Kép forrása: Jennyrosemann

Várfalvy Emőke: Napraforgó mondóka

Hol a nap, hol a nap,

fent a magas égen,

keresem, keresem,

jaj, de el nem érem,

leszek hát, leszek hát,

én a nap a réten,

ki szeret, ki szeret,

ha akar, elérjen.

Kép forrása: http://laginestamtr.blogspot.com

Várfalvy Emőke: Csodavirág

Olyan vagyok, mint a nap, szép kerek és sárga,

szirmaim közt széles kelyhem soha sincsen zárva,

ha megnövök tányéromból etetem a világot,

szeressétek a szép magas, napraforgó virágot!

Kép forrása: http://www.sparklebox.co.uk

Veres Miklós: Csalogató

Napraforgó, aranytál!
Egész nyáron ragyogtál.
Ragyogtál, forogtál:
mezők szépe te voltál.

Napraforgó, megértél!
Pergess magot, itt a tél.
Mag, mag bújj elő,
Vár a rigó, vár a cinke,
vár a madáretető.

Kép forrása: www.flickr.com

Papp Róbert: Napraforgó

Sárga tányér kerek arccal
Hunyorít az égre.
Felhők közt a napkorongot
Meglátja-e végre.

Amerről az izzó sugár
Az égről lecsordul,
Ezer társa hű szolgaként
Arrafelé fordul.

Ám egyszer csak felhőbojtár
Ostorával egyre
A szétszéledt felhőcsordát
Terelgeti egybe.

Hosszú nyakát jobbra-balra
Nyújtja, mint ki ráér,
Tekergeti sárga fejét
Rémülten sok tányér.

Kérdésére egy se tudja
Válaszul majd mit kap,
Mit tegyen egy napraforgó
Olyankor, ha nincs nap?

Amint ezen töprengenek
Ezerszemű-lények,
Göndör-bundás felhők közül
Kibújnak a fények.

Ellenállni egy se tud a
Varázslatos fénynek,
Mint egy sereg kiskatona
Egy irányba néznek.

Napnyugtától lógó fejjel
Halkan szundikálnak,
S reggel újra köszönnek az
Első napsugárnak.

Kép forrása: nurturestore.co.uk

Kálmánchey Laura: A napraforgó álma (Forrás: Meseles)

Egy napsütéses kora reggelen a kis napraforgó nagyot nyújtózkodott, arcát a nap felé fordította, és arra gondolt, milyen gyönyörű álma volt az éjjel. Egy méhecske repült el mellette, feltűnt neki a napraforgó önfeledt, boldog mosolya, ezért megállt egy pillanatra, hogy megtudja az okát.

Hát te minek örülsz ennyire mindjárt ilyen kora reggel? – kérdezte kedvesen érdeklődve.

Szépet álmodtam – felelte a napraforgó mámoros arccal.

Már éppen vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen a mesélésbe, de a méhecske nagyon elfoglalt volt. Most, hogy megtudta a jókedv okát, már nem akart maradni, tovább repült.

A kis napraforgó rendületlenül mosolygott. Egy pillangóraj repült arra, vidáman kergetőztek a nyári, virágillatú melegben, amikor nekik is szemet szúrt a napraforgó tündöklő jókedve.

Miért mosolyogsz ilyen boldogan?  kérdezték egymás szavába vágva.

Annyira szépet álmodtam – kezdte a napraforgó, de miután a pillangók meghallották a válaszát, mindjárt tovább repültek.

A nap már delelőn járt, rekkenő hőség volt. A napraforgótábla egykedvűen pompázott, csak a kis napraforgó mosolya volt töretlen. Egy szöcske ugrott a szárára, hogy szirmai árnyékában enyhülést találjon a nagy melegben. Feltűnt neki a napraforgó boldogsága, ezért rákérdezett:

Mitől vagy ilyen boldog, amikor olyan hőség van, hogy alig lehet bírni?

Nagyon szépet álmodtam.

Értem – mondta a szöcske. – Jó neked, hogy szoktál álmodni. Én épp csak lehajtom a fejem, és máris elalszom.

Azzal már ugrott is tovább. Bárányfelhők tűntek fel az égen, csapatban jöttek, és szórakoztatta őket a napraforgó ragyogó mosolya, de nem mondhatták el neki, túl magasan voltak.

Hangyacsapat érkezett a napraforgó szárához. Egy lehullott levél eltorlaszolta a megszokott útvonalukat, ezért kitérőt kellett tenniük, amíg eltakarítják az útról az akadályt. Egyikük felmászott a napraforgó szárára, onnan terelte a többit, és dirigálta az akadálymentesítést. Egy pillanatra feltűnt neki a napraforgó boldog ragyogása, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, nemhogy még kérdéseket is feltegyen. Gyorsan elvégezte a feladatát, majd csatlakozott a többiekhez, és elmasírozott.

A nap már leáldozóban volt, fénye megszelídült, a vakító fehér narancsos, pirosas árnyalatokká változott. A tücskök újult erővel zendítettek rá, a rigók búcsúzkodni készülődtek. A napraforgó rendíthetetlen nyugalommal és boldogsággal mosolygott, csak azt sajnálta kicsit, hogy senkinek nem tudta elmesélni, mit álmodott, pedig azt gondolta, ha elmondaná, talán a többieknek is jobb kedve lenne tőle. De senkinek nem volt ideje végighallgatni, ezért, csak úgy magának, halkan mesélte el az álmot, nehogy másnapra elfeledje:

Itt álltam a napraforgótábla közepén, pont úgy, mint most. De már nagy voltam. Körülöttem a madarak már kikeltették a fiókáikat, már a fiókák is felnőttek, és én még mindig itt álltam. A hangyák begyűjtöttek minden eleséget, amit csak a mezőn találtak, tele volt az éléskamrájuk, és én még mindig itt voltam. Az őzmamák is felnevelték a gidáikat az erdőben, és én még mindig itt voltam. Lassanként múlt a nyár álmomban, hűvösebbek lettek a reggelek, éreztem, hogy a hajnali harmat is egyre hűvösebb a száramon, és már nem esik mindig olyan jól. De amitől a legboldogabb voltam álmomban, és amitől most is boldog vagyok, az nem az, hogy mindezt láttam, hanem az, hogy a nap folyamatosan sütött rám. Minden nap, reggeltől estig. Hát, ennek örülök ilyen nagyon.

Miután elmesélte csak úgy, magának, az álmát, lassanként lehajtotta a fejét, és elaludt. Elalvás előtt utoljára még arra gondolt, milyen kár, hogy ezt nem mesélhette el a többieknek, hogy nem mondhatta el nekik, hogy bármi fog is történni, bárhogy múlik is a nyár, a nap mindig sütni fog.

Kép forrása: www.babble.com

Fésűs Éva


Az engedetlen napraforgó


Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- no, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él. a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak

Kép forrása: http://ecoles.ac-rouen.fr

Kép forrása: i.pinimg.com