Kép forrása: Kép forrása: babosanita.mindenkilapja.h u

Hidegre fordul az idő

Nem nő a fú a legelőn

Előjönnek a farkasok

veszélyben vannak a jószágok

Ma kell haza hajtanunk!

-Bee, bari fekete,
Van-e puha gyapjad?
-Van uram, van uram!
Három zsákkal adjak?
-Egyet a gazdámnak,
egyet asszonyának,
egyet meg a kisfiúnak,
ki itt járt vasárnap.

Kinn a bárány (fogócska)

A játék leírása A gyermekek kézfogással körbeállnak, és körben járnak. Körön kívül jár a bárány, belül a farkas. „Kinn a bárány, benn a farkas, Hízik a bárány, szárad a farkas. Szabad a vásár mindennek. (A kör megáll, a karokat kapuszerûen feltartják. A farkas és a bárány szabadon futhat.) Gazdagnak és szegénynek. (A karokat leengedik.) Hízik a bárány. (Felemelik a karokat, a kör a báránynak segít, a farkast akadályozza.) Szárad a farkas.” (Leengedik a kapukat.

A megfogott bárányból lesz a farkas, bárányt pedig a körben állók közül választanak.)

Benn a bárány (fogócska)

A játék leírása A gyerekek kört alkotnak kaputartással. Bent egy bárány, kint egy farkas.

A körben állók mondják: „Benn a bárány, kinn a farkas, Fuss el innen, lompos farkas, Fuss!”

Mit kapálsz, báránykám? (fogócska)

A játék leírása A gyerekek kört alkotnak, belül áll egy bárány, kívül pedig a farkas, s kérdezi:

– Mit kapálsz, báránykám? –

Sárgarépát!

– Nem adnál belõle?

– Nem! Ha nem jöttél kapálni, ne is gyere zabálni!

– Megfoghatlak?

– Meg, ha tudsz!

A körben állók hol felemelik, hol leengedik a kezüket, aszerint hogy segíteni vagy gátolni akarják a szereplõket.

A farkas és a juhász (bolgár népmese)

Megöregedett a farkas, kihullottak a fogai. Nem tudott már zsákmány után járni. Elcserélte a bundáját egy kutyáéval, és elhatározta, hogy maga is felcsap kutyának.


Így átváltozva, találkozott egy juhásszal. Az megállította: 

- Ki vagy, és hová mész? 

- Én bizony valamikor farkas voltam – felelte a fogatlan ordas. – Ami igaz, sok bajuk volt velem a juhászoknak. De nem énbennem volt a hiba, hanem a bundámban. Most mindent megbántam, hidd el. Levetet­tem a régi bundámat, és a kutya irhájába bújtam. Eddig ellenséged voltam. Most szeretném, ha felfogadnál szolgádnak. Hadd őrizzem a nyája­dat. Bízhatsz bennem! Esküszöm a legkedvesebb báránykádra! Én elfelej­tettem már a múltamat, felejtsd hát el te is, és végy magadhoz. 

A juhász eleinte nagyon csodálkozott a farkas esküdözésén, de végül mégis hitt neki. Elvitte a kutyái közé. Még egy szép kutyaólat is épített neki.

A farkas testvéri egyetértésben élt a kutyákkal. Éberen vigyázott a nyájra. Szinte még az igazi kutyáknál is jobban szolgálta a gazdáját. 

Egyszer a juhász összeszedte az anyajuhokat. Elvitte őket egy jobb helyre. A többit meg a bárányokkal együtt a farkasra bízta, hogy vigyázz rájuk. A farkas lefeküdt a juhakolba, a báránykák pedig vidáman harangoztak körülötte. A vén ordasnak egyszer csak eszébe jutottak a régi szép idők. Gonosz gondolata támadt. „Soha nem tudja meg az öreg ju­hász!” – Azzal felkapott két fiatal bárányt, és be az erdőbe! 

Amikor a juhász visszajött, látta, hogy két báránya hiányzik, őrzőjük­nek is csak a hűlt helyét találta. 

Egyszerre megértett mindent. Csak egy vigasztalta: 

- Még jó, hogy ilyen kis veszteséggel megúsztam! Hiszen a farkas akár az egész nyájamat is elpusztíthatta volna. De most már tudom legalább, hogy a farkas kutyabőrben is csak farkas marad.

Benedek elek: A kiskanász és a farkas

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdő szélén lakott s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas s beszólt neki:- Kis kanász ereszd be a fejemet! - Nem eresztem én, - mondotta a kis kanász - mert megeszel. - Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok.A kis kanász kinyitotta az ajtót annyira, hogy a farkas bedughatta a fejét. Akkor meg arra kérte a kis kanászt: - Kis kanász, ereszd be a derekamat is.- Nem merem, mert megeszel. - Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok.A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is. - Jaj, de jó meleg van! - mondotta a farkas. - Ereszd be, kis kanász a farkamat is, hadd melegedjék az is. Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen. A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé s mondta: - Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát!Adott neki kenyerest s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított vacsora után, meggondolta a kis kanász: ha felébred, még őt is megeszi, - hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejéről egyszeribe lesuvadt a szőr, s azzal nagy hirtelen felmászott a fára. Hej! Uram, Teremtőm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdőt s egy szempillantás alatt összecsődült három híján száz farkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett, zúgott belé az erdő.Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás fejetetejére állott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére. - No kis kanász! Most mit csinálsz? Vége az életednek!-Ő bizony egyet gondolt s elkezdett kiabálni torkaszakadtából: - Forró vizet a kopasznak! Forró vizet a kopasznak!Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lesuppant, hogy egyszeribe megdöglött valamennyi.A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bőrét meg lenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért. Ha a kis kanász az egy híján száz farkas bőrét el nem adta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Várady Mária: Mese a gyémánt szemű kisegérről és a csacsogó furulyáról

Volt egyszer egy kis pásztorfiú. Reggelenként kihajtotta a nagy sza­kállú kecskéket a domboldalra, ő maga meg végigfeküdt a füvön, tarkója alá gyűrte tarisznyáját, elővette csacsogó furulyáját, és fújta, fújta esteiig. Tündérfurulya volt ez: nyírvesszőből metszette, csillagos bicskájával kifaragta szépen; ha megszólalt, egyetlen kecske sem kalandozott el, egyet­len gida sem tévedt el. Más szája hiába fújta: kívüle meg nem szólalt senkinek. Egy nap, amikor a furulyás kisfiú éppen enni készült, egyszerre csak hangot hallott: - Jó kisfiú, éhes vagyok, adj egy darabkát a kenyeredből, adj egy fa­latot a szalonnádból! Körülnézett a kisfiú, de nem látott embert se közel, se távol; hanem egy kicsi egér kuporgott a lábánál, az nézett rá esdekelve. - Amim van, megosztom veled, egyél velem, kisegér – felelte a furu­lyás kisfiú. Megették együtt a fiú kenyerét, szalonnáját. - Jótett helyébe jót várj! – mondta a kisegér. – Ha egyszer baj ér, megsegítlek. Elmosolyodott a furulyás kisfiú: - Hogy is segíthetne nékem egy ilyen kicsi kisegér? Felelte a kisegér: - Amit mondtam, hidd el, szavaimon ne nevess: nem közönséges kisegér vagyok én. Erre már jobban megnézte a furulyás kisfiú a kis állatot: a bundája fénylett, mint az arany, szeme tündökölt, mint a gyémánt, hosszú selyem­szempillája volt, mint egy királykisasszonynak. Másnap délben ismét megszólalt a gyé­mántszemű kisegér: - Jó kisfiú, éhes vagyok; adj egy kis darab­kát a kenyeredből, adj egy falatkát a szalon­nádból! Felelt a furulyás kisfiú: - Amim van, megosztom veled; egyél ve­lem, gyémántszemű kisegér. És szólott a gyémántszemű kisegér: - Jótett helyébe jót várj; ha egyszer baj ér, megsegítlek. Harmadnap már alig várta a furulyás kisfiú, mikor jön a gyémánt-szemű kisegér. Lassan dél lett, majd délután, s ő még egyre várta. Nem evett a kenyérből, nem evett a szalonnából, egyre csak az utat leste, mikor jön a gyémántszemű kisegér. De mivel hiába várta, bánatában, unalmá­ban elnyomta az álom. És amíg aludt, mi történt? Közel a domboldalhoz, a föld alatt volt a csúcsos fejű manók birodal­ma; aranyból, gyémántból épített palotájában ott lakott a manókirály és vele egyetlen leánya, a fekete hajú manó királykisasszony. Meghallotta egy nap a csacsogó furulya hangját a fekete hajú király­kisasszony, és így szólt az apjához: - Felséges apámuram, azt a furulyát hozd el nékem, bárkié is; mert míg azt nékem el nem hozod, nem eszem, nem alszom, és éjjel-nappal sírni fogok. Megrettent a csúcsos fejű manókirály, megparancsolta két alattvaló­jának, siessenek a földre: hintsenek álomport a furulyás kisfiú szemébe; szépen szóló furulyáját a fekete hajú királyleánynak hozzák gyorsan vigaszul. Úgy tett a két manó, ahogy a király megparancsolta: felmen­tek a földre, álomport hintettek a furulyás kisfiú szemére, kihúzták a feje alól csacsogó furulyáját; a szépen szóló furulyával a fekete hajú királyleányhoz repültek, mint a szél. Megdicsérte a két manót a csúcsos fejű manókirály. Nem sírt többé, táncra perdült a fekete hajú királyleány; ajkához emelte a szépen szóló furulyát. Hanem a furulya néma maradt. Elvette a kezéből a csúcsos fejű manókirály, ő is az ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvette az udvarmester, ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvették sorra a miniszterek, udvari méltóságok: mindhiába, nem szólalt meg, néma maradt a szépen szóló furulya. Mondotta a fekete hajú királyleány: - Felséges apámuram, tégy valamit, hogy szóljon a furulya, akárki fújja is, mert míg hangját meg nem hallom, nem eszem, nem iszom, é; jel-nappal sírni fogok. És sírni kezdett azon nyomban, bővizű patakká lett a könnye, elárasztotta az egész manóbirodalmat. Amíg ez történt, a furulyás kisfiú aludt: aludt álomtalan álmot, de nem aludtak a nagy szakállú kecskék, összebújtak körülötte, nyaldosták az arcát, mekegve tépdesték a ruháját. De hiába, csak nem ébredt fel mélyen aludt a furulyás kisfiú. Mikor végre fölébredt, a két manó már messze járt a csacsogó furulyával. Felült, megdörzsölte a szemét, és megkérdezte: - Nagy szakállú csúnya kecskék, miért zavarjátok az álmom? Felelték a kecskék: - Mek, mek. Nyúlt a kisfiú a csacsogó furulya után; hol a csacsogó furulya? Nyúlt a feje alá: nem volt ott a csacsogó furulya. Nyúlt a tarisznyájába: nem vol; ott a csacsogó furulya. Feltúrta maga körül a bokrot, a földet, a mezőt: hanem a csacsogó furulya nem volt sehol. Sírt a furulyás kisfiú, sírt keservesen. Szépen szóló furulyáját sehol sem találta. Amint így sírt, egyszerre csak ott termett a gyémántszemű kisegér. Megkérdezi a furulyás kisfiú: - Gyémántszemű kicsi egér, szépen szóló furulyámat ki vitte el, hol találom? Gyémántszemű kisegér letépett egy gyermekláncfüvet, fehér bóbitáját szertefújta a szél, szárából gyűrűt csinált, szeme elé tette, átnézett rajta. A gyermekláncfű – tündérvirág: mikor gyűrűjén átnézett, belátott a ma­nókirály kastélyába, és meglátta a néma furulyát. Azt mondta hát a furulyás kisfiúnak. - Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kin­cset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furu­lyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már meny­asszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát! A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lé­pett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott szé­les országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből. Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől. Szólott a furulyás kisfiú: - Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a né­ma furulyát. - Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a ma­nókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csoda­tevő furulyás. A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; tal­pig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta: - Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából. Felelt a manókirály: - Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú király­kisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpa­lásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz: - Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú: - Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drága­kőnél többet ér. Mondotta a manókirály: - Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta: - Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri. - Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra. Felelt a furulyás kisfiú: - Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énné­kem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én. Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lá­bára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egy­szerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a sze­mét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a dombol­dalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy ki­rálykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csi­lingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kér­dezte a furulyás kisfiú: - Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány: - Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré vará­zsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt. Kérdezte a furulyás kisfiú: - Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka: - Az leszek. Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk. Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántsze­mű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.

Egy két hete, vagyis három,

hogy a számadómat várom.

Amott jön egy szamárháton,

az lesz a számadóm, látom!

Jónap' Isten, jó bojtárom,

csak azt kérdem,

van-e károm?

Nincsen károm, de nem is lesz,

míg a nyáj a kezeden lesz!

Bojtár volt a nagyapám, bojtár vagyok én is,
Csak a botját hagyta rám, gazdag vagyok mégis!
Kisbáránykám mellém fekszik, szundikálunk sokszor estig, jó'jszakát kívánok!

A juhásznak jól van dolga.
Egyik dombról a másikra
Terelgeti nyáját, fújja furulyáját,
Bú nélkül éli világát.

Ha megunta furulyáját,
Előveszi a dudáját.
Belefújja búját a birka bőrébe,
Szélnek ereszti belőle.
Kifordítom, befordítom,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!
Leterítem a bundámat,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!
Ha megázik is a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!
Ha rongyos is az a bunda,
mégis bunda a bunda.
Hej, bunda a bunda,
juhászbunda a bunda,
mégis bunda a bunda!

Ha valaki vígan él,
a juhász éppen úgy él.
Az erdőben,,a mezőben
sétál, pipál, furulyál,
billeg-ballag, meg-megáll...

Kányádi Sándor. Tavaszi tarisznya /részlet/

Kamrában szegre
akasztva,
üresen lóg a
tarisznya.
Egyszer csak jön a
menyecske.
Leveszi, s tömi
degeszre.
Tömi, pakolja
púposra,
lesz benne cipó,
szalonna,
fő hagyma, só és...
nicsak, ni:
kolbász is még egy
arasznyi.
Készen is már a
tarisznya,
utazhat nyakba
akasztva.
Mehet, amerre
az ösvény....

László Gyula: A juhász, a kanász

Ha megnövök semmi más,
Nem leszek én csak juhász
Nincsen annál nagyobb úr
Folyón innen hegyen túl
Folyón innen hegyen túl

Semmi gondja sétálgat,
Terelgeti a nyájat
Furulyázgat, nótázik
Fellegekkel komázik
Fellegekkel komázik

Falu végén kicsi ház,
Abban lakik a kanász
A kanász s a bojtárja,
görbe botja kutyája
görbe botja kutyája

Kismalaca számtalan,
Nem is tudja mennyi van
Terelgeti, s mint király,
Büszkén lépked, dirigál
Büszkén lépked, dirigál