelet kaptam a manóktól. Persze ezt már lassan megszokjuk, hiszen valahogy nyaranta mindig valamilyen kalamajkába keverednek és tőlünk várják a segítséget.

/Emlékeztek még arra, hogy tavaly nyáron kenyeret kellett sütnünk, mert a búzájukat kipergette a szél és nem tudtak lisztet őrölni? Tavalyelőtt meg hajót kellett készítenünk a vízi manóknak, mert nem jutottak haza a nádasba. Előtte meg meséket és betűket kellett keresgélnünk, hogy a kismanók végre valahára el tudjanak aludni./

Szóval, amikor egy játékos szellő Gyűrűfűn (ahol éppen nyaraltam) a lábam elé ejtett egy gyönyörűséges levélkönyvet, akkor rögtön arra gondoltam, hogy már megint milyen csávából és galibából kell kisegítenünk ezeket a rosszcsont, de kedves manókat. Amikor azonban elolvastam a levelet rá kellett jönnöm, hogy abban ugyan igazam volt, hogy a manóktól jött és abban is, hogy segítséget kérnek, de nem maguknak, hanem kedves barátaiknak a tündér-világ lakóinak.

Elküldöm Nektek a manók levelét, amit nekem küldtek és kérlek Benneteket, próbáljunk meg segíteni, mint eddig is minden évben.

Hahó, Cinegefiókák!

Remélem emlékeztek még rám: Valdi vagyok a vízi manó, és amikor a vihar elsodorta a hajóinkat Tőletek kértem és kaptam segítséget, hogy a vízi manók nemzetsége haza jusson. Akkor hajók sokaságával segítettetek rajtunk. Most azonban nem mi kerültünk bajba, hanem legkedvesebb játszótársaink a tündérek. A következő levelet kaptam Tőlük:

S. O. S. Segítség! Kedves Valdi!

Ha Te vagy a manók nemzetsége nem segítetek, akkor idén nem tudunk elmenni az ezerévente egyszer megrendezésre kerülő HOLGFÉNY-ESTRE és nem tudjuk eltáncolni Nektek és a többi mesés lénynek a csillagtáncunkat, mert ebben az évben bizony rossz mesterembert bíztunk meg azzal, hogy készítse el azt a díszes hintót, amely elrepít minket a háromágú fűzfánktól a Tündér-liget közepén álló fűzfáig. Évezredek óta szebbnél szebb hintóval érkeztünk. Biztos emlékszel még a tűzmadár készítette piros-narancs hintónkra, a lepke vontatta virághintóra vagy a napsugár fonattal díszítettre.

Idén 100 évvel ezelőtt, - mert, mint tudod egy tünde hintó elkészítéséhez ennyi idő kell a varázslényeknek – a sok-sok szebbnél szebb ötlet közül kiválasztottuk Köd Mester napfényben szikrázó, széllel hajtott harmat hintóját. El sem tudod képzelni milyen gyönyörűséges volt, amikor elkészült. Ezüstös fényben csillogott, hófehér ködparipák húzták és játékos szellőgyerekek tolták. Nagyon boldogok voltunk, amikor elkészült és végre beleülhettünk. Egy-két próbakör után kikötöttük a hintót a háromágú fűzfához és mindenki elkezdett készülődni az ünnepségre. A diótündérek dióhéjból kalapokat készítettek. A virágtündérek szirmokból a táncos szoknyákat varrták, a fénytündérek nap és holdsugárból ékszereket, koronákat kovácsoltak. Sürgött-forgott minden tündér és reggelre el is készült mindenki, de amikor hintóba akartunk szállni és szétnyitottuk a fűzfa-sátor ágait tudjátok mit láttunk? SEMMIT. Eltűnt a harmatcseppekből készült ködlovas hintó. Kerestük mindenhol, de hiába. Egészen addig el sem tudtuk képzelni, hogy hava lett, amíg a keresgélés zajával fel nem vertünk álmából egy hófehér bagolyfiókát, aki kicsit morcosan, mérgesen, álmosan így szólt:

- Ejnye, tündérek, hogyan lehettetek ennyire oktondiak. Titeket aztán jól becsapott Köd Mester, hiszen még a tojásból éppen kikelt legkisebb bagoly is jól tudja, hogy a köd és a harmat az első napsütésre fölillan az égbe, hát ez történt a ti hintótokkal is. Nézzétek azt a felhőt az égen! Az volt a hintótok. – és mi felnéztünk és fent, fent, nagyon magasan megláttunk egy gomolygó, szélben tovatűnő felhőpamacsot.

Volt hintónk, nincs hintónk és nincs már 100 évünk, hogy újat készítsünk, hiszen 10 nap múlva van a Holdfény-ünnep. Kedves Barátaink! Kérünk, segítsetek!

- Az nem lehet, hogy a tündérek tánca nélkül ünnepeljünk – gondoltam magamban és összehívtam a legügyesebb kezű manó mestereket.

Eljöttek a tűzmanók, de ők azt mondták. hogy nekik legalább 70 év kell egy ékköves, aranyhintó kovácsolásához. a kéreg manók 50 év alatt tudtak volna egy fából és mohából készített hintóhoz. A levélmanók 20 évet, a szivárványmanók 10 évet mondtak. Sőt még a legegyszerűbb csiga-hintó is csak 35 nap alatt készülhet el. Teljesen elszomorodtam és már-már megírtam a választ, hogy akármennyire is szeretnénk. nem tudunk segíteni és akkor hirtelen eszembe jutottatok TI, ti CINEGÉSEK. Arra gondoltam, hogyha hajókat tudtatok készíteni, akkor talán 10 nap Nektek elegendő idő arra, hogy hintókat is sikerüljön és akkor… És akkor ott lehetnek a tündérek a Tündérliget Holdfény-estjén és eltáncolhatják a csillagtáncot.

Kérlek, segítsetek! Valdi, a vízi manók nemzetségéből

Ugye segítünk? Készítsetek hintókat akármiből (pl. kartonból, műanyag palackból, tojástartóból, dió vagy dinnyehéjból …)  Az elkészült alkotásokat hozzátok magatokkal az első Óvodai napra (szeptember 2.)  és még aznap délelőtt kitesszük őket a patakparti fűzfák alá, hogy elrepülhessenek a tündérek Tündér-ligetbe.

Segítségeteket a tündérek és a manók nevében is előre köszönöm: Ági

2012.

1. levél

Kedves Cinegék és Cinegefiókák!

Mi mással is kezdhetném ezt a levelet, mint azzal, hogy azt hiszem, hogy a manóink már megint bajba kerültek és a segítségünkre szorulnak.

Miért is fogalmaztam úgy, hogy gondolom és nem úgy, hogy biztosan tudom? Ahhoz, hogy ezt megértsétek, le kell írnom, hogy mis történt velem tegnap este.

A történethez hozzátartozik az is, hogy ahol most lakom az udvaron van egy hatalmas, terebélyes fűzfa, melynek ágai a földig hajolnak és egy árnyas kuckót takarnak.

Nyár elején a nagy melegek előtt én ebbe a mindig hűvös kuckóba berendezkedtem. Téglákból és deszkákból asztalt készítettem, székekkel körberaktam, és ha olvasni, beszélgetni vagy csak a szél zúgását, madarak csivitelését hallgatni támad kedvem, ide bújhatok. Szóval tegnap délután átjött a Zsuzsi egy kicsit beszélgetni. Fogtuk a kávéinkat és bebújtunk a fűzfa alá és egyszer csak azt vettük észre, hogy rá esett az asztalra egy papír fecni. Aztán még egy és még egy és egyre több. Már olyan sűrűn záporoztak mintha „papír zivatar” lenne és csak gyűltek, gyűltek a papír darabkák. Aztán egyik pillanatról a másikra abba maradt a „papír zápor” és ahogy a kezünkbe vettük a darabkákat, megláttuk, hogy az egyik oldalán valami írás féle van. Éppen nekiálltunk, hogy a darabkákat összeillesszük, amikor hirtelen szél kerekedett és szerte széjjelfújt minden darabot. Szaladtunk mindenfele, hogy újra egy kupacba gyűjtsük mindet.

Voltak darabkák a fűzfaágakon, az indás tökszárakon, a szúrós csalánon, a paradicsomfa tövében. Volt, amelyik a rózsabokron akadt fenn és volt, amelyik a kerítésen átrepülve a birsalmafán landolt. Sőt, egy darab a fecskefészek közepébe pottyant. (Képzelhetitek azt a csivitelést és szárnycsapkodást, amit a fiókák ijedtükben csaptak. Ja és a csalán is nagyon szúrós volt és a szomszéd néni sem nézte jó szemmel, amikor átbújtunk a kerítésen.)

Minden nehézség ellenére azt hiszem, hogy sikerült minden darabot megtalálnunk, de a darabkák annyira összekeveredtek, hogy a barátnőmmel nem volt elég türelmünk kirakosgatni a mozaikot és így aztán a szöveget sem tudtuk elolvasni.

Arra gondoltam, hogy hátha Ti segítenétek, ezért mindenkinek küldök egy pár darabot, hátha Ti türelmesebbek vagytok és össze tudjátok illeszteni őket és akkor kiderülhet, hogy igazam van-e és már megint a manóink kerültek csávába. (Persze majdnem, hogy biztos, mert ki mástól is kaphatnánk ilyen furcsa módon levelet?)

Kérlek Benneteket, hogy ha sikerül összeillesztgetni a darabokat és elolvasni a rajta lévő szöveget dobjátok be az óvoda postaládájába vagy hívjatok fel, hogy én is tudjam, hogy valóban „manó levelet” kézbesített-e a szél, és ha igen miben, hol, mikor és hogyan kellene segítenünk!

Várom a leveleket, hívásokat és az ötleteiteket!

További szép nyarat kívánok mindenkinek! Ági

2. levél

Halihó, Kedves Cinegék!

Már megint megtörtént. Már megint bajba sodortuk magunkat, pedig mi csak jót akartunk tenni és segíteni.

És tessék, már megint ott tartunk, hogy Tőletek kell segítséget kérnünk.

A történet nyár elején kezdődött, mielőtt a vízi manók tengerre szálltak volna, hogy megkeressék a papagáj kalitkák kulcsait. Eljöttek hozzánk és megkértek minket arra, hogy az ősszel ültetett búzájukat Péter-Pál napján arassuk le, vigyük el a malomba és őröltessük meg, hogy legyen télire lisztjük, melyből kenyeret süthetnek.

Természetesen vállaltuk a feladatot, hiszen ők az unokatestvéreink és egyben a legjobb barátaink és egyébként is a két búzatáblát csak egy búzavirágos, pipacsos út választotta el egymástól.

Ezután (mint tudjátok) a vízi manók tengerre szálltak mi meg készülődtünk az aratásra. Rengeteg dolgunk volt. Kiélesítettük az aratógép késeit, megfentük a kaszákat, sarlókat. Kötelet és zsákokat szőttünk, varrtunk, megjavítottuk a tavalyi aratáson elromlott cséplőgépet és átnéztük a szekerünk minden centijét, hogy nehogy valami kalamajka legyen.

Péter-Pál napjára minden készen állt az aratásra. Kora hajnalban el is indultunk és délre már az egyik búzatáblával végeztünk is. Kora délutánra már mindkét táblát learattuk és kévébe kötöttük a búzaszálakat. Estére ki is csépeltük, sőt zsákokba is raktuk a búzát. 3 zsáknyi magunk termett, ami nagyon jó és bőséges termésnek számított. Évek óta nem termett ennyi gabonánk és este a tűznél már azt tervezgettük, hogy hány és hányféle kenyeret, süteményt fogunk sütni abból a lisztből. Amit a malomban megőrölnek nekünk.

Másnap reggel, amikor felébredtünk szekérre raktuk a zsákokat és elindultunk a malom felé vezető úton. Békésen poroszkáltunk, amikor egyszer csak az út széléről keserves sírást hallottunk. Megállítottuk a szekeret és leszálltunk megkeresni ki rí ilyen keservesen. Az árok partján aztán meg is találtuk: egy  gyerek zokogott.

- Miért vagy ennyire nekikeseredve? – kérdeztük.

- Azért, mert a hangyabolyt, ahol élek tegnap beomlasztotta egy nagy és hangos gépezet és minden nyáron összegyűjtött eleséget maga alá temetett a föld és hiába keresgélünk, egy mákszemet sem találunk meg belőle. Mi lesz a bolyban lakókkal télen? Hogyan húzzuk ki jövő tavaszig? – válaszolta a kis hangya nagy hüppögések közepette.

Arrébb mentünk tanácskozni és úgy döntöttünk, hogy a kis hangyának ajándékozzuk az egyik zsákot, hiszen a maradék két zsák bőven elég lesz a manó kenyerekhez.

Így is tettünk. Levettünk egy zsákot a szekérről és tovább mentünk.

Döcögött tovább a szekerünk, de egy kátyúnál beleragadtunk a sárba. Leszálltunk és megpróbáltuk kitolni a sárból a szekeret, amikor is éktelen jajveszékelés hangját hozta felénk a szél.

Elindultunk a hang irányába és megláttunk egy családot, ahogy le, felszaladgáltak, és közben csak azt mondogatták:

- Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? Mi lesz velünk?

- Mi a baj? – kérdeztük kicsit megszeppenve.

- Az éjszakai eső kiöntötte a lyukat, amiben éltünk és a víz elmosta az összes télire összegyűjtött ennivalónkat. Egy mákszem sem maradt. Mit adok majd télen enni a gyerekeimnek? – válaszolta hüppögve az egér mama.

Megbeszélnünk sem kellett, hogy mit tegyünk. Visszamentünk a szekérhez. Levettünk egy zsák búzát, - hiszen jó beosztással nekünk úgy is elég az egy zsáknyi - és odaadtuk az egereknek és lássatok csodát az így könnyebbé vált szekerünk az egerek segítségével könnyedén kikeveredett a sárból és tovább tudtunk menni az úton a malom felé.

Már majdnem a malomnál jártunk, amikor egy szútós vadrózsa bokor tövéből szomorúnak tűnő csivitelés hallatszott, ezért aztán újra megállítottuk a szekeret. Óvatosan széthajtottuk a szúrós venyigéket és ott rátaláltunk egy törött szárnyú , aki elmesélte, hogy már 3 egész napja étlen, szomjan próbál kiszabadulni, de a törött szárnyával ez nem sikerül.

Mi mást is tehettünk volna, minthogy elé szórtuk az utolsó zsák búzánkat, megitattuk és bekentük a szárnyát a tündevízzel (mely, mint tudjátok, mindent gyógyít, és amiből tavaly nyáron Nektek is küldtünk) és örömmel láttuk, hogy jóllakottan egyszer csak szárnyra kap.

Akkor és csak akkor kaptunk észbe, hogy bizony semmi értelme tovább mennünk a malom felé, hiszen az összes búzát, melyből lisztet őröltethettünk volna szétosztottuk. Az igazság azonban az, hogy ezt egy kicsit sem bántuk, hiszen megmentettünk egy egész bolynyi hangyát, egy egércsaládot és egy cinegét, de biza ezzel „bajba” sodortuk magunkat (és a vízi manókat).

Addig, addig törtük a fejünket, amíg aztán eszünkbe jutott, hogy Ti már annyiszor kihúztatok a csávából, hátha most is tudtok segíteni.

Kérünk Benneteket, hogy írjátok meg nekünk, hogy tudtok-e és ha igen hogyan és mikor segíteni!

Barátaitok: a Csenő Manók

Halihó, kedves Cinegék és Cinegefiókák!

Szeretném Nektek megköszönni, hogy ilyen sokan elküldtétek nekem a manók levelét és, hogy törtétek a fejeteket, hogy hogyan tudnánk a bajba került manóinknak segíteni.

Nagyon tetszett az az ötlet, amit a legtöbben javasoltatok, hogy süssünk mi a manóknak kenyeret, amit beoszthatnak maguknak télire.

Az ötleten felbuzdulva nekiálltam a szakácskönyveimet, receptújságaimat lapozgatni, de hiába kerestem, kutattam ilyen receptet sehol sem találtam. Már, már teljesen elkeseredtem, amikor e fűzfám alatt a reggeli kávémat szürcsölgetve hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a lábam alatt egy kisegér cikázik össze-vissza. Aztán rájöttem, hogy bizony nagyon is jól tudja, hogy mikor merre szalad, mert a homokba a láblenyomatából először betűk, aztán szavak és a szavakból mondatok formálódtak:

„A manókenyér gyerekököl méretű, mert ha nagyobb, akkor nem bírják felemelni.”

Az ebéd utáni kávém kortyolgatása közben meg azt vettem észre, hogy hangyák sorjáznak az asztalon és a terítőn fura alakzatokba rendeződnek. Amikor jobban megnéztem a krikszkrakszokat rájöttem, hogy újabb segítséget kaptunk, mert a hangyák betűkké rendeződtek:

„A manókenyér teteje csillagalakban, mélyen be van vágva, mert csak így tudják darabokra törni.”

Délutáni kávém mellé lyuggatott fűzfalevelet kaptam a poharamba, melyet egy cinege kézbesített. A lyukak is betűket, szavakat alkottak:

„A csenő manók kenyerének fűszere a napraforgó vagy a tökmag, a vízi manóké a lenmag vagy a szezámmag.”

Ezekből a furcsán érkező üzenetekből már kiderült, hogy milyen is az igazi manókenyér: gyerekököl méretű, csillagkarcos tetejű, magokkal teli.

Most aztán már úgy érzem, hogy könnyű a dolgunk és valóban tudunk segíteni.

Kérlek Benneteket, hogy süssetek egy apró cipót a csenő manóknak és egyet a vízi manóknak és hozzátok el az oviba Augustus 28-án reggel 9óráig az óvodába, amikor is a vízi manók kenyerét elvinnénk a Békás tóhoz és a csenő manóékét a nagy fához! (Minden ráérő felnőttet is szívesen látunk nyitó ezen a tanévnyitó játékon)

És, ha már úgyis benne vagytok a gyúrásba, dagasztásba, sütésbe, a babakonyhánkba is készíthetnétek kenyereket, péksüteményeket, süteményeket, tortákat a maradék kenyértésztából sütés után napon keményre szárítva vagy só-liszt gyurmából sütőben takarékon szárítva, sütve.

Segítségül küldök kenyér receptet és só-liszt gyurma receptet és egy dagasztást és sütést segítő varázsmondókát, hogy biztosan szépre piruljanak a cipóink.

A manó kenyerek sütéséhez:

Mondóka a dagasztáshoz:

Gyúrd, dagaszd a kenyeret,

Tekenőbe kelesztgesd,

Nagy kendőbe tekergesd,

Szakajtóba szendergesd.

 

A sütéshez:

Parazsad süssön kemence

Cipót puhára, kerekre.

Jól süss, kedves kemence!

Kenyér recept: Kovászos kenyér

Kovászhoz:

  • 1 kocka friss élesztő
  • 75 g rozsliszt
  • 75 g félfeher búzaliszt (BL112)
  • 200 ml langyos víz

Kenyértésztához:

  • 500 g félfehér búzaliszt (BL112)
  • 2 tk só
  • 2 ek olaj
  • 200 ml langyos viz
  • kb. 50 g liszt (a dagasztáshoz)
  • magok (napraforgó, tökmag, len vagy szezámmag)
  1. A kovászhoz az élesztőt feloldjuk a langyos vízben. Hozzáadjuk a kétféle lisztet és simára keverjük. Lefedjük egy konyhakendővel és  meleg konyhában 24 órát kelesztjük.
  2. A kovászhoz hozzáadjuk a langyos vizet, az olajat, sót, a 500 g lisztet és a magokat és összekeverjük, majd dagasztjuk, amíg a tésztát már nem ragad, ha szükséges adunk még hozzá lisztet.
  3. További 7-8 percig dagasztjuk.
  4. Meleg helyen 1 órát kelesztjük, majd ismét átdagasztjuk és cipót formálunk, amit csillagalakban bevágunk.
  5. A cipót sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük és további 1 órat kelesztjük.
  6. A sütőt 220 fokra előmelegítjük.
  7. A cipót betoljuk a sütőbe, 10 perc múlva a sütőt 200 fokra állítjuk és további 45-50 percig sütjük.

2011.

Kedves Cinege fiókák!

Tegnap este óta azon törtem a fejem, hogy hogyan is tudnék segíteni. Hogy kiknek is? Hát a kicsit kópé, kicsit rosszcsont, kicsit széllelbélelt csenő manóinknak, mert, hogy bajba kerültek. Aztán egyszer csak eszembe jutottatok Ti.

Biztosan tudom, hogy ugyan már sokszor borsot törtek az orrunk alá, - hol a piros tárgyainkat csenték el, hol a Télapó ajándékait, hol a meséinket – Ti , ha meghalljátok mi történt segíteni akartok majd.

/Azok kedvéért, akik nem élték át velünk az eddigi kalandjainkat röviden írnék arról, hogy hogyan is kezdődött és folytatódott a kapcsolatunk a piros sapkás csenő manókkal:

A történet úgy kezdődött, hogy ezelőtt 5 évvel, amikor nyár végén kinyitottuk az óvodát és beléptünk nem találtuk a piros tárgyainkat. Nem találtuk a piros ceruzákat, építőjátékokat. Nem találtuk a nagyfazék tetejét és Szamóca piros színű fogkeféjét. Semmi, de semmi nem volt meg. Ami piros színű volt és még az óvoda kulcsa is eltűnt menet közben, mert az meg piros szalaggal volt felakasztva egy szögre.

Tanácstalanul álltunk és keresgéltünk, amikor is az udvaron a fűben észrevettünk egy piros kisautót és aztán sorban egyre több tárgyat láttunk meg a fűben, a járda szélén, az erdei ösvényen. Úgy sorakoztak, mint az erdei útjelzők és mi mentünk és mentünk és gyűjtöttük fáradhatatlanul az elcsent tárgyainkat és egyszer csak azt vettük észre, hogy az erdő szélén, egy virágos mező közepén, egy nagyra nőtt galagonyabokor tövében állunk és a bokor alján ott vannak a hiányzó tárgyaink. Örömmel szedegettük őket, amikor Áron észrevett egy piros papírra írt levelet. Kibontottam és felolvastam és így aztán megtudtuk, hogy a manóknak, azért kellett kölcsönvenniük a piros tárgyainkat, mert csak egy piros „varázskör” védhette meg az országukat attól, hogy egy hatalmas, fekete felhő bekebelezze. Először körberakták saját sapkáikat, kabátjukat, csizmáikat, de az még nem volt elég. Jöttek a barátaik: a katica a piros szárnyát adta kölcsön, a pipacs a szirmait, a vadrózsabokor a csipkebogyóit, de hiába volt minden, mert még hiányzott egy rész a Határ köré rajzolt körből, és így védtelenek maradtak. Már- már azt hitték, hogy nyakukon a baj, amikor a legkisebbik, körömnyi manónak eszébe jutott, hogy az emberek házainak ablakában ott virít mindenütt a muskátli. Nekiindultak összeszedni a muskátli elhullott virágait és közben bekukucskáltak itt is, ott is az ablakon. Így találtak rá az óvodánkra, ahol rengeteg mindent láttak, ami piros. Besurrantak az ablakrésen, összegyűjtöttek mindent. Batyuba kötötték a szerzett kincseket, de a nagy sietségben beleakadt a kilincsbe és kiszakadt, de szerencsére az elhagyott tárgyak nélkül is pont ki tudták rakni a varázskört és a felhő tovaszállt. A levél végén megköszönték a segítséget és cserébe hagytak nekünk a tisztáson meglepetéseket.

Így kezdődött és azóta is tart a kapcsolatunk. Van, amikor megtréfálnak Bennünket, van, amikor mi készítünk nekik meglepetést és már az is előfordult, hogy megpróbáltuk csapdába csalni őket. Hol békésen, hol kevésbé békésen éljük egymás mellett az életünket./

Van, amikor hosszú ideig nem hallunk róluk. Így volt ez most is. Utoljára Mikulás környékén hallattak hírt magukról és azóta csend van körülöttük. Én már azt hittem, hogy elköltöztek tőlünk egy távolabbi, csendesebb erdőbe, de tegnap este kiderült, hogy tévedtem és már megint bajba keveredtek.

Úgy tűnik, megint segítségükre kell sietnünk. / milyen szerencse, hogy éppen kint ültem a kertben, mert különben lehet, hogy soha nem tudjuk meg, de szerencsére ott voltam, megtudtam és szeretném, ha segítenénk nekik.

Mi is történt ezen az estén?

Szóval üldögéltem a kertben és hallgattam az esti neszeket, amikor is egy süni rohant el a székem mellett és elképesztő sebességgel bebújt az illatos lonc bokrom alá. Kicsit meglepődtem, mert mint tudjátok a sünök óvatosa, megfontoltan, kicsit döcögősen közlekednek általában. Mire felocsúdtam volna egy kisegér surrant el mellettem és ő is eltűnt a bokorban. Aztán érkezett egy hosszútestű menyét, egy fészekaljnyi kék és széncinke, egy tucatnyi pillangó, egy rajnyi méhecske, egy egész zenekarnyi tücsök koma és legvégül két csiga, akik egy kicsit lassan haladtak, mert a hátukon hordták a házukat. Nem akartam hinni a szememnek, mert mindannyian az én bokrom felé igyekeztek és oda bebújva tűntek el a szemem elől. Őszintén bevallom Nektek én semmit nem értettem az egészből, és ahogy ott törtem a fejem egyszer csak a fülem mellett zümmögést hallottam. Már éppen el akartam hessenteni, aki ott dünnyög /azt hittem, hogy egy szúnyog akar belőlem jót lakmározni/, amikor is észrevettem, hogy nem szúnyog, hanem egy apró piros és lila ruhás virágtündér kering körülöttem. Nem akartam hinni a szememnek. Olyanok voltak, mint a legeslegszebb pillangók, amilyet még csak az álmomban láttam. Mozdulni se mertem nehogy elriasszam őket. Egy ideig még keringtek körülöttem és egyszer csak a piros ruhás leszállt a jobb kezemre, a lila ruhás a balra és akkor vettem észre, hogy mindketten nagyon, de nagyon szomorúak és záporozik a könny a szemükből. A könnycseppek, mint a kristályok úgy csillogtak a holdfényben. Teljesen tanácstalan voltam, hogy hogyan is deríthetném őket jókedvre, mert mint tudjátok az nem jó, ha egy virágtündér szomorú, mert akkor hervadásnak indulnak a virágok

Szóval ki akartam találni valamit, amitől elmosolyodnának, amikor is azt láttam, hogy elővesznek egy-egy fél diót és az abban csillogó port felém fújják. /Nyáron, amikor a Blankánál és Olionál jártam olvastam egy könyvben, hogy a tündérek a tündérport fél dióba tartják, de nektek bevallom, hogy eddig a pillanatig nem nagyon akartam én ezt elhinni, De zen az estén megtudtam, hogy ez bizony igaz./

Szóval a tündérek a tündérport felém fújták, ami beleszállt a hajamba, szemembe, orromba és tüsszentenem kellett tőle és amikor kitüsszögtem magam rájöttem, hogy értem a tündérek beszédét. Varázslat történt. Így tudtam mag, hogy a piros ruhás a pipacs tündér, a lila ruhás a levendula tündér és a mi kis tisztásunkon laknak sok-sok társukkal együtt a galagonyabokor mellett, ahol a csenő manók birodalmának a bejárata van. /Kicsit értetlen voltam, hogy hogy  nem láttuk őket soha, amikor mi is nap, mint nap ott játszunk, de ezt is elmagyarázták. Ők nappal alszanak a virágkelyhekben és éjjel szállnak ki a rétre, mi meg csak napközben játszunk a réten/ Jóban vannak a csenő manókkal, akik éjszakákon át szórakoztatják őket turpisságaikról szóló történeteikkel és ezek a piros ruhás, kicsit rosszcsont manók most ismét bajba keveredtek.

-         Már megint milyen galibát okoztak ezek a tréfáskedvű apróságok? – kérdeztem a tündérektől.

Ők azonban nem válaszoltak. Hanem odavezettek az illatos lonchoz. Óvatosan félrehajtottam az ágait és csodát láttam és hallottam /mert azt eddig elfelejtettem mondani Nektek, hogy a tündérportól aznap éjjel az állatok beszédét is megértettem./

Körben ültek az állatok és, ahogy hallgattam őket lassan kiderült, hogy mi a baj. Újra Manóföldhöz közeledik a hatalmas, nagy, fekete felleg és be akarja kebelezni azt. Ezt egyetlen módon lehet megakadályozni, ha a galagonyabokrot tele aggatják minél csillogóbb díszekkel, amik visszaverik az égre a nap sugarának fényét és emellett még el kell ültetni 30 cserépnyi búzamagot, mely tündérporral van összekeverve. Gondozni, nevelgetni kell a magokat egészen addig, amíg arasznyira nem nőnek. Aztán le kell vágni a zöld leveleket, szárakat, ki kell préselni a levüket. Azt össze kell gyűjteni egy kristályüvegbe és augusztus 27-én pontban déli harangszókor körbe kell locsolni a galagonyabokor által határolt Manó országot. Csak így menthető meg, így tartható távol a falánk felhő. A baj csak az, hogy hiába gyűjtötték össze a búzát, hiába ajánlotta fel a cserregő szarka az összes ékes-fényes, csilingelő díszét, nincs tündérporuk és túl kicsik ahhoz, hogy ennyi mindennel végezzenek. Tanácstalanok voltak, hogy kihez fordulhatnának segítségül, hogy segíteni tudjanak a barátaikon.

Ez volt az a perc, amikor már nem tudtam csendben maradni. Halkan így szóltam:

-         Mi Cinegék segítünk nektek, ha a tündérek adnak egy kis tündérport.

Amikor az állatok észrevettek nagyon megijedtek és százfele akartak szaladni, de amikor meglátták mellettem a virágtündéreket megnyugodtak és beengedtek engem is a körbe és akkor ott elvállaltam a nevetekben is a segítséget.

Megígértem nekik, hogyha nekünk adják az összegyűjtött búzaszemeket és a tündérek megszórják azt, akkor augusztus 1-ig minden Cinege elültet egy cserépnyi búzamagot és azt vigyázza, nevelgeti. 24-25-re elhozza az óvodához. Én 26-án learatom és kipréselem a búza levét és 27-én pontban tizenkettőkor körbelocsoljuk a galagonyabokrot, melyet előtte feldíszítünk tükrökkel, csillogós díszekkel. Ez a varázskör reméljük tényleg segít elűzni a felleget.

Nagyon bízom abban, hogy segítetek, hiszen pontosan 30 cserépnyi friss, zöld búzára van szükség ahhoz, hogy sikerüljön a varázslat /és azt hiszem nagyon hiányozna az életünkből, ha a manóink többet nem turpiskodnának/

Hogyan tudsz segíteni? Leírom lépésenként:

1.)  Az óvoda előtti parkolóban július 25-től találsz egy cserepet a jeleddel ellátva és benne megtalálod a tündérporral elkevert búzaszemeket.

2.)  Otthon porhanyós, fekete földbe, amihez hozzá keversz egy szép formájú kavicsot ültesd el a magokat és minden nap locsold meg őket, miközben valamilyen varázsigét mondasz, hogy biztosan nagyra nőjön a búzád, legalább arasznyira. /Úgy tudod megmérni, hogy a hüvelykujjadat a cserép tetejéhez illeszted, felfelé tartod a szétnyitott ujjaidat és, ha a búza a magasabbra ér, mint a kisujjad, akkor már kész a varázslásra./

3.)  Augusztus 25-én estig tedd vissza a parkolóba cserepestül az addig nevelgetett búzádat és, ha készítettél vagy gyűjtöttél csillogós díszeket, azt is tedd mellé.

Innentől kezdve jön az én feladatom. Levágom a búzák hajtásait, kipréselem a levüket és az addigra beszerzett kristályüvegbe töltöm.

Augusztus 27-én, amikor délelőtt (1/2 9-től kb.1/2 1-ig együtt lesz mindenki az óvodában, kivisszük a tisztásra az üveget az elkészített varázs lével és reményeim szerint segítünk manóinkon.

/ Hahó, Volt Cinegések, Nagyobb Testvérek! Ti is segítsetek! Készítsetek minél több fényt visszaverő készüléket és díszeket, hogy elűzhessük a fekete felleget!/

Segítségeteket előre is köszönöm, a találkozásig szép nyarat kívánva mindenkinek Ági

Feedek
Megosztás