(Illusztráció: Nagy Krisztián: Állatok farsangja)

Több iskolában, több óvodában és csoportban "tematikus" a farsangi mulatság. Saint-Saens zeneműve szerintem tökéletes választás lehet, ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt a figurát, akinek a bőrébe szívesen belebújna ezen a napon.

Arra gondoltam, hogy szépen sorban végig menve a tételeken gyűjtöm össze az ötleteket:

1. tétel: Középpontban az oroszlán

 

Kép forrása: iheartcraftythings.com

Mese: Lev Tolsztoj: Az oroszlán és az egér

Aludt az oroszlán. Egy egér végigszaladt a testén. Felserkent és megragadta. Az egér kérlelni kezdte, hogy engedje el; így könyörgött neki:

- Ha te eleresztesz, jót cselekszem veled.

Nagyot nevetett az oroszlán ezen az ígéreten; hogy mondhat olyant az egér, hogy jót cselekszik vele, s elengedte.
Nemsokára vadászok fogták el az oroszlánt, és fához kötözték. Az egér meghallotta az oroszlán ordítását, odafutott, elrágta a kötelet, és így szólt:

- Emlékszel, nevettél, nem hitted, hogy jót is tudok cselekedni veled, de most már láthatod: tehet jót egy kis egér is.

Marék Veronika: Laci és az oroszlán

Kép forrása: imakegsy.com

Csoóri Sándor: Oroszlán

Kis oroszlán, nagy oroszlán,

hol rohangál, hol poroszkál.

Kis oroszlán gömbölyded,

Boldog mikor bömbölhet.

Kép forrása: marmiteetponpon.com

Kép forrása: threeyearsandonestonethenhome.com

2. tétel: Tyúkok és kakasok

Kép forrása: Instructables

Mese: Kakas és pipe

A kakas gúnyája

Élt egyszer egy róka meg egy kakas, akik igen jó cimborák voltak. Testvérként éltek, együtt járták a világot, együtt is dolgoztak. De tovaszálltak a szép napok és apránként mind nehezebbre fordult a sorsuk.

Eljött aztán az a nap is, amikor egyikük – nevezetesen a róka, aki kevésbé volt dolgos kettejük közül -,fölöttébb gyengének érezte magát ahhoz, hogy így élje az életet. Olyan éhség mardosta a gyomrát, hogy elkapta a komáját és a fogai közt mondta:

- Koma, én most felfallak!

- Eressz el, édes komám! – kiáltotta a kakas. – Nem látod, milyen sovány vagyok? Ezen felül komák is volnánk, vagy mi és jól kijövünk egymással…

- Fütyülök az egészre! Megeszlek és kész! – felelte a róka. – Szörnyen éhes vagyok, nem tehetek egyebet.

- Hát, ha mindenáron úgy akarod… – mondta a kakas, majd ravaszul hozzá tette: – …de engedd legalább,hogy megrázzam magam,mert tele vagyok homokkal.

Akkor a róka kinyitotta a száját, hogy komája utolsó kívánságát teljesítse. De a tollrázás oly erősre sikeredett, hogy a kakas a komáját néhány tollal a foga között hagyva, egyszeriben a gesztenyefa egyik ágán termett.

- Szállj le onnét, koma! – mondta a róka látva, hogy kakas nélkül maradt. – Gyere le, mert csak tréfáltam!

Csakhogy a kakasnak is megvolt a magához való esze.

- Gyere le te! Gyere le a gúnyádért! – hívta ismét a róka.

Erre a kakas így felelt a magasból:

- Dehogy megyek! Majd kinő a másik!

Tamkó Sirató Károly: A kis kakas

Kukurikú! Megszólalt a kiskakas, tarka tollú, tarajas.

Kukurikú! A diófa, de magas! Az én hangom magasabb.

Oda száll föl, kukurikú, ahol jár a piros Nap.

Enyém a kakas, tarajos,
Tiéd a tyúk, kendermagos.
Övé a nagy kas, félig lyukas,
Miénk a hattyú, hosszú nyakas.
Tiétek lesz pár kotta, 
Övék meg a rántotta

Kép forrása: ound on cahierjosephine.canalblog.com

Tamkó Sirató Károly: Rokodál

Rádi, rádi, rokodál…
Az én tyúkom de kárál!
Nem csak kárál, kotkodál!
Arany tojást tojik már!
Arany tojást behoztam,
patak vízben lemostam,
Lassú tűzön sütöttem,
vacsorára megettem.
Az én tyúkom jól tudja,
mi a dolga naponta.
Kisgazdája mire vár…
Kárál, tojik, kotkodál.
Rádi, rádi, rokodál.

3. tétel: Kulánok (vadszamarak)

Kép forrása: Google

Mese: A szamár és az oroszlán

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr – volt egyszer egy szamár. Ez a szamár elindult, hogy lásson országot-világot. Amint megy, mendegél, találkozik egy oroszlánnal. Megnézi az oroszlán erősen a szamarat, mert még ilyen nagy fülű állatot nem látott világon való életében, s kérdi tőle:
– Hát te ki vagy s mi vagy, te füles?
Azt mondja a szamár:
– Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok.
– No bizony, ha a bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erősebb! Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.
– Húzd le elébb te – mondotta a szamár –, aztán én is lehúzom.
Az oroszlán nagyot ugrott, derékon kapta a fát, s lehajlította a földre.
– Hisz ennél én többet tudok – mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le.
Éppen egy bokor tövébe esett a szamár; ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal.
– Látod-e? Ilyen erős vagyok én!
Az oroszlán egy kicsit elszégyellte magát, de mégis azt mondta:
– No, próbáljunk még egyet!
– Én nem bánom – mondta a szamár –, de azt előre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.
"Hej – gondolta az oroszlán –, ennek fele sem tréfa!" Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdőnek, szaladt, ahogy tudott.
Amint szalad, jön szembe vele egy farkas.
– Hát te hová szaladsz, oroszlán?
– Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek.
– De már én szeretném látni azt az állatot – mondotta a farkas. – Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele.
– Nem megyek én – mondta az oroszlán.
– Ne félj, csak gyere. Csinálok egy nyírfagúzst, abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj!
No, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfagúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja őket, s hátracsapja az egyik fülét.
– Látod-e – mondja az oroszlán –, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van.
– Gyere csak, gyere – biztatta a farkas –, ne félj tőle!
Egyet-kettőt lép az oroszlán nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas, vitte őt is magával, szaladt esze nélkül.
Egyszer csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult.
Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy rávigyorog, nevet az ő gyávaságán.
Mondta az oroszlán:
– Hiszen neked nevetség, de nekem ijedség!
Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladt.
Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Kép forrása: preschoolzone.co.uk

A molnár, a fia meg a szamár

A világotjárt kiscsacsi (Hárs László meséje)Itt látható Füles, a csacsi, amint éppen világgá bujdosik.Ejnye csak! Még hogy világgá? Világgá bizony! Talán örömében? Inkább bánatában. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság, a képe csupa kétségbeesés.Szegény Füles ugyan miért búbánatos? Hát csak azért, mert mindegyre gúnyolták, csúfolták, pocskondiázták. Úgy megkeserítették az életét, hogy még legkedvesebb csemegéje, a bogáncs is kifordult a szájából.
Baj, baj, nagy baj! De hát kik tették, hol tették, miért tették? Hát az udvarbéliek tették, mégpedig az udvaron, no meg az istállóban, és azért tették, mert túl nagynak találták Füles fülét, és csúfnak találták Füles hangját.
- Röf-röf, rőfnyi füled van! - röfögték a disznók.
- I-á!... - felelte Füles, ugyanis azt akarta mondani, hogy ő nem tehet róla.
De belé fojtották a szót.
- Meg-meg, megsiketülünk! - mekegték a kecskék, és a szakállukat rázogatták.
Füles elkocogott, de vesztére tette. A kapirgáló tyúkok közé botlott. Azok hegyes csőrükkel a csülkéhez vágtak, és így kiáltoztak:
- Kot-kot, kotródj innen, te nagyfülű, borzasztó hangú szörnyeteg!
Akármerre térült, akármerre fordult, mindenütt csak csacsifülű szamárnak csúfolták. Addig-addig, amíg Füles mélységes búbánatában elhatározta, hogy világgá bujdosik. S nem pihen, míg meg nem szabadul szörnyeteg fülétől, rémséges hangjától.
És csakugyan elindult világgá.
Amint megy, mendegél hetedhét ország ellen, hát egy kerek erdőbe jut. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság. 
Egyszer csak hallja, hogy gyönyörűségesen énekel valaki a feje felett. Feltekint, s egy kis madarat pillant meg a faágon.
- Kérlek, kis madár - esedezett Füles -, taníts meg engem énekelni.
- Jaj, te nagyfülű! - nevetett a kis madár. - Ki hallott olyat, hogy a szamár énekeljen?!
Elröpült a kis madár. Füles tovább baktatott, ment, mendegélt világgá, ahogy megfogadta.
Csobogó patak keresztezte útját. Igen megszomjazott a világgá menetelben, lehajolt, hogy igyék egyet. A vízben egy ollós jószágot pillantott meg.
- Kérlek szépen - esedezett hozzá -, légy oly jó, kurtítsd meg a fülemet az ollóddal.
- Szamár beszéd - felelte a rák -, ki látott már kurta fülű csacsit.
Elúszott a rák. Füles meg baktatott tovább, ment, mendegélt világgá.
- I-á, hi-á, hiába - sóhajtott bánatosan -, sohasem szabadulok már meg szörnyűséges hangomtól, rémséges nagy fülemtől.
Viruló rét zöldellt a fákon túl. Igen megéhezett a világgá menetelben, gyorsan harapott vagy kettőt a jóízű fűből.
Amint ott eddegélt, azt mondta valaki:
- Milyen gyönyörű nagy fül!
Felpillantott, s hát egy nagy fülű, szürke csacsi nézett rá. Szakasztott olyan, mint ő.
- I-á! - kiáltott boldogan Füles.
- I-á! - felelte örömmel a másik füles. - Ilyen gyönyörű szamárordítást még sohasem hallottam életemben.
Ott helyben megkérte Füles kezét, azaz patáját, nemsokára megülték a lakodalmukat is.
És az összes vendég úgy találta, hogy még sohasem láttak szebb füleket, még sohasem hallottak gyönyörűségesebb hangot.
És Füles? Boldogan iázott, és büszkén billegette világszép csacsifülét.

Vers: Bartos Erika: Csacsi

Kicsi cscsi baktat, tejet visz a papnak.

Patkó van a lábán. én ülök a hátán!

Kicsi cscsi lépked, lisztet visz a péknek.

Szájában a szalma, ketten ülünk rajta!

Kicsi csacsi fázik, zivatarban ázik.

Megcsúszik a sárban, lepotyogunk hárman!

Kép forrása: http://amysfreeideas.com

Csacsis mondóka

Csacsi húzza kicsi kocsit,
(a gyerkőc karjánál fogva előre hátra húzzuk, közben a kinyújtott lábunkon ül velünk szemben)
kicsi kocsi nyekereg.
(a lábunkkal föl-le "rugdossuk" finoman a fenekét)
Ej te gazda, lusta gazda
zsírozd meg a kereket,
zsírozd meg a kereket.
(először lassan, majd egyre gyorsabban jobbra-balra húzzuk a karjánál fogva)
Leestek a gyerekek.
(lefektetjük a kinyújtott lábunkra)

4. tétel: Teknősbéka

Mese: Az oroszlán és a teknősbéka

Egyszer versenyfutásra került a sor az erdőben, és négy akkora elefántagyar volt a díj, hogy két ember se tudott volna egyet fölemelni. A nagy nap reggelén mindenfelé hallani lehetett a kiáltozást: - Rajta, rajta állatok! Vegyetek részt a versenyfutásban! Aki utoljára fárad el, azé lesz a négy elefántagyar! Seregestül jöttek az állatok, és mind beálltak a versenybe. De bizony a legtöbb kidőlt délire, csak az egyetlen oroszlán bírta még erővel. Kevélyen így szólt a társaihoz: - Enyém a négy agyar! Mire a teknősbéka lassan előmászott. - Még nem a tiéd - mondta. - Előbb fuss velem is versenyt, én is szeretném azokat a szép agyarakat. - Még hogy te? - nevetet t az oroszlán. - Te akarsz versenyezni velem? - Előbb fussunk, aztán nevessél - válaszolta a teknősbéka. S egy óvatlan pillanatban fölmászott az oroszlán hátára, az meg csak loholt, loholt ész nélkül, nem is sejtve, hogy utast visz a hátán. Egyszer aztán elfáradt, és megállt pihenni. A teknősbéka azonnal rákiáltott: - Ne pihenj! Fuss tovább! Mindjárt utolérlek! Enyém lesz a négy hatalmas agyar! Az oroszlán azt hitte, hogy a háta mögül jön a hang, és rögtön fölkerekedett, rohant, ahogy bírt, míg csak vissza nem kerültek oda, ahonnét elindultak. Ott aztán leroskadt a földre. - Hol vagy, teknőc? - lihegte. - Én bizony már rég itt vagyok a célnál - mondta az csöndesen, miután észrevétlenül lemászott a földre. Mit tehetett mást az oroszlán - belátta, hogy legyőzték. És átengedte az agyarakat a teknősbékának.

A teknősbéka versenyt fut a prérifarkassal

Kép forrása: http://patchworkparent.blogspot.hu

Csoóri Sándor: Teknősbéka

Teknősbéka, ha az ingét ki akarja mosni,

nem kell néki teknőért a szomszédba menni.

Leszereli, leemeli a hátáról könnyen

s kezdheti a nagymosást habos tengervízben.

Kép forrása: m.duitang.com

Kint a parton a teknősbéka,

lassan mászik, majd meghal

(nagyon lassan mondva/énekelve)

Bent a vízben a teknősbéka

gyorsan úszik mint a hal.

(gyorsan mondva/énekelve)

5. tétel: Elefánt

Kép forrása: Stephanie Moore

Mese:

A csökönsös kiselefánt

A nyúl és a kötélhúzás

A nyúl az elefánthoz ügetett, s azt mondta neki: - Tegyünk végre próbát, lássuk, melyikünk az erősebb. Holnap reggel idejövök hozzád a kötél végével. Megfogod, én meg majd a másik végét fogom, lent a folyó partján. Amikor azt kiáltom: hórukk! - nekiállunk és húzzuk. Az majd eldönti, melyikünk az erősebb. - Rendben van - egyezett bele az elefánt. A nyúl elköszönt tőle, kocogott a vízilóhoz s azt mondta neki: - Tegyünk végre próbát, lássuk, melyikünk az erősebb. Holnap reggel idejövök hozzád a kötél végével. Megfogod, én meg majd a másik végét fogom, odafönt az erdőszélen. Amikor azt kiáltom: hórukk! - nekiállunk és húzzuk. Az majd eldönti, melyikünk az erősebb. Másnap elvitte az elefánthoz a kötélvéget. - Fogd, én meg lemegyek a folyópartra. A kötél másik végét a vízilóhoz vitte. - Fogd, én meg fölmegyek az erdőszélre. Aztán elhelyezkedett kettejük közt, éppen középütt, és nagyot kiáltott: - Hórukk! A két behemót nagy állat nekifeszült a kötélnek. Húzták, húzták, végül az elefánt fölhúzta a folyó legszéléről a vízilovat a part peremére. - Te vagy az? - ámuldozott a víziló  - Azt hittem, a nyúl. - Te vagy az? - csodálkozott az elefánt is. - Én is azt hittem, a nyúl. - Becsapott minket a mihaszna - mondta a víziló. - Be bizony - mondta az elefánt. - Elrántjuk a nótáját - mondta a víziló. - Megkeressük, és kitekerjük a nyakát. - Jól van – egyezett bele az elefánt. Útnak indultak megkeresni a nyulat. A nyúl megijedt, kereket oldott. Szaladt, egy idő múlva döglött antilop bőrére bukkant. A nyúl bebújt az antilop bőrébe. Nem sok idő múlva döng, döbög a föld: jött futva az elefánt meg a víziló. Jöttek, aztán megtorpantak: látják, az antilop alig vánszorog előttük az úton. - Hát veled mi történt? - kérdezték. A nyúltól elmélyítette a hangját, s kiszólt az antilopbőrből: - Hogy mi történt velem? Bosszantottam egy kicsit a nyulat; erre mérgében rám köhintett, s egyszeriben odalettem. Rettenetes jószág a nyúl, rettenetes nagy varázsló. Elég egy köhintése, és végünk van. Óvakodjatok tőle! Az elefánt meg a víziló egymásra néztek. - Gyerünk innét - mondták. - Nincs minekünk a világon semmi bajunk a nyúllal. Azzal eliszkoltak, az elefánt az erdőbe, a víziló a folyóba. Attól fogva az elefánt erdős bozótokban él, a víziló meg a folyóban.

Kép forrása: scienceismagical.com

Kép forrása: http://www.gluedtomycraftsblog.com

Drégely lászló: Elefánt

Megfázott az elefánt, rossz dolog a nátha,

bánja már, hogy nem maradt messzi Indiába

Rács előtt egy kisgyerek tanakodva nézi,

mibe fújja ormányát az elefánt bébi?

Nem fújhatja, nem bozony csöppnyi zsebkendőbe.

legfeljebb egy jókora lipi-lepedőbe.

Kép forrása: preschoolzone.co.uk

Csukás István: Elefánt

Hogyha volna egy tál fánkom,
megenné az elefántom,
kevés lenne fele-fele
fánkból több is férne bele,
éppen ezért nem is bánom,
amiért nincs elefántom.

Kép forrása: http://www.momjunction.com

6. tétel: Kenguru

Kép forrása: Kaleena Phelps

Varga Katalin: A kiskenguru

– Ne csacsiskodj, kiskenguru! – mondja a kengurumama. – Minden kiskengurunak üres a zsebe. Viselkedj, rendesen!
– De én unatkozom! – hüppög a kiskenguru.
– Szedjél virágot! Vagy hordjad a fényes köveket egy kupacba. Mind a kettő kitűnő játék.
Ahogy ott búslakodik, arra fut a gyíkocska.
– Gyíkocska! Gyíkocska! Nem akarsz egy kicsit utazgatni? Szívesen beteszlek a zsebembe.
A gyíkocska jószívű, így hagyja, hogy a kiskenguru a zsebébe gyömöszölje.
Fut sebesen a kiskenguru, a zsebében ott kukucskál kifelé a gyíkocska. Hanem a gyíkocska hamarosan megunja a játékot, s egy óvatlan pillanatban kisiklik a kenguruzsebből, s máris eltűnik a kövek közt.
Sír, hüppög a kiskenguru. Arra repül a csavargó zebrapinty.
– Ne búslakodjál, kiskenguru. Ha akarod, szívesen beülök a zsebedbe egy cseppet.
– Szaladjunk? – kérdezi a kiskenguru a zsebében elhelyezkedett zebrapintytől.
– Szaladjunk – mondja a zebrapinty.
A kiskenguru ismét szaladni kezd, miközben jókedvűen kiabálja:
– Adjatok utat a zebrapintynek!
– Maradjatok csendben! – inti le őket az egyik kengurumama. – Elaludt a kisfiam!
– Aludj te is, zebrapinty! – fog bele az új játékba a kiskenguru.
Hanem a zebrapinty aludni nem szeret, így azután hamarosan ki is repül a kenguruzsebből.
Egyedül marad a kiskenguru.
– Mit tegyek a zsebembe? Mi legyen a kengurubaba? – rugdossa mérgesen a kavicsokat. Egyszerre csak egy hosszúkás kavicsra lesz figyelmes.
– Te leszel a kengurubaba – emeli fel a földről a kiskenguru boldogan.
Egy kicsit járkál a kővel, de a kő sem nem sziszeg, sem nem csipog.
– Úgy látszik, eggyel nagyon unalmas sétálgatni. Szedek hozzá még egy párat – mondja a kiskenguru, máris hajol a földre, hogy szedje a kavicsokat.
– Egy, kettő, három. Így ni. Most négy kavicsom van. Néggyel már lehet valamit kezdeni.
Fut, szaladgál a kenguru. Zötyögnek a kavicsok a zsebében – csipognak! –, örül a kiskenguru. Siet kengurumamához.
– Mindig mondom, hogy előbb gondolkodjál, s csak azután cselekedj! – korholja kengurumama, s bekeni a kiskenguru bőrét faggyúval.
– Kiskenguru! Kiskenguru! – kiáltoznak a szomszédjai. – Gyere, hordjunk homokot a kis árokba. Befedjük a kis árkot homokkal.
– Mindjárt – kiáltja a kiskenguru -, csak előbb elbúcsúzom a kavicsoktól!
Pár perc múlva már ott nyüzsög ő is a kis árok felett. Elfeledte minden gondját, baját.
– Ne tolakodjál! – inti le őt egyik társa. – Hagyd a kisebbeket is homokot szórni.

Kép forrása: Olivia Cornell

Gárdon Ágnes: Kenguru (részlet)

A kenguru mókás állat,
mellső lábát lengeti,
s a hátsókkal, ahogy ugrál,
az embert megnevetteti.

És ahogy fut, nem is hinnéd,
akár a szél, oly’ sebes.
Cikcakkozva galoppozik,
nemcsak virgonc, de cseles.

Erszényében, gondolnád-e,
nem pénz csörög, de nem ám!
Kicsinyei bújnak meg,
erszényének legalján.


Könyvajánló:

Lagzi Kovács Petra: Kenguru mese

A bozótban nagy sürgés-forgás támadt,
Kenguruék háza táján lármáztak.
Sírás és jajveszékelés hallatszott,
Kíváncsivá is tett minden szomszédos állatot.

Kenguru mama kereste virgonc kicsinyét,
Tûvé tette érte erdõ, s mezõ minden szegletét.
Kereste, ahol korábban gyakran tekergett, 
S mert nem lelte, nagyon kétségbeesett.

A keserves zokogás vége az lett,
Hogy a mama szemére álom esett.
Hajnalban, mikor már derengett,
Bagoly eszébe jutott a kézenfekvõ ötlet. 

Így szólt a Bölcs kenguru mamához:
- Az erszényébe benézett már nagysád?
Fejéhez kapott négylábú asszonyság,
Erszényében ott lapult az elveszettnek hitt apróság

7. tétel: Akvárium


Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd

Mikor sötétedni kezd, akkor jó sétálni.

Járom az utcát, belesek az ablakokon.

Az emberek odabenn úgy mozognak az ablak mögött,

mint a halak az akváriumban, ha felgyújtják a lámpát.

Mikor egész sötét lesz, jó beúszni a saját akváriumomba.

Valaki mondja: Szervusz. Hol jártál?

És felelek: Csak úgy sétáltam,

és arra gondolok, hogy most én is hal vagyok

a kivilágított tartályban,

és azokra gondolok, akik belesnek,

akiknek nincs fénytartályuk, ahol melegedjenek.

Mind a rókákra, a nyulakra, az otthontalan macskákra

és emberekre.

Kép forrása: WordPress.com

Kép forrása: WordPress.com

8. tétel: Hosszúfülűek

Tolsztoj: A nyulacska házikója

Volt egyszer, hol nem volt, egy róka meg egy nyúl. A róka jégbõl épített házikót, a nyúl meg hársgyökérbõl.Elérkezett a tavasz – a róka házikója elolvadt, de a nyúlé megmaradt, amilyen volt. A róka hát bekéredzkedett a nyúl házába, aztán kikergette a gazdát a házikóból. Baktatott a nyúl az úton, sírdogált.Szembejött vele a kutya. – Vau, vau! Miért sírdogálsz, nyulacska? – Hogyne sírdogálnék! Hársgyökérbõl fontam házat, a róka meg jégbõl épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett.– Ne sírj, nyulacska, segítek a bajodon! Mentek a házikóba.Beugatott a kutya. – Vau, vau! Róka, takarodj! A róka a kemencén üldögélt. Lekiáltott a kutyának: – Ha kiugrom, megtépázlak, szétszaggatom az irhádat!Megijedt a kutya, és elinalt. Elbaktatott nagy búsan a nyulacska, tovább sírdogált. Találkozott a medvével. Az megkérdezte tõle: – Mit keseregsz, nyulacska? – Hogyne keseregnék! Hársgyökérbõl fontam házat, a róka meg jégbõl épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett. – Gyerünk, majd én segítek a bajodon! – Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, te sem kergeted ki!– Kikergetem biz én! Mentek a házikóhoz. Nagyot bömbölt a medve: – Róka, takarodj!Lekiáltott a róka a kemencérõl: – Ha kiugrom, megtépázlak, szétszaggatom a bundádat! Megrémült a medve, hanyatt-homlok menekült. Ment, ment a nyulacska. Megint elindult a nyulacska, még keservesebben sírdogált. Szembejött vele a kakas, nagy kasza a vállán: – Ku-ku-rikú! Miért sírsz, nyulacska? – Ugyan, hogyne sírnék! Hársgyökérbõl fontam házat, a róka meg jégbõl épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett.– Ne búsulj, majd segítek a bajodon.– Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, próbálta a medve is – ki nem füstölhette, próbálta a bika is – az is hiába, te sem kergeted ki!– Biz én kikergetem!Mentek a házhoz. Ott a kakas toppantott, verdesett a szárnyával, bátran bekiáltott: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj!Meghallotta ezt a róka, inába szállt a bátorsága. Kikiáltott: – Csizmát húzok, várj egy csöppet... De a kakas tovább fújta: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat!Róka, takarodj! Húzódott még a róka:– Felveszem a szép ruhámat...De a kakas harmadszor is bekiáltott: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod,hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj!Megrémült a róka, kifutott a házból, a kakas kapta a kaszáját, lecsapta a róka fejét.
A hársgyökér házikóban attól fogva együtt laktak, vígan éltek, míg meg nem haltak.

A király nyulai

Kép forrása: www.mpmschoolsupplies.com

Parton ül a két nyúl

Kis nyúl, nagy nyúl,

Ugrabugrál, lyukba bújkál,

Bukfencet hány, fűbe turkál

Itt nyúl, ott nyúl

Kis nyúl, nagy nyúl.

Kép forrása: hative.com

Csukás István: Nyuszi mese

Nyuszi, nyuszi vígan játszik,

csak a két nagy füle látszik. 

Hajnal óta ugrál sorba 

rekettyébe, sombokorba. 

Estére már nem bokázik, 

iheg-liheg lassan mászik, 

meg is eszik tíz-húsz torzsát, 

vizet iszik három dézsát.

9. tétel: Kakukk

Moha és Páfrány megátalkodott kakukkos órája

Mese a kakukkról meg az óráról

Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig órásmester lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy se látott, se hallott… így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte, amilyen nagyszerűen ismerte az órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-deteli szobába egy kakukk, az órásmester illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki: – Jó reggelt fecske! – Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan. Kukucs? – csodálkozott az órásmester. Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott. – Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be hozzá a kakukk, hogy megtudja, hány óra van. – Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég. – Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukkkakukk-kakukk-kakukk. Négy, érted? Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal nézegetni kezdte a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére, beleült szép, fészekhez hasonlító gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült. – Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva. – Elvesztettél egy tojást. – Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem vesztettem el, hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját fészkükre, mindig odacsempészik valaki másnak. És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt: – Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond. Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép nyugodtan a tojás. Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott, amikor egy szép napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle. Kakukk- kakukk- kakukk… – kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt akarok lakni az órában, és annyit fogok kakukkolni mindig, ahányat kívánsz. – Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned egyszer s mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet, mert tizenkettőt tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy háromkor hányat, azt már magatok is tudjátok. Te meg az óra. Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra…

Kép forrása: Copy and WIN : http://bit.ly/copy_win

Simkó Tibor: Kakukk (részlet)

Ki kukk, be kukk, Habakuk, ki-be kukk, ki-be kukkant a kakukk.

Szól a vén kakkus óra, föl lusták a kakukkszóra!

Ki kukk, be kukk, Habakuk, ki-be kukk, ki-bekukkant a kakukk.

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

10. Tétel: Madárröpde

Az aranymadár

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy király, akinek annyi országa volt, hogy azt sem tudta, melyikben lakjék. Amit csak a szeme-szája kívánt, s amit csak kigondolt, mindent elhoztak neki a népek. De mégsem volt boldog, mert amit legjobban szeretett volna, azt neki senki nem tudta megszerezni. Volt a világon valahol egy aranymadár, annak nagy híre kerekedett, sokat beszéltek erről a királynak, hogy az milyen gyönyörű szép, milyen szépen énekel, szebben, mint az égben az angyalok. De csak beszéltek róla, csak keserítették a szívét, senki sem hozta el az aranymadarat. Azt mondja egyszer a király a fővadászának:

- Hallod-e, nekem nincs nyugovásom, amíg azt a madarat meg nem látom. Te vagy a legügyesebb s leghűségesebb emberem. Indulj útnak, s addig a szemem elé ne kerülj, míg azt a madarat el nem hozod nekem!

Hát elment a vadász, adott neki a király annyi aranyat, hogy abból megélhetett egész életében úri módon; be is járt országot-világot, rengeteg erdőket, nagy pusztaságokat, de az aranymadarat sehol meg nem találta. Addig igazgatták egyik országból a másikba, míg egészen leöregedett, már járni is alig tudott. Ő bizony - gondolta magában - többet nem keresi hiába az aranymadarat, haza sem megy a király színe elé, hanem meghúzódik egy rengeteg erdőben, ott él, míg Isten életet ad neki, remete módjára.

Mikor a vadász elindult volt az aranymadár keresésére, egy kicsi fia maradott otthon. Ez a fiú, mikor úgy tízesztendős lehetett, kérdi az anyját:

- Édesanyám, hol van az én édesapám?

Mondotta az asszony:

- A te apád, édes fiam, elment az aranymadárért, s talán többet vissza sem jön ebben az életben.

Azt mondja a fiú (aki, közbe legyen mondva táltos volt):

- Hiszen csak úgy kérdeztem, édesanyám. Tudom én azt jól, hogy az édesapám nem kerül vissza, mert az aranymadarat nem találja meg, de majd megtalálom én!

Eleget beszélt az asszony, hogy verje ki a fejéből, maradjon itthon, elég, ha az apja elpusztult, legalább ő maradjon meg, de hiába beszélt: a fiú nyakába vetett egy tarisznyát, s elment világgá. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen; esztendő múlt esztendő után, már nagy legénnyé is cseperedett, s akkor jártában-keltében betévedt egy rengeteg erdőbe. Éppen estére hajlott az idő, le akart feküdni egy fa alá, de egyszerre csak valami gyenge világosságot lát. Megy a világosság felé, s egy kicsi házhoz ért. Bemegy, köszön illendőképpen, s fogadja is egy ősz öregember, aki az asztal mellett ült, s egy rengeteg nagy könyvben olvasgatott.

- No, fiam - mondotta az öregember -, tudtam, hogy idejössz. Ugye a te neved János?

- Eltalálta, öregapám, az én nevem János.

- Az aranymadarat keresed úgy-e, fiam?

- Azt keresem, öregapám!

- No, fiam, a jó Isten vezérelt erre. Ettől az erdőtől háromnapi járóföldre van még egy ennél is nagyobb erdő. Annak a közepén egy ezüsttó. Ezüsttónak a partján egy arany nyárfa. Azon az arany nyárfán fészkel az aranymadár. Szólj hozzá szépen, s leszáll majd a karodra. Aztán mond neked valamit, s amit mond, te csak végezd el becsületesen, s majd meglátod, boldog lész egész életedben.

Hej, örült János, köszönte az ősz öregember jó tanácsát. Menni akart mindjárt, de az öregember nem eresztette.

- Csak maradj itt, fiam, éjszakára. Egyél-igyál, aludjál jól. Aztán hajnal hasadtakor eredj, Isten vezéreljen a te utaidon!

Vacsoráznak, lefeküsznek, elalusznak. Hajnal hasadtakor felkel a legény, elbúcsúzik az ősz öregembertől. Belé áll abba az útba, amelyet az ősz öregember mutatott neki, s három nap, három éjjel folyton-folyvást ment, meg sem állott, s csakugyan odaért abba a rengeteg erdőbe. Rengeteg erdő közepén megtalálja az ezüsttavat, ezüsttónak partján az arany nyárfát, s egyszerre csak hall olyan szép éneket, amilyent még világéletében nem hallott. Fölnéz a fára, s ím, ott repked az aranymadár. Ragyogott a tolla napnál fényesebben.

Felszól János a madárhoz:

- Szállj le hozzám, te szép aranymadár! Sok országot, világot bejártam, amíg reád találtam.

Leszáll a madár a legény karjára, s beszél hozzá az ő nyelvén:

- Isten hozott ide, te jó legény, az én megváltásomra hozott ide. Mert tudd meg, hogy én elátkozott királykisasszony vagyok, s ha te megváltasz engem, a feleséged leszek. Már félig meg is váltottál. De ha egészen meg akarsz váltani, eredj az erdő szélére, ott lakik az az ördöngös asszony, aki engem megvarázsolt. Állj be ahhoz szolgálatra, egyéb dolgod nem lesz, csak szüntelen térdepelj, imádkozzál és böjtölj. Én majd minden éjjel meglátogatlak, de vigyázz, el ne aludj, hogy beszélhessek veled.

Azzal az aranymadár visszaszállott a fára, a legény pedig ment egyenest az ördöngös asszonyhoz. Bemegy az ördöngös asszony házába, köszönti illendőképpen, s mondja, hogy szolgálatot keres.

- Jól van, fiam - mondja az asszony -, nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak térdepelj le a szoba földjére, imádkozzál; sem enned, sem innod nem szabad.

Jól van; a legény kezet adott, letérdepelt. Jókor reggel elkezd imádkozni, imádkozik egész estig, de egyszerre csak megfuvintotta valami álomszellő, s elaludott. Azalatt az aranymadár az erdőben megrázkódott, visszaváltozott királykisasszonynak, kihúzott egy bokrot tövestül, s bekiáltott a likon:

- Hat fekete lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Abban a pillanatban előállott a hatlovas hintó. Beleült a királykisasszony, s egy szempillantás alatt ott termett az ördöngös asszony házánál. Hanem az ördöngös asszony, úgy látszik, élt a gyanúperrel, mert fegyveres strázsát állított az ajtó elé, hogy se a legény ki ne mehessen, se hozzá senki be ne mehessen. No de akár ne is állított volna, mert a királykisasszony adott egy csomó aranyat a strázsának, s az szépen beeresztette. Bemegy a királykisasszony, s hát uramteremtőm, alszik a legény. Szól hozzá, megfogja, rázza, de hiába, a legény nem ébred föl. Kimegy nagy búsan a királykisasszony, s odaad egy gyűrűt a strázsának, hogy ha majd felébred a legény, adja át neki. De a strázsa, mikor a legény reggel felébredt, nem szólt semmit, hogy ki járt itt, mit hagyott itt, s a legény csak imádkozott tovább egész nap.

Elkövetkezik a második éjjel. Az ördöngös asszony megint megfuvintja az álomszellővel, a legény elalszik: azalatt meg a királykisasszony kihúzott egy bokrot, s beszólt a likon:

- Hat fehér lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Előáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de másodszor sem beszélhetett a legénnyel, mert aludott mélyen, mint a fekete föld. Ott kellett, hogy hagyja nagy búsan.

Mondta a strázsának:

- Nesze, itt egy selyemkendő, add át annak a legénynek, s mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, mert ha ma éjjel is elalszik, járhat, míg megtalál.

Hanem a strázsa most sem szólt a legénynek, a kendőt sem adta átal.

Elkövetkezik a harmadik éjszaka. A királykisasszony megint kihúz egy bokrot, s beszól a likon:

- Hat pej lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Előáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de harmadszor is alva találja a legényt. Eleget cirókálta az arcát, szólítgatta kedves szavakkal, aztán sírt keservesen, de hiába sírt, a legény nem ébredett fel. A királykisasszony egy kardot vitt volt magával. Azt letette a legény mellé, nem adta a strázsának, s ráírta a kardra:

"Mégis elaludtál, s én nem tudék veled beszélni. Most már többet nem jöhetek el. Haza kell mennem az édesapámhoz. Jere utánam, várok reád tíz álló esztendeig."

Felébredt reggel a legény, nézi a kardot, olvassa az írást. Elszomorodik a szíve a nagy bánattól a könnye is kicsordult.

Bejön az ördöngös asszony, s kérdi:

- Hát te miért sírsz?

- Hogyne sírnék, öreganyám, látja-e, hogy jártam!

- Egyet se sírj, ne keseregj, megtalálod te azt az aranymadarat. A szolgálatod kitelt, mehetsz utána. Azért, mert mind a három nap hűségesen imádkoztál s böjtöltél, nesze, odaadom neked azt a gyűrűt s azt a kendőt, melyet a királykisasszony adott a te számodra a strázsának, s adok még egy táltos lovat is. Három folyón kell keresztülmenned: a fekete, a fehér s a veres folyón. Mind a hármat sárkányok őrzik, az én katonáim. S csak úgy eresztenek által, ha a fekete folyónál megmutatod a gyűrűt, a fehér folyónál a kendőt, s a veres folyónál kirántod a kardodat. A veres folyón túl kezdődik a veres király országa, ennek a leánya az aranymadár-kisasszony.

Megköszönte János az asszonynak a táltost meg a jó tanácsot, s egy szempillantásra már ott is volt a fekete folyónál, s ott csak megmutatta az aranygyűrűt, a sárkányok egyszeriben félreállottak, s átvágtatott a hídon. Másik szempillantásban már ott volt a fehér folyónál, s ott csak meglobogtatta a selyemkendőt, ott is félreállottak a sárkányok, s átugratott a hídon. Aztán következett a veres folyó. Sorban állottak ott is a sárkányok, messziről fújták rá a lobogó lángot. De János kihúzta a kardját, egyet suhintott vele, a sárkányok megjuhászodtak,* félreállottak, s általeresztették a hídon. Itt kezdődött a veres király országa. A hídtól egy hajításra volt egy vendégfogadó, bemegy oda a legény, bort rendel magának, abrakot a lovának, s kérdi a korcsmárostól: mi hír a veres király országában.

- Hej, öcsém - mondja a korcsmáros -, nagy dolog van most itt. Hazakerült a királynak egyetlen leánya, akit egy ördöngös asszony aranymadárnak varázsolt volt el. Most a király férjhez akarja adni. Egybegyűltek már a királyfiak és hercegek, de a királykisasszony föltétetett egy koszorút a palota tornyának a csillagjára, s azt mondta, hogy csak annak adja a kezét, aki felugrat a lován, s leveszi onnét az aranykoszorút.

Bezzeg többet nem volt maradása Jánosnak a korcsmában, szaladott ki az istállóba, kérdezte a lovat:

- Jóllaktál-e, édes lovam, mehetünk-e?

- Jóllaktam, édes gazdám, mehetünk. Ne félj, felugrok veled a palota tornyára, mert tudom, hogy oda igyekszel te is a veres király udvarába.

Felpattant János a táltosra, egy ugrásra, kettőre ott vannak a király udvarában. A király már kint ült a leányával a palota tornácán, az udvaron meg nyüzsögtek a dali szép hercegek, vitézek s mindenféle válogatott legények. Szerencsét próbált ez is, az is, de még csak félig sem tudtak felugratni, lassanként mind elsompolyogtak szégyenszemre, egyes-egyedül maradt János, aki, közbe legyen mondva, sisakot tett a fejére, hogy a királykisasszony meg ne ismerje. Amint a többiek mind kimentek az udvarból, nekiugrat János a toronynak, s egy ugrásban lekapta az aranykoszorút, azzal hipp-hopp! kivágtatott az udvarból, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, Istenem, búsult a királykisasszony, mert hiába nem látta Jánosnak az arcát, azért megsejdítette, hogy nem lehetett más az a vitéz, csak János. Egyszeriben szalasztották utána az udvarbélieket, kit gyalog, kit lóháton, hogy kerítsék elő azt a vitézt, még a föld fenekéből is.

Ezalatt János visszament a vendégfogadóba, rendelt egy icce* bort, azt megiszogatta, s hát egyszerre csak jönnek az udvarbéliek, s kérdik tőle: ő volt-e az a vitéz, aki az aranykoszorút lekapta a torony csillagjáról. Mondotta János:

- Én hát! Lássátok, itt az aranykoszorú.

Megörültek az emberek, hívták Jánost, hogy menjen velük, siessen, mert várják erősen.

- Én nem addig - mondotta János -, míg hatlovas hintón utánam nem jön a király s a királykisasszony.

Mit volt mit nem tenni, visszamentek az emberek, jelentik a királynak, hogy mit üzent az a vitéz. Bezzeg hogy a király mindjárt befogatta hat legszebb paripáját aranyos hintóba, s ment a leányával a vendégfogadóba, mint a sebes szélvész. Hej, uramteremtőm, mikor meglátta a királykisasszony Jánost, az volt ám csak az igazi öröm!

- Édesapám, lelkem, apám, ez az a vitéz, aki engem megszabadított a varázs alól!

Örült a király is erősen, karon fogta Jánost, úgy ültette a hintóba. Mentek vissza a palotába, ott mindjárt papot hívtak, a fiatalokat összeadták, s hét álló hétig mindig szólott a muzsika. Akkor a veres király általadta Jánosnak az egész királyságot.

Még ma is él a Veresország királya, hogy ha meg nem halt.

Kép forrása: Abigail Behr

Repülnek a madarak, csattog a szárnyuk.

Madarak voltunk, földre szálltunk, búza szemet kapirgáltunk.

12. tétel: Ásatagok

Döme Zsuzsa: Dinók a képeskönyvben


Óriási lehetett!
Biztos` mindent megevett.
Fejét vesztve menekült
mind, ki útjába került. 

Feledésbe nem merült: 
csontja kőbe merevült. 
Szegény dinoszaurusz! 
Most már nincsen benne szusz.

Kép forrása: Laurie Turk | Tipp Junkie

Kép forrása: Weebly

Kép forrása: Knutselidee

Kép forrása: homelearningfrombirth.blogspot.com

Könyvajánló: (Kép forrása: cultura.hu)

Három könyv: Berg Judit: Dínó "trilógiája" (Kép forrása: www.libri.hu)

Részlet a könyvből

"Szia! A nevem Trikó és…

Hé! Vigyázz, ne taposs rám! Itt vagyok a levél alatt. Szúrnak a szarvaim, úgyhogy légy óvatos. Na, látsz már? Sejtettem. Nem kell rögtön kinevetni. Hallod, hé? Nekem csöppet sem vicces, hogy ilyen pici vagyok. Ha megígéred, hogy nem csúfolsz, inkább elmondom, hogy lettem ekkora.

Amikor kibújtam a tojásból, még rendben volt minden. Akkora lehettem, mint te. Ha leguggolsz, elképzelheted, mekkora kosárba férnél bele. A tesóim és én pont akkora tojásokból keltünk ki. A papám és mamám viszont sokkal nagyobbak a te szüleidnél. Nagyjából akkorák, mint egy mikrobusz. Nem együtt, külön-külön. Ketten akkorák, mint két mikrobusz. Érted, ugye?

Miután megszülettünk, legelni kezdtünk. A papa és a mama mindenfelé terelt minket, mi pedig ettünk, hogy hamar nagyra nőjünk. Más dolgunk se volt egész nap. Akkoriban elég nagy volt a nyugalom. Sehol egy város, repülőtér vagy focipálya. Nem volt se vonat, se troli, se mikrobusz. A tévéről, moziról és csokiról nem is beszélve. Mindenütt csak levelek, fák és dinók. Néha esett az eső, vagy kitört egy vulkán. Nagy ügy. Egész nap jöttünk-mentünk, eszegettünk.

Hát én megmondom neked, hogy a zsírkréta korban, amikor születtem, egyáltalán nem volt jó a kaja. Nekem legalábbis nem ízlett. Főleg az a sok páfrány. Brrr. A hideg is kirázott tőle. De a mama azt mondta, meg kell enni, mert attól leszünk erősek. Én inkább csak turkáltam, hátha egyszer találok valami finomat is. A mama sokat veszekedett velem, főleg, hogy a tesóm, Topi mindig beárult. Mit csináljak? Nekem akkor sem ízlettek azok a vacak levelek.

Aztán egy szép napon találtam egy kis bokrot, tele bogyóval. Olyan illatos és színes volt, mint a gumicukor. Nyami! Végre valami kedvemre való. Gyorsan befaltam az egészet, nehogy másnak is adnom kelljen. Topi persze meglátta, futott is rögtön árulkodni. A papa meg szaladt, aggódva kérdezte, mit ettem. Eszemben sem volt bevallani. Azt mondtam, csak egy rakás páfrányt. Nem nagyon hitt nekem. Eddig még soha nem voltam hajlandó lenyelni azt a sok vacakságot.

Este a mama azt mondta, hogy olyan picinek lát. De a papa megnyugtatta, hogy ő például egyáltalán nem is lát ebben a nagy sötétben. Én meg odabújtam a mamához, mert a piciket mindig babusgatja. Babusgatott is. Jó volt. De reggelre minden megváltozott.

Kinyitottam a szemem és egész megrémültem. Az árulkodós Topi feküdt mellettem, pont kétszer akkora volt, mint én.

– Segítség, Topi felfúvódott az éjjel – kiabáltam.

Erre mindenki felugrált. Ekkor rémültem meg igazán. Mert a többiek is óriásira nőttek. Sejtettem én, hogy nem kell túlzásba vinni a páfrányevést! Sajnos hamar kiderült, hogy mégsem velük van a baj. Papa odamérte magát a nagy sziklához, aztán sorra megmérte a többieket is. Mindenki ugyanakkora maradt, csak én mentem össze. Mama rögtön sopánkodott, hogy túl keveset eszem. De én egyből tudtam, hogy csak a bogyók tehették ezt velem. A mama kedvéért ott helyben megettem egy páfrányt. (Csak akkor köptem ki a maradékot, amikor nem látta.) De nem segített. Se az evés, se az, hogy kiköptem. Onnantól kezdve egyre kisebb lettem. Napról napra zsugorodtam, mígnem egész picurka lettem. Ez van.

Ha rám lépsz, tényleg megszúrlak!"

Bőröm hűvös, szemem villan,

Karmom, mint az olló,

Menküljön, aki meglát,

Én vagyok a dínóóóó!

A Föld bolygónak ura voltam,

Hatalmasra nőttem,

Dínó vagyok, de ne féljetek,

Csak farsangozni jöttem!

13. tétel: Hattyú

A vadhattyúk

Messze tájon, ahová a tél elöl költözik a fecske, élt egy özvegy király. Tizenegy fia volt, s egyetlenegy leánykája. A tizenegy királyfi csillagot viselt a mellén, díszes kardot az oldalán, úgy járt iskolába. Gyémánt palavesszővel arany palatáblára írtak, szépen olvastak. Jó tanulók voltak mind a tizenegyen, meglátszott rajtuk, hogy igazi királyfiak. Kicsiny húguk meg naphosszat tükörüveg zsámolyán üldögélt, és képeskönyvét nézegette - olyan képeskönyve volt, aminek fél ország az ára. Boldogan éltek a királyi gyermekek, csakhogy ez a boldogság nem tartott sokáig.

Apjuk, az ország ura, egy gonosz szívű királynőt vett feleségül, aki a tizenkét árva gyermeket sehogy sem szívlelhette. Kitűnt ez már a legelső napon: a palotában fényes ünnepség volt, s a gyerekek is vendégesdit játszottak; máskor annyi kalácsot meg sült almát kaphattak a játékhoz, amennyit csak akartak - a mostohájuk meg csak homokot öntött kis edényeikbe, és azt mondta nekik, hogy tekinthetik akár a legfinomabb ételnek.

A kicsi királylányt sietett is elemészteni a háztól, falura küldte, s egy parasztasszonyra bízta, a királyfiakat meg addig szidta-gyalázta a király előtt, hogy az végül már törődni se kívánt velük.

- Szálljatok ki a messzi világba, és gondoskodjatok magatokról! - mondott rájuk gonosz átkot a királyné. - Néma, fekete madarakká változzatok!

De az átok csak félig teljesedett be: a tizenegy királyfiból tizenegy hófehér vadhattyú lett. Különös kiáltással kiröppentek a palota ablakán, elsuhantak a kert fölött, a messzi zöld erdő felé.

Napkelte előtt rátaláltak a parasztházra, ahol kicsi húguk még az igazak álmát aludta. A vadhattyúk suhogva kerengtek a zsúptető fölött, karcsú nyakukat nyújtogatták; csapkodtak széles szárnyukkal, de nem vette észre őket senki. Tovább kellett hát szállniuk, fellegek fölé, messze vidékre. Egy tengerparti rengeteg erdőben telepedtek le.

Kicsi húguk, a királylány ott álldogált a parasztszobában, s egy zöld levéllel játszogatott, mert egyéb játéka nem volt. Lyukat szúrt a levél közepébe, a nap felé tartotta, keresztülnézett rajta, s úgy tetszett, hogy bátyái ragyogó szemét látja. Attól fogva valahányszor végigsimították arcát a napsugarak, az ő csókjaikra gondolt.

Egyformán teltek a napok. A szél néha végigfutott a ház előtt viruló rózsabokrokon, s odasúgta nekik: "Ti vagytok a legszebbek az egész világon!" De a rózsák a fejüket ingatták, és visszasúgták a szélnek: "Szebb a kis királylány!" Az öreg parasztasszony vasárnaponként kiült a küszöb elé, zsoltároskönyvét lapozgatta; a szél megforgatta a könyv leveleit, és azt mondta nekik: "Ti vagytok a legjámborabbak a világon!" S a lapok azt zizegték: "A kis királylány jámborabb!" - Bizony igazat mondták a rózsák is, a zsoltároskönyv levelei is!

Amikor a királylány betöltötte tizenötödik esztendejét, hazavitték apja palotájába. De alighogy meglátta a mostohája, elöntötte a sárga irigység s a fekete gyűlölet, olyan szépséges hajadonná serdült. A legszívesebben hattyúvá változtatta volna őt is, mint bátyjait, de nem merte mindjárt megtenni, mert a király már látni akarta a lányát.

A gonosz királyné reggel bement puha párnákkal, szőnyegekkel ékesített márványfürdőjébe, tenyerére vett három fertelmes varangyot, megcsókolta sorra mind a hármat, s az elsőnek azt mondta: - Ülj a királylány fejére, hogy lomha legyen, mint te! - Ülj a homlokára - Mondta a másodiknak -, hogy rút legyen, mint te, s rá se ismerhessen az apja! - Te meg a mellére ülj! - súgta a harmadiknak -, hogy megromoljon szívében, s a kínok kínját szenvedje miatta!

Aztán beledobta a varangyos békákat a fürdő tiszta vizébe, amely nyomban megzöldült a testüktől, s beparancsolta a kis királylányt. Levetkőztette, rákiáltott, hogy lépjen a fürdőbe, s amikor a királylány belemerült a vízbe, az egyik béka nyomban a haja közé bújt, a másik rátelepedett a homlokára, a harmadik a szíve fölött ült meg, de a kis királylány mintha észre se vette volna őket. Amikor kilépett a fürdőből, három piros mákvirág libegett a víz színén; ha a békák nem mérges varangyok, s a gonosz királyné nem csókolja meg őket, piros rózsákká válnak, de így is virág lett belőlük, mert a kis királyleány testét érintették. Olyan tiszta volt annak a szíve, hogy gonosz varázslat nem foghatott rajta.

Dúlt-fúlt a mostoha, amikor ezt látta, de aztán bedörzsölte a királylány testét dió levével, ami sötétbarnára festette gyönge fehér bőrét. Szép arcát boszorkánykenőccsel csúfította el, selymes haját összekócolta - senki sem ismerhetett a szépséges lányra.

Meg is rémült az apja, amikor színe elé vezették, s azt mondta, hogy ez a rút teremtés nem lehet az ő leánya. Nem ismerte meg a királylányt senki, csak a házőrző kutya meg az ereszalji fecske, de ezek oktalan állatok voltak, nem szólhattak senkinek.

Sírva fakadt a szegény kis királylány, távollevő bátyjaira gondolt. Otthagyta apja palotáját, s nekivágott a végtelen világnak. Ment, mendegélt egész nap, széles mezőkön, mocsarak zsombékján, végül egy sűrű rengetegbe ért. Nem tudta maga se, hová, merre tartson, csak a fájó szíve űzte; bátyái után vágyódott, megérezte, hogy azokat is kikergették a messzi világba. Őket akarta megtalálni.

Ahogy az erdőbe ért, hamarosan rásötétedett. Le is tévedt a szegény kis teremtés az útról; a fák sűrűjében lefeküdt a moha puha vánkosára, elmondta az esteli imádságot, s egy korhadt fatönkre hajtotta a fejét. Mélységes csend borult az erdőre, langyos volt az éjszaka, a fű meg a moha sűrűjében szentjánosbogarak világítottak, mint megannyi zöldes fényű szikra, s ha a királylány megrezdített egy faágat, arról is hullottak a zöld lámpásos bogárkák, mintha csillageső szakadt volna.

Egész éjszaka bátyáiról álmodott: mintha újra gyerekek lettek volna, gyémánt palavesszővel szép betűket róttak arany palatáblájukra, s nézegették kicsiny húgukkal a fél országot érő képeskönyvet. De a palatáblára nem köröket meg vonalakat írtak, mint régen, hanem merész tetteiket jegyezték fel rá. S ahogy leírták, megelevenedett a képeskönyv, a madarak zengő énekbe kezdtek, az emberek leléptek a lapról, és elbeszélgettek vele meg a bátyáival. Ha aztán tovább lapozott a könyvben, visszasiettek a helyükre, nehogy a képek összekeveredjenek.

Magasan járt már a nap, amikor kinyitotta a szemét. A királylány nem láthatta a napot, mert a sűrű ágak, futó indák eltakarták a szeme elől, de résein átszűrődtek a sugarak, könnyű, aranyos fátyollá szövődtek az ágak között, az erdő illatozott, s a madarak a feje körül röpködtek. Halk csobogást hallott: források vize zubogott a közelben, egy homokos medrű mély tóba szakadt valamennyi. A tavat sűrű bokrok szegték, de egy helyen rést törtek köztük az inni járó szarvasok.

A kis királylány itt odajuthatott a vízhez. Olyan tiszta volt a tó tükre, hogy ha a szél nem rezdíti néha a bokrok leveleit, tükörre festett képnek gondolhatta volna őket, aki látja, mert olyan tisztán verte vissza minden kis águkat, minden napsütötte meg árnyék felhőzte levélkéjüket a víz.

A kis királylány megpillantotta arcát a tó tükrében, s elrémült barna bőre rútságán, de amint belemártotta a vízbe kezét, és megmosta arcát, homlokát, olyan gyöngén fehér lett a bőre, mint volt. Akkor levetkezett, s megfürdött a tiszta vizű tóban. Amikor kilépett belőle, olyan szép volt megint, hogy nem akadt mása a világon.

Felvette ruháit, befonta hosszú, selymes haját, odament a kristályos vizű forráshoz, ivott a tenyeréből, aztán nekivágott az erdő sűrűjének, hogy hova ér el, maga sem tudta. Bátyáira gondolt meg a jó istenre, aki talán nem hagyja el, hiszen lám, vadalmát érlel az erdőben, hogy táplálja az éhes vándort, s őt is odavezette egy gyümölcstől roskadozó vadalmafa tövébe. A kis királylány csillapította éhségét, aztán megtámasztgatta a fa ágait, s ment tovább az erdő sötét sűrűjébe. Halotti csönd volt, még a lába elé hulló levelek zizzenését is hallotta; madár se járt arra, egy napsugár se tudott átfurakodni az egymásra boruló lombokon. Olyan sűrűn álltak a fák, hogy a kis királylány sűrű rácskerítésnek látta maga körül az erdőt. Egyedül érezte magát, mintha maga volna az egész teremtett világon.

Sötéten borult rá az éjszaka, itt egy árva szentjánosbogár se világított a mohában; a királylány szomorúan hajtotta álomra a fejét.

Reggel továbbindult, de alig tett néhány lépést, egy öreganyóka jött vele szembe az erdőben. Erdei bogyót vitt egy kosárban, s megkínálta belőle a kis királylányt. Az megkérdezte tőle, nem látott-e errefelé tizenegy királyfit lovagolni.

- Királyfit nem láttam - felelte az anyóka -, de láttam tegnap tizenegy hattyút. Aranyos korona ragyogott a fejükön, s nem messze innen lefelé úsztak egy folyón.

Elvezette a királylányt egy lankáig, amelynek tövében sima vizű folyó kanyargott. Két partját fák szegélyezték, sűrű lombjuk összeborult a víz fölött; ahol olyan széles volt a víz, hogy nem érhettek össze, ott kiléptek gyökereikkel a földből, és úgy hajoltak közelebb egymáshoz.

A királylány elbúcsúzott az öreganyótól, és indult lefelé a folyó mentén; addig ment, mendegélt, míg elért oda, ahol a folyó beleszakad a végtelen tengerbe.

Ott tündöklött előtte a roppant víztükör, de nem fehérlett rajta egyetlen vitorlás, nem ringott egyetlen csónak sem. Hogyan jut tovább? Lába elé nézett, ahol ezer meg ezer kavics hevert; valamennyit sima gömbölyűre csiszolta a tenger. Attól kapott szép, kerekded formát üveg, vas, kő; a tenger formálta a kemény anyagot, pedig az még puhább volt, mint a kis királylány fehér keze. "Fáradhatatlanul hömpölyög a tenger hulláma, csiszolja a kemény követ. Ilyen fáradhatatlan akarok lenni én is. Köszönöm a példát, tenger hulláma, hömpölygő, tiszta víz! A szívem azt súgja, te viszel el egyszer az én kedves bátyáimhoz!"

A tenger locsolgatta parti füvön tizenegy hófehér hattyútollat talált; csokorba kötötte valamennyit. A tollakon vízcseppek tündöklöttek: harmat volt-e vagy könny, ugyan ki tudhatja? Elhagyatott volt a tengerpart, de a királylány nem érezte árvának magát: nézte a tengert, amely minden pillanatban más és más, többet változik egyetlen óra alatt, mint a csöndes, édesvizű tavak egész esztendőben. Nehéz, fekete felhő kúszott az égre, mintha azt mondta volna a tenger: "Tudok ám én sötét is lenni!" Aztán föltámadt a szél, és a hullámok fehér tajtékot táncoltattak tornyos hátukon. Majd rózsaszínűvé szelídült a fekete felhő, elaludt a szél, s olyan volt a tenger, mint egy zsenge rózsalevél: finom zöldesfehér. Csöndesen pihent, csak a part szélén süllyedt-emelkedett, mint egy alvó gyermek melle.

Mielőtt a nap belémerült a tengerbe, egy csapat hattyút pillantott meg a kis királylány; tizenegy pompás vadhattyú röpült hosszú sorban a szárazföld felé. Fejükön csepp aranykorona tündöklött, olyan volt a csapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. A királylány fölment egy dombra, s elrejtőzött egy bokor mögé; a hattyúcsapat a közelében hangos szárnysuhogással leereszkedett a partra.

Amint a nap a tengerbe bukott, hirtelen megrázták magukat, elhullatták hattyútollukat, s ott állt a tizenegy királyfi, a kis királylány tizenegy bátyja. A lány felkiáltott a bokor mögött; ráismert kedves bátyáira, akármennyire megváltoztak is időközben. Szerető szíve megérezte, hogy csak ők lehetnek. Odafutott hozzájuk, keblükre borult, nevükön szólította őket; a királyfiak sírtak meg nevettek örömükben, ahogy kicsi húgukat meglátták, mert ráismertek ők is, pedig közben hajadonná serdült. Elmondták egymásnak, hogyan bánt velük gonosz mostohájuk.

- Nekünk, tizenegyünknek - mondta a legidősebb királyfi - vadhattyúk képében kell szállnunk, míg a nap az égen jár; amint leáldozik, megint visszanyerjük emberi alakunkat. Azért mindig ügyelnünk kell, hogy napszálltakor szárazföld fölé érjünk, mert ha éppen a hullámok fölött röpülünk, s akkor változunk át, a mélységben leljük halálunkat. Nem itt lakunk, hanem a tenger túlsó partján, épp ilyen szép vidéken. Nagyon hosszú odáig az út, át kell repülnünk az egész végtelen tengert, s egy szigetet se lelhetünk útközben, hogy megpihegnénk rajta. Csak egy magányos sziklaszál emelkedik ki a tengerből, akkora csak, hogy ha jól összehúzódunk, éppen elférünk rajta. Ha háborog a tenger, fölcsapnak ránk a hullámok, de mi hálát adunk az istennek azért a kis szikláért is. Azon töltjük az éjszakát emberi alakban; ha nem volna, soha el nem juthatnánk szülőföldünkre, mert olyan messze van, hogy csak az esztendő két leghosszabb napjából telik ki az út. Minden esztendőben egyszer látogathatunk el apánk országába, tizenegy napig időzhetünk ott; elszállhatunk a nagy erdő fölött, onnan látni a palotát, ahol születtünk, s ahol apánk él, meg a templomot, ahol anyánk nyugoszik. Úgy érezzük olyankor, mintha minden fa és minden bokor a testvérünk volna. A mezőkön szilaj lovak száguldoznak, mint régen, gyerekkorunkban, a szénégető ma is azokat a dalokat énekli, amelyekre összefogózva táncoltunk kicsi korunkban. Ez a part a mi hazánk, ide húz a szívünk, s itt találtunk meg téged is, kicsi húgunk! Még két napig maradhatunk itt, s aztán megint útra kelünk, túl a tengeren, szépséges vidékre, de az nem az igazi hazánk. Ó, ha magunkkal vihetnénk! De itt se hajó, se csónak messze környéken.

- Megválthatlak-e benneteket? - kérdezte kicsi húguk. - Megválthatlak-e az átok alól!

De bátyái nem feleltek. Szürkületkor aludtak egy keveset, egész éjszaka beszélgettek.

A kis királylány hattyúszárnyak suhogására ébredt. Bátyái már vadhattyúk képében kerengtek körülötte, aztán egy csapatban elröpültek. De az egyik, a királylány legkisebbik bátyja ottmaradt húgánál, ölébe hajtotta a fejét, s a kis húga simogatta fehér szárnyait. Együtt maradtak egész nap. Alkonytájban visszatértek a többiek is, s mikor a nap a tengerbe merült, megint daliás királyfiakká változtak.

- Holnap útra kelünk, s egy álló esztendeig nem térhetünk vissza. Nem hagyhatunk itt magadra. Van-e bátorságod velünk útra kelni? - kérdezte a legidősebb testvér. - Karomon elbírnálak, akármeddig elvinnélek, mindannyiunk szárnyának ereje elég talán, hogy átvihessünk a tengeren.

- Vigyetek magatokkal! - kérte őket kicsi húguk.

A királyfiak egész éjjel virrasztottak: erős fűzfaháncsból meg szívós gyékényből hálót fontak, nagy hálót, s erre fektették alvó húgukat, amikor felbukkant a nap. Akkor hattyúkká változtak, csőrükbe fogták a hálót, s nagy suhogva fölröpültek a felhők fölé. A nap a királylány arcába tűzött, s az egyik hattyú fölébe lendült, ott repült egész úton, hogy széles szárnyaival hűs árnyékot terítsen rá.

Messze elhagyták már a partot, amikor a kis királylány fölébredt; azt hitte, álmodik még, olyan különös volt a repülés fenn, magasan, a végtelen tenger fölött. Egy ágat talált maga mellett a hálóban tele érett, piros bogyóval meg egy csomó édesgyökeret: a legkisebbik bátyja tette oda neki; hogy éhét-szomját csillapítsa. A kis királylány hálásan mosolygott fel rá: ő repült a feje fölött is az egész úton.

Magasan szálltak, igen magasan; a legnagyobb hajót is vízen ringatózó fehér sirálynak látták maguk alatt. Egy nagy felhő tornyosodott fel mögöttük, s rávetődött a húgát repítő tizenegy hattyú óriási árnyéka. A kis királylány soha nem látott még ennél különösebbet. De magasabbra hágott a nap, a felhő lassan elmaradt mögöttük, s szétfoszlott a csodálatos árnykép.

Sebesen szálltak egész nap, mint kilőtt nyilak raja, úgy suhantak a tenger fölött, de mégsem olyan sebesen, mint máskor, teher nélkül. Hirtelen fölfordult a tenger, elkomorodott az ég, vihar támadt. A kis királylány ijedten látta, hogy hanyatlóban van a nap, a magányos sziklaszál pedig nincs még sehol. Úgy rémlett neki, mintha testvérei egyre fáradtabban suhogtatnák szárnyukat. Jaj, ő okozza vesztüket, miatta nem tudnak sebesebben szállni, s ha a nap leáldozik, királyfiakká változnak, s belezuhannak a mélységes tengerbe! Az eget beterítették a fekete felhők, súlyosan, sötéten nyomultak előre, mint a folyékony ólom; villámok hasogatták az eget. A sziklaszálat pedig még mindig nem látta.

A nap elérte a tenger szélét, a királylány remegve várta, mi következik. A vadhattyúk hirtelen leereszkedtek, olyan gyorsan, hogy kis húguk már azt hitte, zuhannak, de aztán megint magasra csaptak. A napkorong felét már elnyelte a tenger, amikor a királylány megpillantotta a mélyben a magányos sziklaszálat; akkorának látszott csak, mint egy fóka feje. Sebesen bukott alá a nap, nem volt már nagyobb egy csillagnál; abban a szempillantásban elérték a sziklát, s a nap kilobbant, mint a gyertya lángja. Egymást átkarolva álltak köré a bátyái, annyi helyük volt csak, hogy a lábukat megvethették. A háborgó tenger fölcsapott a sziklára, fröcskölte rájuk keserű habjait; az ég világos volt a villámok hosszú lángostoraitól, morajlott az ég meg a tenger, de a testvérek nem féltek, átkarolták egymást, és várták a reggelt.

Virradatra megszelídült a vihar, s amint fölkelt a nap, a hattyúk továbbszálltak kicsi húgukkal. A tenger még háborgott, s a zöldesfekete hullámok fehér tajtéka megannyi ringó hattyúnak látszott a magasból.

Amikor magasabbra hágott a nap, a kis királylány csodálatos hegyeket pillantott meg félig-meddig a levegőben; a hegyek ormán jég szikrázott, alattuk roppant várkastély pompázott, olyan, amilyet még sohasem látott. Egymásra épített, különös oszlopok vették körül, a tövében pálmák bólogattak, malomkerék nagyságú, csodálatos virágok hajladoztak. Megkérdezte a bátyáit: ez volna-e a távoli ország, ahová igyekeznek. A hattyúk csak a fejüket rázták a délibábtündér álompalotája volt, amit kis húguk látott, oda halandó embert nem vihettek volna. A királylány nézte, nézte a csodálatos kastélyt; egyszer csak összeomlott az egész; ledőltek a jeges csúcsú hegyek is; s húsz büszke tornyú templom emelkedett a helyükben, egyforma valamennyi. A királylány még orgonaszót is vélt hallani, pedig csak a tenger zúgott alattuk. Amikor a templomok közelébe érte, azok egyszerre vitorláshajó-haddá változtak, és elsiklottak a hullámokon. Utánuk nézett a királylány, de csak gomolygó tengerpárát látott a víz fölött. Igen, a szeme előtt szakadatlan változott az ég, a tenger, de egyszerre csak megpillantotta az igazi földet is, ahová igyekeztek. Kéklő hegyek tárultak ki előtte, cédruserdők, népes városok, pompás paloták. S mielőtt a nap a tengerbe hanyatlott, ott ült már egy repkénnyel benőtt nagy barlang előtt. Mintha csak lágy, zöld szőnyeg bélelte volna azt a barlangot.

- Jegyezd meg, mit álmodol itt az éjjel - mondta neki a legkisebbik bátyja, azzal bevezette a hálóhelyére.

- Ó, ha megálmodhatnám, hogyan válthatlak meg benneteket! - fohászkodott fel a királylány. Aztán álomra hajtotta a fejét.

Csodálatos álmot látott: fent repült a magasban, a délibábtündér palotája felé tartott, a tündér elébe suhant, hogy fogadja; szépséges szép volt, s mégis szakasztott mása annak az öreganyónak, aki bogyóval kínálta az erdőben, és bátyái nyomára vezette.

- Megválthatod a bátyáidat - mondta álmában a tündér. - De van-e elég bátorságod, van-e elég türelmed? A tenger hulláma lágyabb, mint a te puha kezed, mégis átformálja a köveket, de nem érzi azokat a kínokat, amiket majd te érzel, mert nincs emberi szíve, nem érez se fájdalmat, se félelmet. Nézd, egy szál csalánt tartok a kezemben. A barlangod körül sok csalán terem: csak ezek meg a temető csalánjai alkalmasak arra, amit tenned kell. Vésd az eszedbe, amit mondok: tépd le a csalánt, ne bánd, égő, tüzes hólyagokkal lesz tele a kezed. Tilold meg aztán meztelen lábaddal, válogasd ki erős rostjait; ezekből a rostokból tizenegy hosszú ujjú páncélinget kell szőnöd, s ha ezeket rádobod hattyúbátyáidra, föloldod őket a gonosz varázslat alól. De jegyezd meg jól: abban a szempillantásban, amikor a munkát elkezded, meg kell némulnod, nem ejthetsz egy szót se addig, amíg az utolsó páncéling el nem készül, még ha esztendők telnek is el közben. Ha csak egyetlen szót kimondasz, gyilkos tőrré változik a szavad, s bátyáid szívébe fúródik. Vésd jól az eszedbe!

Azzal megérintette a királylányt a csalánvesszővel, mintha eleven parázzsal égette volna. A királylány felriadt álmából. Már magasan járt a nap; fekvőhelye mellett mindjárt meglátott egy csalánbokrot, szakasztott olyat, mint az álombéli volt. Kisietett barlangjából, hogy nyomban munkához lásson.

Gyönge kis kezével megmarkolta a csalánt, amely úgy égetett, mint az eleven parázs; csupa tüzes hólyag lett a keze, a karja, de tűrte, alig érezte a fájdalmat: bátyáira gondolt. Aztán csupasz lábbal megtilolta a csalánt, és nekilátott szőni.

Napszálltakor megtértek a királyfiak, s rémülten tapasztalták, hogy kicsi húguk megnémult. Azt gondolák, gonosz mostohájuk újabb varázslata fogott rajta, de amikor ránéztek a kezére, megértették, mit tesz értük. A legkisebbik bátyja szeméből kicsordult a könny, ráhullott húga kezére, s enyhült a fájdalom, eltűntek a tüzes hólyagok.

A királylány éjszaka is munkája mellett virrasztott, arra gondolt, most már nem nyugodhat addig, míg kedves bátyáit föl nem oldja a gonosz átok alól.

Dolgozott egész nap, amikor egyedül maradt; sohasem szállt még ilyen sebesen az idő. Egy páncéling már elkészült, a másodikba fogott bele.

Egyszerre vadászkürt zengése verte föl az erdők csendjét. A királylány megrémült, a hang pedig egyre közeledett, már a kopók csaholását is hallotta. Ijedten futott be a barlangjába, a megtilolt csalánt csomóba kötötte és elrejtette.

Hirtelen egy vadászkutya ugrott elő a szakadékból, utána a másik, a harmadik; körülcsaholták a királylányt, visszaloholtak, aztán megint a barlanghoz: gazdájukat hívták. Alig telt el néhány pillanat, odagyűltek a barlang elé a vadászok, köztük a legdaliásabb, az ország ifjú királya. Álmélkodva nézte a barlang leányát: amióta a világon van, nem látott szebb teremtést.

- Hogy kerültél ide, szépséges hajadon? - szólította meg. A királylány rápillantott, aztán megrázta a fejét, szólni nem szólt, hiszen bátyái élete függött a szavától. Megkínzott kis kezét elrejtette, hogy a király meg ne lássa.

- Nem maradhatsz a vadon erdőben - mondta a király. - Velem jössz. Ha a szíved is olyan jó, mint amilyen szép az arcod, selyembe-bársonyba öltöztetlek, királynőmmé teszlek, legszebbik palotámban élsz, és uralkodol velem.

Azzal maga mellé emelte a nyeregbe. A királylány csak sírt, a kezét tördelte, az ifjú király alig győzte vigasztalni: - Boldog leszel, meglásd! Egyszer még hálás leszel érte! - S nekivágott a hegynek, vitte a kis királylányt. Vadászai nagy csapatban nyargaltak utánuk.

Leáldozóban volt a nap, amikor a soktornyú, gyönyörű fővárosba értek, s az ifjú király maga vezette a barlang leányát márványfalú palotájába. A díszes termekben szökőkutak csobogtak, csodálatos festmények ékesítették a falat, a mennyezetet, de a kis királylány körül se nézett. Csak sírt, zokogott, s némán tűrte, hogy a komornák királyi ruhákba öltöztessék, gyöngyös ékességet fonjanak a hajába, hólyagos kis kezére finom kesztyűt húzzanak.

Oly csodálatos szép volt királyi pompájában, hogy az egész udvar mélyen meghajolt előtte, s a király elhatározta, hogy feleségül veszi. Csak az udvari pap csóválta a fejét, s azt pusmogta a királynak, hogy a szépséges hajadon biztosan az erdők boszorkánya, aki bűvös varázslattal elvakítja a királyt, és behálózza a szívét.

Hanem a király nem hallgatott rá. Zene zendült a palotában, pompás ételeket hordoztak körül, tündérszép leánykák táncot lejtettek a néma királylány előtt, aztán illatozó kerteken át ékes terembe vezették. De a kis királylányt nem vigasztalta meg semmi. Olyan mélységes szomorúság volt a szemében, mintha soha nem ismerte volna a mosolyt.

Az ékes termek mellett egy kis kamrát nyitott ki a király, azt szánta az erdei lány hálószobájának. A kis szobát süppedős, puha zöld szőnyeg bélelte, mint a barlangot az erdei moha: szakasztott mása volt annak a barlangnak, ahol az ifjú király rátalált. Még a csomóba kötött csalánrost is ott volt, s egy szögön ott lógott a már elkészült páncéling. Az egyik vadász hozta magával ezeket, mint furcsaságokat.

- Itt visszaálmodhatod magad erdei otthonodba! - mondta az ifjú király. - A munkád is itt van, amin dolgozol. Itt pompában, ragyogásban élsz majd, s megmosolyogtat, ha régi életedre gondolsz.

Amikor a királylány látta, hogy folytathatja munkáját, megvigasztalódott, és mély hálával hajolt meg a király előtt. Elmosolyodott, arcába visszatért az élet, kedves bátyái megváltására gondolt. A király magához vonta, megölelte, aztán meghúzatta a város valamennyi harangját: menyegzőjét hirdette a népnek.

Az erdő szépséges néma leánya az ifjú király mátkája lett.

De az udvari pap nem nyughatott, gonosz szavakat suttogott az ifjú királynak. Csakhogy az mintha nem is hallotta volna. Elérkezett a menyegző napja, s az udvari papnak magának kellett megkoronázni az ifjú királynét. Gonosz indulatában olyan erősen rányomta a homlokára a korona nehéz abroncsát, hogy az ifjú királyné majdnem felkiáltott fájdalmában. De a szívét még keményebb abroncs szorította: bátyáinak keserű sorsa. Nem törődött hát a fájdalommal. Néma maradt, hiszen egyetlen szava bátyái életébe került volna, de szeméből sugárzott a hála és az igaz szerelem királyi ura felé, aki mindent megtett, hogy felvidítsa, s akit napról napra jobban megszeretett. Ó, ha elmondhatna urának mindent, ami a szívén fekszik! Ha elpanaszolhatná neki szenvedéseit! De szót sem ejthet, míg munkájával el nem készül. Éjszakánként felkelt királyi férje mellől, kilopózott szőnyegekkel bélelt kis kamrájába, s ott szövögette szorgalmasan a páncélingeket. Amikor a hetedikbe belefogott volna, elfogyott a csalán.

Tudta, hogy a temetőben nő az ingekhez való csalán, de azt is tudta, hogy magának kell letépnie. Ugyan hogy juthat ki a temetőbe?

Szívdobogva osont le a kertbe, mintha gonosztettet akarna elkövetni. Világolt a hold: hosszú fasorokon, kihalt utcákon át vezetett az út a temetőbe. Remegett, mert azt beszélték, hogy éjszaka boszorkányok gyűléseznek ott, s ahogy a temetőbe ért, meg is látta őket: egy sírkövön üldögéltek. Előttük kellett elhaladnia; de édes bátyáira gondolt, és legyőzte félelmét. Leszedte az égető csalánt, s visszaosont a palotába.

Nem látta, csak egy ember: az udvari pap, ki maga virrasztott odafönn. Látta, hogy nemhiába gyanakodott: az ifjú királyné boszorkányokkal cimborál, vagy boszorkány maga is, s bűvös varázslattal ejtette meg a király szívét.

El is beszélte a királynak nyomban, amit látott: lám csak, megmondta ő régen! A király nemigen hitte, de azért mélységesen elszomorodott, éjjel aztán csak színlelte az alvást, s amikor ifjú felesége kilopózott a palotából, utána osont. Így tett minden éjjel.

Napról napra komorabb lett az arca, észrevette ezt a királyné is, csak az okát nem tudta. Bánkódott rajta eleget, pedig sokat emésztődött bátyái sorsa miatt is. Sírdogált naphosszat, a királyi bíborra, bársonyra hullottak keserű könnyei, s úgy tündököltek ott, mint a legtisztább gyémánt.

Teltek a napok, majdnem elkészült már gyötrelmes munkájával; épp az utolsó páncélingbe fogott volna bele, de megint elfogyott a csalánja. Még egyszer, utoljára ki kell osonnia a temetőbe, tépni néhány marokkal. Rettegve gondolt az éjszakai útra meg a gyűlésező boszorkányokra, de összeszedte bátorságát, és nekivágott az útnak.

Csakhogy a király meg az udvari pap észrevétlen utána lopózott. Látták az ifjú királynét, amit befordul a temető kapuján. Amikor a kapuhoz értek, utána néztek, s látták, hogy egyenesen a sírkövön üldögélő boszorkányok felé tart. Elfordult a király, most már elhitte, hogy boszorkányokkal cimborál szépséges szép felesége, akinek feje néhány órája még az ő keblén nyugodott.

- Ítélkezzék fölötte a nép! - kiáltotta, s a nép ítélete ez volt: máglya tüze eméssze el a testét!

Az ifjú királynét nyirkos, sötét tömlöcbe vezették a fényes királyi termekből; a vasrácsos ablakon besüvített a szél; bársony meg bíbor vánkosok helyett a maga tépte csalánt tették a feje alá, maga szőtte csípős páncélingekből vetették derékalját. De ő semminek sem örült volna jobban: elővette megint a munkáját, és belefogott az utolsó páncélingbe. Tömlöce előtt csúfondáros dalokat énekeltek róla a vásott gyerekek; nem akadt senki, aki csak egy jó szóval vigasztalta volna.

Alkonytájban hattyúszárnyak suhogtak a vasrácsos ablak előtt: legkisebb bátyja röpült el hozzá, aki végre rátalált. Az ifjú királyné hangosan zokogott örömében: tudta, hogy talán utolsó éjszakája következik, de a tizenegy páncéling már kishíján elkészült, s a bátyái végre megtalálták.

Belépett hozzá az udvari pap, hogy utolsó óráiban mellette legyen, ahogy a királynak megígérte, de ő csak a fejét rázta, és intett neki, hogy hagyja magára. Ezen az éjszakán el kell készítenie az utolsó inget is, mert különben kárba vész a gyötrelmes munka, hiábavaló volt a sok szenvedés, a könny, az átvirrasztott éjszakák. Az udvari pap gonosz szavakkal illette, elvetemült teremtésnek nevezte, de ő csak dolgozott szorgalmasan, nem vette a szívére, mert tudta, hogy ártatlan.

Egérkék surrantak elő a padlórésekből, elébe cipelték a csalánt, hogy ők is segítsenek; a vasrostélyra egy rigó telepedett, és olyan gyönyörűségesen énekelt egész éjszaka, ahogy csak tudott, így vigasztalta a királynét.

Világosodott az ég alja, napkeltéig még egy óra volt, amikor a palota előtt megjelent a tizenegy királyfi, bebocsátást kértek, Az ajtónállók nem akarták őket beereszteni, azt mondták, még éjszaka van, a király mélyen alszik, nem ébresztheti fel senki. De a királyfiak könyörögtek nekik, fenyegetőztek, végre kivonult az őrség, aztán kilépett maga a király is, megkérdezte, mi történik odalenn. Abban a szempillantásban felbukkant a nap, s a királyfiak eltűntek, mint a pára. A palota fölött tizenegy vadhattyú szállt el nagy szárnysuhogással.

A városkapun már tódult a tengernyi nép: mindenki látni akarta a boszorkányégetést. Egy rozzant gebe húzta a talyigát, amelyen a vesztőhelyre vitték az ifjú királynét; ott ült rajta durva darócban, halottsápadt arccal. Sátoros szép haja szétterült a vállán, némán mozgott az ajka, ujjai pedig sebesen szőtték-fonták a csalánrostokat. Utolsó útján se hagyta félbe munkáját; a tíz páncéling ott feküdt a lábánál, a tizenegyedikkel kellett elkészülnie.

- Nézzétek a gonosz boszorkányt, hogyan dirmeg-dörmög! - gúnyolta a nép. - Ahelyett, hogy imádságos könyvet olvasgatna, most is boszorkányhálóját szövögeti! Tépjétek ki a kezéből!

Köréje sereglettek, hogy szétszaggassák a páncélingeket, de abban a szempillantásban tizenegy hófehér hattyú ereszkedett a talyiga mellé, s szárnycsattogtatva körülfogták az ifjú királynét.

- Égi jel! Égi jel! Bizonyosan ártatlan! - indult meg a suttogás, de hangosan senki se merte kimondani.

A hóhér már el akarta vezetni az ifjú királynét, de az hirtelen kiegyenesedett, rávetette a tizenegy páncélinget a tizenegy hattyúra, s a következő pillanatban daliás királyfivá változott valamennyi. Csak a tizenegyediknek maradt hattyúszárnya az egyik karja helyén, mert az ő páncélingének még hiányzott a fél ujja, kis húga már nem tudott elkészülni vele.

- Most már beszélhetek! - kiáltott a királyné. - Ártatlan vagyok!

A nép álmélkodva nézte a csodát, s leborult ifjú királynéja előtt, de az eszméletlenül hanyatlott bátyái karjába, annyira megviselte a félelem, a fájdalom, a tenger szenvedés.

- Ártatlan a húgunk - mondta a legidősebb királyfi, azzal elmondta elejétől végig, mi történt velük. Miközben beszélt, csodálatos illat áradt szét a levegőben: a megrakott máglyának minden hasáb fája gyökeret eresztett, és szárba szökkent: gyönyörű bokorrá fonódtak össze az ágak, piros rózsák ringatóztak rajta, a bokor legtetején pedig mint égi csillag, egy hófehér rózsa tündökölt. Az ifjú király ezt letépte, felesége keblére tűzte, s az magához tért. Boldogság és nyugalom költözött a szívébe.

Maguktól zendültek meg a tornyokban a harangok, galambrajok suhogtak a levegőben. Olyan díszes menet kísérte vissza a palotába az ifjú párt, amilyet mióta a világ áll, egy király se látott.

Enyém, tied, övé

Enyém a kakas, tarajos,

Tiéd a tyúk, kendermagos,

Ővé a nagy kas, félig lyukas,

Miénk a hattyú, hosszú nyakas,

Tiétek lesz pár kotta

Övék meg a rántotta.

Kép forrása: preschoolactivities.us

Nem maradt más hátra, mint a TÁNC a 14. tételre.

Kép forrása: Bloglovin'

Jó farsangozást, jelmezbált minden apróságnak és nagynak!