Lássuk a medvét!

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

Ki ne ismerné Balut a Dzsungel könyvéből? Mici mackót és Vackort? A játékos és kedves mackókat, akik évtizedek óta a gyerekek nagy kedvencei. (Biztos vagyok abban, hogy gyerekkorában mindenkinek volt egy "mackó barátja".)

Mit is kell róluk tudni?

- Általában magányosan élő, mindenevő ragadozók, akik ha veszélybe kerülnek vagy vadásznak akkor nagyon gyorsan tudnak futni.

- Szívesen úsznak és fürödnek, és az egyik kedvenc csemegéjük a hal.

- Afrikában, Ausztráliában és az Antarktiszon nem találkozhatsz velük.

- Kíváló a tájékozódási képességük, akár 270 kilóméterről is "haza találnak".

- Az elnevezés szláv eredetű és "mézlátót, mézmutatót" jelent.

- Két csillagképben is megjelenik a neve (Kis és Nagy Medve)

- A finnek és finnugor népek őseik szellemeként tiszteltékbennük.

- Nem alszanak valódi téli álmot, de ősszel téli szállást keresnek vagy barlangot építenek a földbe, hóba és pihennek. Lelassul az anyagcseréjük, a szívverésük és csökken a testük hőmérséklete.

- Valóban szeretik az édes élelmet és mivel jól tudnak fára mászni, ezért a vadméhek kaptárait sokszor megdézsmálják.

- 8 ma élő faj létezik:

1. óriás panda (veszélyeztett)

2. Pápaszemes medve (sebezhető)

3. Maláj medve (sebezhető)


4. Fekete medve (nem veszélyeztett)

5. Barna medve (nem veszélyeztett)

6. Jegesmedve (sebezhető)

7. Örvös medve (sebezhető)

8. Ajakos medve (sebezhető)

Fejlesztő játék ötletek:

1. Ha a képekhez párt is keresel, (nem kell, hogy ugyanaz legyen kétszer, mert úgy nehezebb) akkor jó kis párosító vagy memória játék lehet belőle. (halmazok alkotására és a számlálás gyakorlására is felhasználható.)

2. Ha belekeversz koala vagy/és mosómedve képeket, akkor egyből jó "kakukktojás" játéknak is, hiszen valójában egyik sem medve.

Gyerekekkel is megnézhető rövid film: Medvék nyomában Erdélyben /5 perc/ YouTube

Családi program vagy élménnyújtás:

Mese ajánló: Végh György: Miért alszanak télen a medvék?

Versek, mondókák:

"Mézes odu lik-luk-lak, rajta van egy csipp-csupp csap.

Hét bögrével idehozok, aludjatok kicsi bocsok."

 

"Ébredezik már a medve, álmos szemét törölgetve.

Busa fejét nagy gond nyomja, nincsen néki rádiója.

Így hát honnan tudja meg, meddig tart még a hideg"

 

" A talpaim nagyok, a házam sűrű rengeteg.

A medve én vagyok

Ha brummogok, itt megremeg az erdő rengeteg.

A málnabokro megszedem, a mézet szeretem." ( svájci népdal)

Szalai Borbála: Ez aztán a gyöngyélet

Lánc, lánc eszterlánc!

Kezdődik a medvetánc!

Sárgarigók zenélnek, híre sincs már a télnek,

Tipp, topp, tipitopp! Kizöldült a libatopp!

Kér medvebocs-pont egy pár- rigófüttre táncot jár.

Tipp, topp, tipitopp! Tányértalpunk nem kopog.

Cifrázzák a bocs lábak, mackómódra bokáznak.

Lánc, lánc, eszterlánc! Tyű, de fürge medvetánc!

Sárgarigók zenélnek ez aztán a gyöngyélet!

Mozgásos játékfüzér

1. Játékba csalogató: sövényfonás

/Ki segít nekem sövényt befonni? Segítsen, segítsen mindenki!

Köralakítás keresztezett kézfogással/

2. Kiszámoló:

Kinn voltam a rengeteg erdőn,
Medvét láttam kúszni a lejtőn,
Tíz körömmel másztam a fára,
Megszökött a medve vacsorája.

3. Körjáték: (medve „táncoltatás”)

Mackó, mackó ugorjál

4.  A kiszámolt mackó „monológ”:

A bundám szőrös, kócos
és a talpaim nagyok.
A házam sűrű rengeteg,
a medve én vagyok.
Ha brummogok itt megremeg
az erdő rengeteg.

5. Féltek-e a medvétől? /fogó játék/

/Akit megfogott a fogó medvejárásban cammog, amíg mindenkit meg nem fogott/

6. Mackók a barlangba! (figyelem és gyors reagáló képesség fejlesztése)

/Ha süt a Nap, akkor barlangba bújás, ha felhős az ég akkor medvejárás a „hóban”/

7. Légző gyakorlat és hangok helyes ejtése:

Méhes odu, lik-luk-lak
Rajta van egy csip-csup-csap
Ha megnyitod azt a csapot,
Csodafinom méz csöppen!
Hét bögrével idehozok,
Aludjatok kicsi bocsok

8. Levezető játék: Medvevadászat

Nini, itt egy híd! – váltott kézzel ütögetés a combon, mérőre

Menjünk át! – váltott kézzel ütögetés a mellkason keresztbe, mérőre

Nini, itt egy tó! – ütögetés a combon

Ússzunk át! – úszó mozdulat, mérőre

Nini, itt egy mocsár! – mérő a combon

Keljünk át!- cuppogás és kézzel jelzed, mintha lépkednél a mocsárba

Nini, itt egy hegy! - mérő a combon

Másszuk meg! – lihegés és kötélmászás utánzása

Nini, itt egy barlang! – mérő a combon

Menjünk be! – lopakodás imitálása

Jaj, fogtam valamit! – mintha elkapnál pl. egy labdát

Hiszen ez egy medve! – kicsit ijedt hanggal

Fussunk el!

Majd az egész mozdulatsort eljátszása gyorsan visszafelé: lopakodás kifelé, lihegés-kötélmászás, cuppogás és mocsarazás, úszás, ütögetés mellkason és elfáradtan megkönnyebbülten: AHHH, MEGMENEKÜLTÜNK!!!

Kép forrása: Crayola

Játékfüzér a teremben

Köralakítás mondókára: ”Első a vezető, második a tekergő, harmadik a kolompos, negyedik a bozontos!”
Egy gazda a kör közepére vezeti a kötéllel megkötött medvéjét 
Gazda: Figyelem, figyelem közhírré tétetik,
a medvetáncoltatás most kezdődik!
Mindjárt cammog táncosan a medve,
járja vele, kinek van hozzá kedve!
Közösen mondjuk /ritmusjátszó hangszerekkel kísérve /:
Amíg szalad csak morog,
jókedvében nem forog,
de amikor láncon jár
akkor bizony táncot jár.
No, ha már itt vagytok, lássuk, mit tudtok!
Gazda:
No, tánci mackó, tánci,
Mindenki terád kíváncsi!
Közösen mondjuk:
Medve, medve, varrj csizmát,
Ne járj mindig mezítláb!
Gazda:
Medvém, mutass valamit, ne hozz szégyent a fejemre!
Medve:
/körbecammog/: Brumma, brumma, tizenhárom,
mért nincs nekem egy szép párom?
Együtt ingereljük:
Csörgesd meg az aranyláncot,
járjál nekünk könnyű táncot!
Hapa- cuka macika,
rövid lába nagy fara!
Egyedül, egyedül,
amíg párja nem kerül!
Medve:
/táncol / Ez a lábam, ez, ez, ez,
jobban járja, mint emez,
vigyázz lábam, jól vigyázz,
mert a másik meggyaláz!
Lányok:
Táncolj, táncolj mackó bácsi!
Kapsz kalácsot, mézeset,
friss tejecskét, édeset!
Fiúk:
Mi lesz holnap az ebéd?
Kérdezzük meg a medvét,
főtt krumpli és sós perec,
kolbászból meg a ketrec?!
A medve ekkor elszabadul, kergeti a visítozó gyerekeket.
Gazda:
/kiabál/ jaj, jaj, megvadult a medvém! Fogjátok meg!
Közösen megfogják a medvét, a gazdához kísérik.

Könyvajánló:


Zenehallgatás: Bartók: Medvetánc

Énekes játék: (sajna se égen, se földön, sem az interneten nem találtam másikat)

Ritmus játék:

Az eredeti játékot évekkel ezelőtt találtam valahol. A címe az volt, hogy babszerdák és a lényege az, hogy kétféle babbol kirakunk egy sort, melyben az egyik bab a ta ritmust jelzi, a másik a ti-ti és a gyerekeknek el kell tapsolni a kirakott babszemek alapján azt a ritmust, amit kiraktak. Ezt a ritmus játékot sokszor játsszuk és nagyon szeretik a gyerekeim. A medve héten a mackók jelezték a hosszú, lassú tapsot, a mézescsupor a két gyors, rövidet egymás után. A mikor már mindenki, aki kedvet kapott a vágáshoz, ragasztáshoz és letapsolta a saját ritmusát kicserélhetik egymás között a lapokat.

Ha kedvet kaptál hozzá ajánlom kipróbálásra, mert:

- a "ritmus lapok" elkészítése már önmagában is egy elég összetett "feladat" (formák kivágása, sorba rendezés, ragsztás) és ezért észrevétlen módon sokféle képesség fejlesztésére alkalmas.

- a formákalapján történő ritmusjáték nagyfokú koncentrált figyelmet igényel és ami a legfontosabb, hogy minden feldolgozásra szánt témához, fogalomhoz könnyen alakítható.

Barkácsolás, kézműveskedés:

Kép forrása: Uploaded by user

Kép forrása: National Wildlife Federation

Mátrix:

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

Mire jó a gumicukor?

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

És, ha lezárásként medvetalppal vagy mézes tejberizzsel, málnás tejjel, teával (esetleg medvecukorral) kínálod a játékban elfáradt bocsokat, akkor biztos, hogy sikert aratsz.

Mackó sütemény

Kép forrása: jdkonyha.blogspot.com

Hozzávalók:

  • 2 tojás
  • 2/3 bögre vaj1 bögre barna cukor1 tk vaníliás cukor2 és 1/2 bögre liszt1/2 bögre kakaópor1 tk sütőpor1 csipet só1/2 kk őrölt fahéj1/2 kk gyömbérpor
  • színes cukorkák, cukormáz
A 2 tojást habosra keverem a vajjal és a cukorral és a vaníliás cukorral. A száraz hozzávalókat egy tálban összekeverem, majd apránként adagolva hozzádolgozom a cukros, vajas masszához. A mikor készen vagyok, 1 diónyi és 2 meggymagnyi gombócot gyúrok, majd ellapítom a sütőpapíron. Az én macikáimnak kicsit nagy a füle :) (Ottis oldalán nagyszerű videó link van, amelyen látható a munkafolyamat.)
A végén beleszúrom a macifejbe a jégkrémpálcikákat, és kb. 180 fokon 10 perc alatt készre sütöm. Amikor kihűlt, ízlés szerint díszítettem. (Leginkább azzal, ami volt itthon :))

Forrás: http://jdkonyha.blogspot.hu/2012/01/maci-suti-medvenapra.html

Kalendárium: február

 

Kép forrása: Kép forrása: Sokszínű Vidék

Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

Gyertyaszentelő melege
sok hó a jégnek előjele
Gyertyaszentelő hidege
Koratavasznak előhírnöke.

Jeget olvaszt Mátyás, hogyha talál
S ha nem talál, akkor bizony csinál.
Ha derűs a Román napja
Ég áldását bőven adja.

(Népi mondóka)

Kép forrása: blog.camptimbers.org

A hónap második napján szokás szerint figyeljük a medvét – ha a barlangjából kijőve meglátja az árnyékát, visszamegy, mert soká tart még a hideg…

Medvetáncoltatós

Forrás: http://canadahun.com/temak/Ünnepeink-ÚjÉv-farsang.20043/page-3#post-1834577

Köralakítás mondókára: ”Első a vezető, második a tekergő, harmadik a kolompos, negyedik a bozontos!”

Egy gazda a kör közepére vezeti a kötéllel megkötött medvéjét /2 kisfiú jelmezben /

Gazda:

Figyelem, figyelem közhírré tétetik,a medvetáncoltatás most kezdődik!

Mindjárt cammog táncosan a medve,járja vele, kinek van hozzá kedve!

Közösen mondjuk /ritmusjátszó hangszerekkel kísérve /:

Amíg szalad csak morog,jókedvében nem forog,de amikor láncon járakkor bizony táncot jár.

1.gyerek:

Kitapodott a medve,de csak nem lett jókedve,kifordult, megfordult,visszalépett, megmordult.

2. gyerek:

Dirmeg- dörmög a medve,nincsen neki jókedveszegény medvét megfogtáktáncolni tanították.

3. gyerek:

No, ha már itt vagytok, lássuk, mit tudtok!

4. gyerek:

Lássuk, mit tud ez a medve!

Gazda:

No, tánci mackó, tánci,Mindenki terád kíváncsi!

Közösen mondjuk:

Medve, medve, varrj csizmát,Ne járj mindig mezítláb!

Gazda:Medvém, mutass valamit, ne hozz szégyent a fejemre!

Medve:/körbecammog/: Brumma, brumma, tizenhárom,mért nincs nekem egy szép párom!?

Együtt ingereljük:

Csörgesd meg az aranyláncot,járjál nekünk könnyű táncot!Hapa- cuka macika,rövid lába nagy fara!Egyedül, egyedül,amíg párja nem kerül!

Medve:/táncol / Ez a lábam, ez, ez, ez,jobban járja, mint emez,vigyázz lábam, jól vigyázz,mert a másik meggyaláz!

Lányok:

Táncolj, táncolj mackó bácsi!Kapsz kalácsot, mézeset,friss tejecskét, édeset!

Fiúk:

Mi lesz holnap az ebéd?Kérdezzük meg a medvét,főtt krumpli és sós perec,kolbászból meg a ketrec?!

A medve ekkor elszabadul, kergeti a visítozó gyerekeket.

Gazda:/kiabál/ jaj, jaj, megvadult a medvém! Fogjátok meg!

Közösen megfogják a medvét a gazdához kísérik.

Február 3. Balázs napja

Balázsjárás: amikor az iskoláskorú gyerekek házról házra jártak és adományokat gyűjtöttek. A játékban tízen szerepeltek. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom céljaira fordították, az ajándékképpen kapott ételeket pedig megették.

Kép forrása: Ismertség Magazin

"Szent Balázs a diákoknak egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. Innen ered a balázsjárás. Az iskolás gyermekek házról házra jártak. Adományt gyűjtöttek, iskolába toboroztak, köszöntőket mondtak....

Régi szokás ez mi nálunk, Balázst járni. Mindig egy kevés újsággal előállni.

Ma is ez a szándékunk, hogy kedvetekre tudjunk mi szolgálni.

Ezért eresszetek hát bemenni! Jancsit, Ferkót, Andrást, Miskát ábécét tanulni.

Szép mesterség a tanulás, és nagy haszon a szép írás.

Ezért eresszétek hát bemenni Jancsit, Ferkót, Tamást!....

 

A, a, a,

Ma vagyon Balázs napja.

Melyben minden diáknak

lábai farsangolnak.

A, a, a,

ma vagyon Balázs napja.

Bé-bé-bé,

Iskolába menjünk bé,

szüleink örömére,

tanítóink kedvére!

Bé-bé-bé,

iskolába menjünk bé!

Dé-dé-dé,

Húzd rá Énekes Máté!

De jó volna bőgősnek,

akárhogyan zörögne,

dé-dé-dé,

húzd rá Énekes Máté!

Ku-ku-ku,

a kakas kukuriku.

Szeretném a taréját,

jó metélttel a nyakát.

Ku-ku-ku,

többé nem kukurikul!

Vé-zé-zsé,

Már egyszer végezzük bé!

Szent Balázs tiszteletét,

áldjuk az óvoda népét!

Vé-zé-zsé,

már egyszer végezzük bé!

Forrás: http://tanitoikincseim.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1204054

Február 11. Betegek Világnapja

Kép forrása: designdladzieci.com

Fecske Csaba: Hapci

És jött a nátha 
És azt mondták: hátha 
És azt mondták: talán 
És azt mondták: lehet 
Ez egy gonosz bacilus! 
Mást mit tehetnénk most 
Hívassunk orvost! 
És futott a doktor 
Egyszer és sokszor 
És tablettát nyeltem 
És cseppeket nyeltem 
És nézték a torkom 
És nézték a nyelvem 
Hogy talán hogy hátha 
Előkerül a nátha!

Február 14. Bálint nap, azaz Valentin napja

Régen szerelmi pratikákat, boszorkányságokat vettetek be e napon a fiatal lányok a kiszemelt fiúk megszerezésére vagy arra, hogy megőrizzék szerelmeiket.
Példának megemlítek néhányat:
- Olyan almát kell enni, amelyiknek kilenc magva van. Azt a kilenc magot bele kell tenni egy óvatlan pillanatban a kiválasztott fiú zsebébe, akkor biztos, hogy bele fog szeretni a praktikát végző lányba.
- Meg kell gyújtani egy szál gyufát, megvárni, amíg elég, s amerre ekkor dőlni fog, abból az irányból fog jönni a szerelmes.

A legenda szerint a püspök a szerelmeseket a keresztény szokások szerint megeskette egymással, köztük katonákat is, akiknek az akkori császári parancsok értelmében nem lett volna szabad házasságra lépni. A friss házaspárokat megajándékozta kertje virágaival. A hagyomány úgy tartja, hogy ezek a házasságok jó csillag alatt születtek.

Kép forrása: Heidi Ferguson | DIY & Decor

A Bálint naphoz sok-sok hagyomány fűződik ezen kívül is. Pl.:

"Mindszenten akár van, akár nincs hó ezen a napon, csíkot söprenek, vagyis utat vágnak az udvar olyan részén, ahová nem fér oda az aprójószág, de az ég madarai igen. Ide mindenféle gabonaszemet, aszaltgyümölcsöt szórnak számukra. Cserszegtomaj gazdái Bálint-napkor napkelte elõtt megkerülik a birtokukat, hogy a tolvajokat és a madarakat távoltartsák a szõlõtõl. 
Balatongyörökön hasonló szándekkal megmetszik a szõlõ négy sarkán a tõkéket. Hangonyban úgy vélik, ezen a napon jönnek vissza a vadgalambok, ez már a tavaszt jelenti. A rábaközi Szil faluban Bálintot a verebek védõszentjének tartják, mert már nekik is kezd kedvezni az idõjárás. A horvát néphit szerint a madarak ezen a napon tartják mennyegzõjüket." (Forrás: http://www.harmonet.hu)

Kép forrása: coolcreativity.com

Február 19. Zsuzsanna nap (tavaszt csalogató nap)

A néphagyomány szerint Zsuzsanna napján vége a hónak, zöldellni kezd a fű, s megszólalnak a pacsirták, de ha maguktól ezt nem teszik meg, akkor a lányok színes, pörgős szoknyába táncba kezdenek, hátha ráveszik őket arra, hogy dalolni kezdjenek.

Sok Zsuzsanna napakat vigan elérhesd

Napjaidat számlálni ne légyen terhes.
Az ég harmatja szívedet újítja,
Áldások árja házod elborítja.

Te néked minden öröm hótig adassék,
A mellett semmi bánot ne barátkozzék.
Légyen éltednek virágja mind kinyílt,
Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt.

Véglen az egek várát nyilván szemlélhesd,
Ott aztán az életet jobbal cserélhesd.
Az Úr a boldog életben részt adjon,
A szentek serge körébe fogadjon, fogadjon.
Az ének utáni tréfás vers a következő sorokkal zárul:
Agyon Isten nektek sok Zsuzsanna napot,
Eső ellen egy nagy bükkfa kalapot,
Hogy rajtatok ne maradjon a szegény állapot!
(Lajtha 1954: 47. sz.)

Farsang

A farsang időszaka vízkereszttel, január 6-val kezdődik, és a húsvétvasárnapot megelőző 40 napos böjt kezdetével zárul. A farsangi szokások – többnyire február hónapban – farsang végére, farsang farkára összpontosultak, farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre.

Versek, mondókák:

Tarbay Ede: Farsangi maskarák


ÖRDÖGÖK
Három lyukas
vicsori-fogas
kivájt-bélű, sárgatök:
mi vagyunk az ördögök!
ANGYALOK
Három fehér
tollas, pucér
inges, réklis szárnyasok:
mi vagyunk az angyalok!
ÖRDÖGÖK
Azt kívánjuk
este, reggel
vidám kedvvel
feküdjenek, keljenek
e házban az emberek!
ANGYALOK
Fazekukba
pulyka, kappan,
mindenféle jó főjön,
kéményük is füstöljön!
ÖRDÖGÖK ANGYALOK
Kolbász, sonka,
csülök, borda,
diós, mákos mind jöhet,
itt a zsákunk, töltsétek meg!

Farsang van (népi mondóka)

Farsang van, farsang van,
járjuk a táncot gyorsabban.
Fergeteges ez a bál,
még a ház is muzsikál.

Álljon a bál, amíg állhat,
nyaggassuk a citeránkat.
Körbe-körbe, csak vidáman!
Maszk nélkül, meg maskarában.

Tóthárpád Ferenc: Kiszedal

Kisze, kisze, kiszebáb,
rojtos már a rokolyád.
Tüzet hozok, vizet hozok,
napsugárban pernye potyog.
Iszkoljon a tél!

Kisze, kisze, cibere,
ébred már a venyige.
Bú megszakad, bánat apad,
szerencséhez jókedv ragad.
Iszkol már a tél!

Galambos László: Farsang (részlet)

Álljon a bál, amíg állhat.
Nyaggassuk a citerákat.
Körbe-körbe! Csak vidáman!
Maszk nélkül meg maskarában.


Csizmasarkon ugróst járjunk!
Kereplőkkel, kolompokkal,
nádsípokkal, vasbotokkal
álljon a bál, amíg állhat.
Zengessük a citerákat.

(Cikolasziget, Moson m.; MNT II. 79. sz.)

Farsang az óvodában 4. - Állatok farsangja

(Illusztráció: Nagy Krisztián: Állatok farsangja)

Több iskolában, több óvodában és csoportban "tematikus" a farsangi mulatság. Saint-Saens zeneműve szerintem tökéletes választás lehet, ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt a figurát, akinek a bőrébe szívesen belebújna ezen a napon.

Arra gondoltam, hogy szépen sorban végig menve a tételeken gyűjtöm össze az ötleteket:

1. tétel: Középpontban az oroszlán

 

Kép forrása: iheartcraftythings.com

Mese: Lev Tolsztoj: Az oroszlán és az egér

Aludt az oroszlán. Egy egér végigszaladt a testén. Felserkent és megragadta. Az egér kérlelni kezdte, hogy engedje el; így könyörgött neki:

- Ha te eleresztesz, jót cselekszem veled.

Nagyot nevetett az oroszlán ezen az ígéreten; hogy mondhat olyant az egér, hogy jót cselekszik vele, s elengedte.
Nemsokára vadászok fogták el az oroszlánt, és fához kötözték. Az egér meghallotta az oroszlán ordítását, odafutott, elrágta a kötelet, és így szólt:

- Emlékszel, nevettél, nem hitted, hogy jót is tudok cselekedni veled, de most már láthatod: tehet jót egy kis egér is.

Marék Veronika: Laci és az oroszlán

Kép forrása: imakegsy.com

Csoóri Sándor: Oroszlán

Kis oroszlán, nagy oroszlán,

hol rohangál, hol poroszkál.

Kis oroszlán gömbölyded,

Boldog mikor bömbölhet.

Kép forrása: marmiteetponpon.com

Kép forrása: threeyearsandonestonethenhome.com

2. tétel: Tyúkok és kakasok

Kép forrása: Instructables

Mese: Kakas és pipe

A kakas gúnyája

Élt egyszer egy róka meg egy kakas, akik igen jó cimborák voltak. Testvérként éltek, együtt járták a világot, együtt is dolgoztak. De tovaszálltak a szép napok és apránként mind nehezebbre fordult a sorsuk.

Eljött aztán az a nap is, amikor egyikük – nevezetesen a róka, aki kevésbé volt dolgos kettejük közül -,fölöttébb gyengének érezte magát ahhoz, hogy így élje az életet. Olyan éhség mardosta a gyomrát, hogy elkapta a komáját és a fogai közt mondta:

- Koma, én most felfallak!

- Eressz el, édes komám! – kiáltotta a kakas. – Nem látod, milyen sovány vagyok? Ezen felül komák is volnánk, vagy mi és jól kijövünk egymással…

- Fütyülök az egészre! Megeszlek és kész! – felelte a róka. – Szörnyen éhes vagyok, nem tehetek egyebet.

- Hát, ha mindenáron úgy akarod… – mondta a kakas, majd ravaszul hozzá tette: – …de engedd legalább,hogy megrázzam magam,mert tele vagyok homokkal.

Akkor a róka kinyitotta a száját, hogy komája utolsó kívánságát teljesítse. De a tollrázás oly erősre sikeredett, hogy a kakas a komáját néhány tollal a foga között hagyva, egyszeriben a gesztenyefa egyik ágán termett.

- Szállj le onnét, koma! – mondta a róka látva, hogy kakas nélkül maradt. – Gyere le, mert csak tréfáltam!

Csakhogy a kakasnak is megvolt a magához való esze.

- Gyere le te! Gyere le a gúnyádért! – hívta ismét a róka.

Erre a kakas így felelt a magasból:

- Dehogy megyek! Majd kinő a másik!

Tamkó Sirató Károly: A kis kakas

Kukurikú! Megszólalt a kiskakas, tarka tollú, tarajas.

Kukurikú! A diófa, de magas! Az én hangom magasabb.

Oda száll föl, kukurikú, ahol jár a piros Nap.

Enyém a kakas, tarajos,
Tiéd a tyúk, kendermagos.
Övé a nagy kas, félig lyukas,
Miénk a hattyú, hosszú nyakas.
Tiétek lesz pár kotta, 
Övék meg a rántotta

Kép forrása: ound on cahierjosephine.canalblog.com

Tamkó Sirató Károly: Rokodál

Rádi, rádi, rokodál…
Az én tyúkom de kárál!
Nem csak kárál, kotkodál!
Arany tojást tojik már!
Arany tojást behoztam,
patak vízben lemostam,
Lassú tűzön sütöttem,
vacsorára megettem.
Az én tyúkom jól tudja,
mi a dolga naponta.
Kisgazdája mire vár…
Kárál, tojik, kotkodál.
Rádi, rádi, rokodál.

3. tétel: Kulánok (vadszamarak)

Kép forrása: Google

Mese: A szamár és az oroszlán

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr – volt egyszer egy szamár. Ez a szamár elindult, hogy lásson országot-világot. Amint megy, mendegél, találkozik egy oroszlánnal. Megnézi az oroszlán erősen a szamarat, mert még ilyen nagy fülű állatot nem látott világon való életében, s kérdi tőle:
– Hát te ki vagy s mi vagy, te füles?
Azt mondja a szamár:
– Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok.
– No bizony, ha a bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erősebb! Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.
– Húzd le elébb te – mondotta a szamár –, aztán én is lehúzom.
Az oroszlán nagyot ugrott, derékon kapta a fát, s lehajlította a földre.
– Hisz ennél én többet tudok – mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le.
Éppen egy bokor tövébe esett a szamár; ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal.
– Látod-e? Ilyen erős vagyok én!
Az oroszlán egy kicsit elszégyellte magát, de mégis azt mondta:
– No, próbáljunk még egyet!
– Én nem bánom – mondta a szamár –, de azt előre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.
"Hej – gondolta az oroszlán –, ennek fele sem tréfa!" Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdőnek, szaladt, ahogy tudott.
Amint szalad, jön szembe vele egy farkas.
– Hát te hová szaladsz, oroszlán?
– Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek.
– De már én szeretném látni azt az állatot – mondotta a farkas. – Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele.
– Nem megyek én – mondta az oroszlán.
– Ne félj, csak gyere. Csinálok egy nyírfagúzst, abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj!
No, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfagúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja őket, s hátracsapja az egyik fülét.
– Látod-e – mondja az oroszlán –, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van.
– Gyere csak, gyere – biztatta a farkas –, ne félj tőle!
Egyet-kettőt lép az oroszlán nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas, vitte őt is magával, szaladt esze nélkül.
Egyszer csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult.
Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy rávigyorog, nevet az ő gyávaságán.
Mondta az oroszlán:
– Hiszen neked nevetség, de nekem ijedség!
Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladt.
Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Kép forrása: preschoolzone.co.uk

A molnár, a fia meg a szamár

A világotjárt kiscsacsi (Hárs László meséje)Itt látható Füles, a csacsi, amint éppen világgá bujdosik.Ejnye csak! Még hogy világgá? Világgá bizony! Talán örömében? Inkább bánatában. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság, a képe csupa kétségbeesés.Szegény Füles ugyan miért búbánatos? Hát csak azért, mert mindegyre gúnyolták, csúfolták, pocskondiázták. Úgy megkeserítették az életét, hogy még legkedvesebb csemegéje, a bogáncs is kifordult a szájából.
Baj, baj, nagy baj! De hát kik tették, hol tették, miért tették? Hát az udvarbéliek tették, mégpedig az udvaron, no meg az istállóban, és azért tették, mert túl nagynak találták Füles fülét, és csúfnak találták Füles hangját.
- Röf-röf, rőfnyi füled van! - röfögték a disznók.
- I-á!... - felelte Füles, ugyanis azt akarta mondani, hogy ő nem tehet róla.
De belé fojtották a szót.
- Meg-meg, megsiketülünk! - mekegték a kecskék, és a szakállukat rázogatták.
Füles elkocogott, de vesztére tette. A kapirgáló tyúkok közé botlott. Azok hegyes csőrükkel a csülkéhez vágtak, és így kiáltoztak:
- Kot-kot, kotródj innen, te nagyfülű, borzasztó hangú szörnyeteg!
Akármerre térült, akármerre fordult, mindenütt csak csacsifülű szamárnak csúfolták. Addig-addig, amíg Füles mélységes búbánatában elhatározta, hogy világgá bujdosik. S nem pihen, míg meg nem szabadul szörnyeteg fülétől, rémséges hangjától.
És csakugyan elindult világgá.
Amint megy, mendegél hetedhét ország ellen, hát egy kerek erdőbe jut. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság. 
Egyszer csak hallja, hogy gyönyörűségesen énekel valaki a feje felett. Feltekint, s egy kis madarat pillant meg a faágon.
- Kérlek, kis madár - esedezett Füles -, taníts meg engem énekelni.
- Jaj, te nagyfülű! - nevetett a kis madár. - Ki hallott olyat, hogy a szamár énekeljen?!
Elröpült a kis madár. Füles tovább baktatott, ment, mendegélt világgá, ahogy megfogadta.
Csobogó patak keresztezte útját. Igen megszomjazott a világgá menetelben, lehajolt, hogy igyék egyet. A vízben egy ollós jószágot pillantott meg.
- Kérlek szépen - esedezett hozzá -, légy oly jó, kurtítsd meg a fülemet az ollóddal.
- Szamár beszéd - felelte a rák -, ki látott már kurta fülű csacsit.
Elúszott a rák. Füles meg baktatott tovább, ment, mendegélt világgá.
- I-á, hi-á, hiába - sóhajtott bánatosan -, sohasem szabadulok már meg szörnyűséges hangomtól, rémséges nagy fülemtől.
Viruló rét zöldellt a fákon túl. Igen megéhezett a világgá menetelben, gyorsan harapott vagy kettőt a jóízű fűből.
Amint ott eddegélt, azt mondta valaki:
- Milyen gyönyörű nagy fül!
Felpillantott, s hát egy nagy fülű, szürke csacsi nézett rá. Szakasztott olyan, mint ő.
- I-á! - kiáltott boldogan Füles.
- I-á! - felelte örömmel a másik füles. - Ilyen gyönyörű szamárordítást még sohasem hallottam életemben.
Ott helyben megkérte Füles kezét, azaz patáját, nemsokára megülték a lakodalmukat is.
És az összes vendég úgy találta, hogy még sohasem láttak szebb füleket, még sohasem hallottak gyönyörűségesebb hangot.
És Füles? Boldogan iázott, és büszkén billegette világszép csacsifülét.

Vers: Bartos Erika: Csacsi

Kicsi cscsi baktat, tejet visz a papnak.

Patkó van a lábán. én ülök a hátán!

Kicsi cscsi lépked, lisztet visz a péknek.

Szájában a szalma, ketten ülünk rajta!

Kicsi csacsi fázik, zivatarban ázik.

Megcsúszik a sárban, lepotyogunk hárman!

Kép forrása: http://amysfreeideas.com

Csacsis mondóka

Csacsi húzza kicsi kocsit,
(a gyerkőc karjánál fogva előre hátra húzzuk, közben a kinyújtott lábunkon ül velünk szemben)
kicsi kocsi nyekereg.
(a lábunkkal föl-le "rugdossuk" finoman a fenekét)
Ej te gazda, lusta gazda
zsírozd meg a kereket,
zsírozd meg a kereket.
(először lassan, majd egyre gyorsabban jobbra-balra húzzuk a karjánál fogva)
Leestek a gyerekek.
(lefektetjük a kinyújtott lábunkra)

4. tétel: Teknősbéka

Mese: Az oroszlán és a teknősbéka

Egyszer versenyfutásra került a sor az erdőben, és négy akkora elefántagyar volt a díj, hogy két ember se tudott volna egyet fölemelni. A nagy nap reggelén mindenfelé hallani lehetett a kiáltozást: - Rajta, rajta állatok! Vegyetek részt a versenyfutásban! Aki utoljára fárad el, azé lesz a négy elefántagyar! Seregestül jöttek az állatok, és mind beálltak a versenybe. De bizony a legtöbb kidőlt délire, csak az egyetlen oroszlán bírta még erővel. Kevélyen így szólt a társaihoz: - Enyém a négy agyar! Mire a teknősbéka lassan előmászott. - Még nem a tiéd - mondta. - Előbb fuss velem is versenyt, én is szeretném azokat a szép agyarakat. - Még hogy te? - nevetet t az oroszlán. - Te akarsz versenyezni velem? - Előbb fussunk, aztán nevessél - válaszolta a teknősbéka. S egy óvatlan pillanatban fölmászott az oroszlán hátára, az meg csak loholt, loholt ész nélkül, nem is sejtve, hogy utast visz a hátán. Egyszer aztán elfáradt, és megállt pihenni. A teknősbéka azonnal rákiáltott: - Ne pihenj! Fuss tovább! Mindjárt utolérlek! Enyém lesz a négy hatalmas agyar! Az oroszlán azt hitte, hogy a háta mögül jön a hang, és rögtön fölkerekedett, rohant, ahogy bírt, míg csak vissza nem kerültek oda, ahonnét elindultak. Ott aztán leroskadt a földre. - Hol vagy, teknőc? - lihegte. - Én bizony már rég itt vagyok a célnál - mondta az csöndesen, miután észrevétlenül lemászott a földre. Mit tehetett mást az oroszlán - belátta, hogy legyőzték. És átengedte az agyarakat a teknősbékának.

A teknősbéka versenyt fut a prérifarkassal

Kép forrása: http://patchworkparent.blogspot.hu

Csoóri Sándor: Teknősbéka

Teknősbéka, ha az ingét ki akarja mosni,

nem kell néki teknőért a szomszédba menni.

Leszereli, leemeli a hátáról könnyen

s kezdheti a nagymosást habos tengervízben.

Kép forrása: m.duitang.com

Kint a parton a teknősbéka,

lassan mászik, majd meghal

(nagyon lassan mondva/énekelve)

Bent a vízben a teknősbéka

gyorsan úszik mint a hal.

(gyorsan mondva/énekelve)

5. tétel: Elefánt

Kép forrása: Stephanie Moore

Mese:

A csökönsös kiselefánt

A nyúl és a kötélhúzás

A nyúl az elefánthoz ügetett, s azt mondta neki: - Tegyünk végre próbát, lássuk, melyikünk az erősebb. Holnap reggel idejövök hozzád a kötél végével. Megfogod, én meg majd a másik végét fogom, lent a folyó partján. Amikor azt kiáltom: hórukk! - nekiállunk és húzzuk. Az majd eldönti, melyikünk az erősebb. - Rendben van - egyezett bele az elefánt. A nyúl elköszönt tőle, kocogott a vízilóhoz s azt mondta neki: - Tegyünk végre próbát, lássuk, melyikünk az erősebb. Holnap reggel idejövök hozzád a kötél végével. Megfogod, én meg majd a másik végét fogom, odafönt az erdőszélen. Amikor azt kiáltom: hórukk! - nekiállunk és húzzuk. Az majd eldönti, melyikünk az erősebb. Másnap elvitte az elefánthoz a kötélvéget. - Fogd, én meg lemegyek a folyópartra. A kötél másik végét a vízilóhoz vitte. - Fogd, én meg fölmegyek az erdőszélre. Aztán elhelyezkedett kettejük közt, éppen középütt, és nagyot kiáltott: - Hórukk! A két behemót nagy állat nekifeszült a kötélnek. Húzták, húzták, végül az elefánt fölhúzta a folyó legszéléről a vízilovat a part peremére. - Te vagy az? - ámuldozott a víziló  - Azt hittem, a nyúl. - Te vagy az? - csodálkozott az elefánt is. - Én is azt hittem, a nyúl. - Becsapott minket a mihaszna - mondta a víziló. - Be bizony - mondta az elefánt. - Elrántjuk a nótáját - mondta a víziló. - Megkeressük, és kitekerjük a nyakát. - Jól van – egyezett bele az elefánt. Útnak indultak megkeresni a nyulat. A nyúl megijedt, kereket oldott. Szaladt, egy idő múlva döglött antilop bőrére bukkant. A nyúl bebújt az antilop bőrébe. Nem sok idő múlva döng, döbög a föld: jött futva az elefánt meg a víziló. Jöttek, aztán megtorpantak: látják, az antilop alig vánszorog előttük az úton. - Hát veled mi történt? - kérdezték. A nyúltól elmélyítette a hangját, s kiszólt az antilopbőrből: - Hogy mi történt velem? Bosszantottam egy kicsit a nyulat; erre mérgében rám köhintett, s egyszeriben odalettem. Rettenetes jószág a nyúl, rettenetes nagy varázsló. Elég egy köhintése, és végünk van. Óvakodjatok tőle! Az elefánt meg a víziló egymásra néztek. - Gyerünk innét - mondták. - Nincs minekünk a világon semmi bajunk a nyúllal. Azzal eliszkoltak, az elefánt az erdőbe, a víziló a folyóba. Attól fogva az elefánt erdős bozótokban él, a víziló meg a folyóban.

Kép forrása: scienceismagical.com

Kép forrása: http://www.gluedtomycraftsblog.com

Drégely lászló: Elefánt

Megfázott az elefánt, rossz dolog a nátha,

bánja már, hogy nem maradt messzi Indiába

Rács előtt egy kisgyerek tanakodva nézi,

mibe fújja ormányát az elefánt bébi?

Nem fújhatja, nem bozony csöppnyi zsebkendőbe.

legfeljebb egy jókora lipi-lepedőbe.

Kép forrása: preschoolzone.co.uk

Csukás István: Elefánt

Hogyha volna egy tál fánkom,
megenné az elefántom,
kevés lenne fele-fele
fánkból több is férne bele,
éppen ezért nem is bánom,
amiért nincs elefántom.

Kép forrása: http://www.momjunction.com

6. tétel: Kenguru

Kép forrása: Kaleena Phelps

Varga Katalin: A kiskenguru

– Ne csacsiskodj, kiskenguru! – mondja a kengurumama. – Minden kiskengurunak üres a zsebe. Viselkedj, rendesen!
– De én unatkozom! – hüppög a kiskenguru.
– Szedjél virágot! Vagy hordjad a fényes köveket egy kupacba. Mind a kettő kitűnő játék.
Ahogy ott búslakodik, arra fut a gyíkocska.
– Gyíkocska! Gyíkocska! Nem akarsz egy kicsit utazgatni? Szívesen beteszlek a zsebembe.
A gyíkocska jószívű, így hagyja, hogy a kiskenguru a zsebébe gyömöszölje.
Fut sebesen a kiskenguru, a zsebében ott kukucskál kifelé a gyíkocska. Hanem a gyíkocska hamarosan megunja a játékot, s egy óvatlan pillanatban kisiklik a kenguruzsebből, s máris eltűnik a kövek közt.
Sír, hüppög a kiskenguru. Arra repül a csavargó zebrapinty.
– Ne búslakodjál, kiskenguru. Ha akarod, szívesen beülök a zsebedbe egy cseppet.
– Szaladjunk? – kérdezi a kiskenguru a zsebében elhelyezkedett zebrapintytől.
– Szaladjunk – mondja a zebrapinty.
A kiskenguru ismét szaladni kezd, miközben jókedvűen kiabálja:
– Adjatok utat a zebrapintynek!
– Maradjatok csendben! – inti le őket az egyik kengurumama. – Elaludt a kisfiam!
– Aludj te is, zebrapinty! – fog bele az új játékba a kiskenguru.
Hanem a zebrapinty aludni nem szeret, így azután hamarosan ki is repül a kenguruzsebből.
Egyedül marad a kiskenguru.
– Mit tegyek a zsebembe? Mi legyen a kengurubaba? – rugdossa mérgesen a kavicsokat. Egyszerre csak egy hosszúkás kavicsra lesz figyelmes.
– Te leszel a kengurubaba – emeli fel a földről a kiskenguru boldogan.
Egy kicsit járkál a kővel, de a kő sem nem sziszeg, sem nem csipog.
– Úgy látszik, eggyel nagyon unalmas sétálgatni. Szedek hozzá még egy párat – mondja a kiskenguru, máris hajol a földre, hogy szedje a kavicsokat.
– Egy, kettő, három. Így ni. Most négy kavicsom van. Néggyel már lehet valamit kezdeni.
Fut, szaladgál a kenguru. Zötyögnek a kavicsok a zsebében – csipognak! –, örül a kiskenguru. Siet kengurumamához.
– Mindig mondom, hogy előbb gondolkodjál, s csak azután cselekedj! – korholja kengurumama, s bekeni a kiskenguru bőrét faggyúval.
– Kiskenguru! Kiskenguru! – kiáltoznak a szomszédjai. – Gyere, hordjunk homokot a kis árokba. Befedjük a kis árkot homokkal.
– Mindjárt – kiáltja a kiskenguru -, csak előbb elbúcsúzom a kavicsoktól!
Pár perc múlva már ott nyüzsög ő is a kis árok felett. Elfeledte minden gondját, baját.
– Ne tolakodjál! – inti le őt egyik társa. – Hagyd a kisebbeket is homokot szórni.

Kép forrása: Olivia Cornell

Gárdon Ágnes: Kenguru (részlet)

A kenguru mókás állat,
mellső lábát lengeti,
s a hátsókkal, ahogy ugrál,
az embert megnevetteti.

És ahogy fut, nem is hinnéd,
akár a szél, oly’ sebes.
Cikcakkozva galoppozik,
nemcsak virgonc, de cseles.

Erszényében, gondolnád-e,
nem pénz csörög, de nem ám!
Kicsinyei bújnak meg,
erszényének legalján.


Könyvajánló:

Lagzi Kovács Petra: Kenguru mese

A bozótban nagy sürgés-forgás támadt,
Kenguruék háza táján lármáztak.
Sírás és jajveszékelés hallatszott,
Kíváncsivá is tett minden szomszédos állatot.

Kenguru mama kereste virgonc kicsinyét,
Tûvé tette érte erdõ, s mezõ minden szegletét.
Kereste, ahol korábban gyakran tekergett, 
S mert nem lelte, nagyon kétségbeesett.

A keserves zokogás vége az lett,
Hogy a mama szemére álom esett.
Hajnalban, mikor már derengett,
Bagoly eszébe jutott a kézenfekvõ ötlet. 

Így szólt a Bölcs kenguru mamához:
- Az erszényébe benézett már nagysád?
Fejéhez kapott négylábú asszonyság,
Erszényében ott lapult az elveszettnek hitt apróság

7. tétel: Akvárium


Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd

Mikor sötétedni kezd, akkor jó sétálni.

Járom az utcát, belesek az ablakokon.

Az emberek odabenn úgy mozognak az ablak mögött,

mint a halak az akváriumban, ha felgyújtják a lámpát.

Mikor egész sötét lesz, jó beúszni a saját akváriumomba.

Valaki mondja: Szervusz. Hol jártál?

És felelek: Csak úgy sétáltam,

és arra gondolok, hogy most én is hal vagyok

a kivilágított tartályban,

és azokra gondolok, akik belesnek,

akiknek nincs fénytartályuk, ahol melegedjenek.

Mind a rókákra, a nyulakra, az otthontalan macskákra

és emberekre.

Kép forrása: WordPress.com

Kép forrása: WordPress.com

8. tétel: Hosszúfülűek

Tolsztoj: A nyulacska házikója

Volt egyszer, hol nem volt, egy róka meg egy nyúl. A róka jégbõl épített házikót, a nyúl meg hársgyökérbõl.Elérkezett a tavasz – a róka házikója elolvadt, de a nyúlé megmaradt, amilyen volt. A róka hát bekéredzkedett a nyúl házába, aztán kikergette a gazdát a házikóból. Baktatott a nyúl az úton, sírdogált.Szembejött vele a kutya. – Vau, vau! Miért sírdogálsz, nyulacska? – Hogyne sírdogálnék! Hársgyökérbõl fontam házat, a róka meg jégbõl épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett.– Ne sírj, nyulacska, segítek a bajodon! Mentek a házikóba.Beugatott a kutya. – Vau, vau! Róka, takarodj! A róka a kemencén üldögélt. Lekiáltott a kutyának: – Ha kiugrom, megtépázlak, szétszaggatom az irhádat!Megijedt a kutya, és elinalt. Elbaktatott nagy búsan a nyulacska, tovább sírdogált. Találkozott a medvével. Az megkérdezte tõle: – Mit keseregsz, nyulacska? – Hogyne keseregnék! Hársgyökérbõl fontam házat, a róka meg jégbõl épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett. – Gyerünk, majd én segítek a bajodon! – Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, te sem kergeted ki!– Kikergetem biz én! Mentek a házikóhoz. Nagyot bömbölt a medve: – Róka, takarodj!Lekiáltott a róka a kemencérõl: – Ha kiugrom, megtépázlak, szétszaggatom a bundádat! Megrémült a medve, hanyatt-homlok menekült. Ment, ment a nyulacska. Megint elindult a nyulacska, még keservesebben sírdogált. Szembejött vele a kakas, nagy kasza a vállán: – Ku-ku-rikú! Miért sírsz, nyulacska? – Ugyan, hogyne sírnék! Hársgyökérbõl fontam házat, a róka meg jégbõl épített magának. Házikómba kéredzkedett, házikómból kikergetett.– Ne búsulj, majd segítek a bajodon.– Nem segíthetsz te azon! Próbálta a kutya is – ki nem kergethette, próbálta a medve is – ki nem füstölhette, próbálta a bika is – az is hiába, te sem kergeted ki!– Biz én kikergetem!Mentek a házhoz. Ott a kakas toppantott, verdesett a szárnyával, bátran bekiáltott: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj!Meghallotta ezt a róka, inába szállt a bátorsága. Kikiáltott: – Csizmát húzok, várj egy csöppet... De a kakas tovább fújta: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod, hordd el tüstént az irhádat!Róka, takarodj! Húzódott még a róka:– Felveszem a szép ruhámat...De a kakas harmadszor is bekiáltott: Ku-ku-rikú! Itt vagyok! Éles kaszát markolok! Bújj ki, te róka, mert megbánod,hordd el tüstént az irhádat! Róka, takarodj!Megrémült a róka, kifutott a házból, a kakas kapta a kaszáját, lecsapta a róka fejét.
A hársgyökér házikóban attól fogva együtt laktak, vígan éltek, míg meg nem haltak.

A király nyulai

Kép forrása: www.mpmschoolsupplies.com

Parton ül a két nyúl

Kis nyúl, nagy nyúl,

Ugrabugrál, lyukba bújkál,

Bukfencet hány, fűbe turkál

Itt nyúl, ott nyúl

Kis nyúl, nagy nyúl.

Kép forrása: hative.com

Csukás István: Nyuszi mese

Nyuszi, nyuszi vígan játszik,

csak a két nagy füle látszik. 

Hajnal óta ugrál sorba 

rekettyébe, sombokorba. 

Estére már nem bokázik, 

iheg-liheg lassan mászik, 

meg is eszik tíz-húsz torzsát, 

vizet iszik három dézsát.

9. tétel: Kakukk

Moha és Páfrány megátalkodott kakukkos órája

Mese a kakukkról meg az óráról

Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig órásmester lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy se látott, se hallott… így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte, amilyen nagyszerűen ismerte az órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-deteli szobába egy kakukk, az órásmester illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki: – Jó reggelt fecske! – Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan. Kukucs? – csodálkozott az órásmester. Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott. – Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be hozzá a kakukk, hogy megtudja, hány óra van. – Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég. – Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukkkakukk-kakukk-kakukk. Négy, érted? Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal nézegetni kezdte a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére, beleült szép, fészekhez hasonlító gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült. – Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva. – Elvesztettél egy tojást. – Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem vesztettem el, hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját fészkükre, mindig odacsempészik valaki másnak. És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt: – Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond. Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép nyugodtan a tojás. Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott, amikor egy szép napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle. Kakukk- kakukk- kakukk… – kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt akarok lakni az órában, és annyit fogok kakukkolni mindig, ahányat kívánsz. – Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned egyszer s mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet, mert tizenkettőt tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy háromkor hányat, azt már magatok is tudjátok. Te meg az óra. Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra…

Kép forrása: Copy and WIN : http://bit.ly/copy_win

Simkó Tibor: Kakukk (részlet)

Ki kukk, be kukk, Habakuk, ki-be kukk, ki-be kukkant a kakukk.

Szól a vén kakkus óra, föl lusták a kakukkszóra!

Ki kukk, be kukk, Habakuk, ki-be kukk, ki-bekukkant a kakukk.

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

10. Tétel: Madárröpde

Az aranymadár

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy király, akinek annyi országa volt, hogy azt sem tudta, melyikben lakjék. Amit csak a szeme-szája kívánt, s amit csak kigondolt, mindent elhoztak neki a népek. De mégsem volt boldog, mert amit legjobban szeretett volna, azt neki senki nem tudta megszerezni. Volt a világon valahol egy aranymadár, annak nagy híre kerekedett, sokat beszéltek erről a királynak, hogy az milyen gyönyörű szép, milyen szépen énekel, szebben, mint az égben az angyalok. De csak beszéltek róla, csak keserítették a szívét, senki sem hozta el az aranymadarat. Azt mondja egyszer a király a fővadászának:

- Hallod-e, nekem nincs nyugovásom, amíg azt a madarat meg nem látom. Te vagy a legügyesebb s leghűségesebb emberem. Indulj útnak, s addig a szemem elé ne kerülj, míg azt a madarat el nem hozod nekem!

Hát elment a vadász, adott neki a király annyi aranyat, hogy abból megélhetett egész életében úri módon; be is járt országot-világot, rengeteg erdőket, nagy pusztaságokat, de az aranymadarat sehol meg nem találta. Addig igazgatták egyik országból a másikba, míg egészen leöregedett, már járni is alig tudott. Ő bizony - gondolta magában - többet nem keresi hiába az aranymadarat, haza sem megy a király színe elé, hanem meghúzódik egy rengeteg erdőben, ott él, míg Isten életet ad neki, remete módjára.

Mikor a vadász elindult volt az aranymadár keresésére, egy kicsi fia maradott otthon. Ez a fiú, mikor úgy tízesztendős lehetett, kérdi az anyját:

- Édesanyám, hol van az én édesapám?

Mondotta az asszony:

- A te apád, édes fiam, elment az aranymadárért, s talán többet vissza sem jön ebben az életben.

Azt mondja a fiú (aki, közbe legyen mondva táltos volt):

- Hiszen csak úgy kérdeztem, édesanyám. Tudom én azt jól, hogy az édesapám nem kerül vissza, mert az aranymadarat nem találja meg, de majd megtalálom én!

Eleget beszélt az asszony, hogy verje ki a fejéből, maradjon itthon, elég, ha az apja elpusztult, legalább ő maradjon meg, de hiába beszélt: a fiú nyakába vetett egy tarisznyát, s elment világgá. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen; esztendő múlt esztendő után, már nagy legénnyé is cseperedett, s akkor jártában-keltében betévedt egy rengeteg erdőbe. Éppen estére hajlott az idő, le akart feküdni egy fa alá, de egyszerre csak valami gyenge világosságot lát. Megy a világosság felé, s egy kicsi házhoz ért. Bemegy, köszön illendőképpen, s fogadja is egy ősz öregember, aki az asztal mellett ült, s egy rengeteg nagy könyvben olvasgatott.

- No, fiam - mondotta az öregember -, tudtam, hogy idejössz. Ugye a te neved János?

- Eltalálta, öregapám, az én nevem János.

- Az aranymadarat keresed úgy-e, fiam?

- Azt keresem, öregapám!

- No, fiam, a jó Isten vezérelt erre. Ettől az erdőtől háromnapi járóföldre van még egy ennél is nagyobb erdő. Annak a közepén egy ezüsttó. Ezüsttónak a partján egy arany nyárfa. Azon az arany nyárfán fészkel az aranymadár. Szólj hozzá szépen, s leszáll majd a karodra. Aztán mond neked valamit, s amit mond, te csak végezd el becsületesen, s majd meglátod, boldog lész egész életedben.

Hej, örült János, köszönte az ősz öregember jó tanácsát. Menni akart mindjárt, de az öregember nem eresztette.

- Csak maradj itt, fiam, éjszakára. Egyél-igyál, aludjál jól. Aztán hajnal hasadtakor eredj, Isten vezéreljen a te utaidon!

Vacsoráznak, lefeküsznek, elalusznak. Hajnal hasadtakor felkel a legény, elbúcsúzik az ősz öregembertől. Belé áll abba az útba, amelyet az ősz öregember mutatott neki, s három nap, három éjjel folyton-folyvást ment, meg sem állott, s csakugyan odaért abba a rengeteg erdőbe. Rengeteg erdő közepén megtalálja az ezüsttavat, ezüsttónak partján az arany nyárfát, s egyszerre csak hall olyan szép éneket, amilyent még világéletében nem hallott. Fölnéz a fára, s ím, ott repked az aranymadár. Ragyogott a tolla napnál fényesebben.

Felszól János a madárhoz:

- Szállj le hozzám, te szép aranymadár! Sok országot, világot bejártam, amíg reád találtam.

Leszáll a madár a legény karjára, s beszél hozzá az ő nyelvén:

- Isten hozott ide, te jó legény, az én megváltásomra hozott ide. Mert tudd meg, hogy én elátkozott királykisasszony vagyok, s ha te megváltasz engem, a feleséged leszek. Már félig meg is váltottál. De ha egészen meg akarsz váltani, eredj az erdő szélére, ott lakik az az ördöngös asszony, aki engem megvarázsolt. Állj be ahhoz szolgálatra, egyéb dolgod nem lesz, csak szüntelen térdepelj, imádkozzál és böjtölj. Én majd minden éjjel meglátogatlak, de vigyázz, el ne aludj, hogy beszélhessek veled.

Azzal az aranymadár visszaszállott a fára, a legény pedig ment egyenest az ördöngös asszonyhoz. Bemegy az ördöngös asszony házába, köszönti illendőképpen, s mondja, hogy szolgálatot keres.

- Jól van, fiam - mondja az asszony -, nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak térdepelj le a szoba földjére, imádkozzál; sem enned, sem innod nem szabad.

Jól van; a legény kezet adott, letérdepelt. Jókor reggel elkezd imádkozni, imádkozik egész estig, de egyszerre csak megfuvintotta valami álomszellő, s elaludott. Azalatt az aranymadár az erdőben megrázkódott, visszaváltozott királykisasszonynak, kihúzott egy bokrot tövestül, s bekiáltott a likon:

- Hat fekete lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Abban a pillanatban előállott a hatlovas hintó. Beleült a királykisasszony, s egy szempillantás alatt ott termett az ördöngös asszony házánál. Hanem az ördöngös asszony, úgy látszik, élt a gyanúperrel, mert fegyveres strázsát állított az ajtó elé, hogy se a legény ki ne mehessen, se hozzá senki be ne mehessen. No de akár ne is állított volna, mert a királykisasszony adott egy csomó aranyat a strázsának, s az szépen beeresztette. Bemegy a királykisasszony, s hát uramteremtőm, alszik a legény. Szól hozzá, megfogja, rázza, de hiába, a legény nem ébred föl. Kimegy nagy búsan a királykisasszony, s odaad egy gyűrűt a strázsának, hogy ha majd felébred a legény, adja át neki. De a strázsa, mikor a legény reggel felébredt, nem szólt semmit, hogy ki járt itt, mit hagyott itt, s a legény csak imádkozott tovább egész nap.

Elkövetkezik a második éjjel. Az ördöngös asszony megint megfuvintja az álomszellővel, a legény elalszik: azalatt meg a királykisasszony kihúzott egy bokrot, s beszólt a likon:

- Hat fehér lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Előáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de másodszor sem beszélhetett a legénnyel, mert aludott mélyen, mint a fekete föld. Ott kellett, hogy hagyja nagy búsan.

Mondta a strázsának:

- Nesze, itt egy selyemkendő, add át annak a legénynek, s mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, mert ha ma éjjel is elalszik, járhat, míg megtalál.

Hanem a strázsa most sem szólt a legénynek, a kendőt sem adta átal.

Elkövetkezik a harmadik éjszaka. A királykisasszony megint kihúz egy bokrot, s beszól a likon:

- Hat pej lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Előáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de harmadszor is alva találja a legényt. Eleget cirókálta az arcát, szólítgatta kedves szavakkal, aztán sírt keservesen, de hiába sírt, a legény nem ébredett fel. A királykisasszony egy kardot vitt volt magával. Azt letette a legény mellé, nem adta a strázsának, s ráírta a kardra:

"Mégis elaludtál, s én nem tudék veled beszélni. Most már többet nem jöhetek el. Haza kell mennem az édesapámhoz. Jere utánam, várok reád tíz álló esztendeig."

Felébredt reggel a legény, nézi a kardot, olvassa az írást. Elszomorodik a szíve a nagy bánattól a könnye is kicsordult.

Bejön az ördöngös asszony, s kérdi:

- Hát te miért sírsz?

- Hogyne sírnék, öreganyám, látja-e, hogy jártam!

- Egyet se sírj, ne keseregj, megtalálod te azt az aranymadarat. A szolgálatod kitelt, mehetsz utána. Azért, mert mind a három nap hűségesen imádkoztál s böjtöltél, nesze, odaadom neked azt a gyűrűt s azt a kendőt, melyet a királykisasszony adott a te számodra a strázsának, s adok még egy táltos lovat is. Három folyón kell keresztülmenned: a fekete, a fehér s a veres folyón. Mind a hármat sárkányok őrzik, az én katonáim. S csak úgy eresztenek által, ha a fekete folyónál megmutatod a gyűrűt, a fehér folyónál a kendőt, s a veres folyónál kirántod a kardodat. A veres folyón túl kezdődik a veres király országa, ennek a leánya az aranymadár-kisasszony.

Megköszönte János az asszonynak a táltost meg a jó tanácsot, s egy szempillantásra már ott is volt a fekete folyónál, s ott csak megmutatta az aranygyűrűt, a sárkányok egyszeriben félreállottak, s átvágtatott a hídon. Másik szempillantásban már ott volt a fehér folyónál, s ott csak meglobogtatta a selyemkendőt, ott is félreállottak a sárkányok, s átugratott a hídon. Aztán következett a veres folyó. Sorban állottak ott is a sárkányok, messziről fújták rá a lobogó lángot. De János kihúzta a kardját, egyet suhintott vele, a sárkányok megjuhászodtak,* félreállottak, s általeresztették a hídon. Itt kezdődött a veres király országa. A hídtól egy hajításra volt egy vendégfogadó, bemegy oda a legény, bort rendel magának, abrakot a lovának, s kérdi a korcsmárostól: mi hír a veres király országában.

- Hej, öcsém - mondja a korcsmáros -, nagy dolog van most itt. Hazakerült a királynak egyetlen leánya, akit egy ördöngös asszony aranymadárnak varázsolt volt el. Most a király férjhez akarja adni. Egybegyűltek már a királyfiak és hercegek, de a királykisasszony föltétetett egy koszorút a palota tornyának a csillagjára, s azt mondta, hogy csak annak adja a kezét, aki felugrat a lován, s leveszi onnét az aranykoszorút.

Bezzeg többet nem volt maradása Jánosnak a korcsmában, szaladott ki az istállóba, kérdezte a lovat:

- Jóllaktál-e, édes lovam, mehetünk-e?

- Jóllaktam, édes gazdám, mehetünk. Ne félj, felugrok veled a palota tornyára, mert tudom, hogy oda igyekszel te is a veres király udvarába.

Felpattant János a táltosra, egy ugrásra, kettőre ott vannak a király udvarában. A király már kint ült a leányával a palota tornácán, az udvaron meg nyüzsögtek a dali szép hercegek, vitézek s mindenféle válogatott legények. Szerencsét próbált ez is, az is, de még csak félig sem tudtak felugratni, lassanként mind elsompolyogtak szégyenszemre, egyes-egyedül maradt János, aki, közbe legyen mondva, sisakot tett a fejére, hogy a királykisasszony meg ne ismerje. Amint a többiek mind kimentek az udvarból, nekiugrat János a toronynak, s egy ugrásban lekapta az aranykoszorút, azzal hipp-hopp! kivágtatott az udvarból, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, Istenem, búsult a királykisasszony, mert hiába nem látta Jánosnak az arcát, azért megsejdítette, hogy nem lehetett más az a vitéz, csak János. Egyszeriben szalasztották utána az udvarbélieket, kit gyalog, kit lóháton, hogy kerítsék elő azt a vitézt, még a föld fenekéből is.

Ezalatt János visszament a vendégfogadóba, rendelt egy icce* bort, azt megiszogatta, s hát egyszerre csak jönnek az udvarbéliek, s kérdik tőle: ő volt-e az a vitéz, aki az aranykoszorút lekapta a torony csillagjáról. Mondotta János:

- Én hát! Lássátok, itt az aranykoszorú.

Megörültek az emberek, hívták Jánost, hogy menjen velük, siessen, mert várják erősen.

- Én nem addig - mondotta János -, míg hatlovas hintón utánam nem jön a király s a királykisasszony.

Mit volt mit nem tenni, visszamentek az emberek, jelentik a királynak, hogy mit üzent az a vitéz. Bezzeg hogy a király mindjárt befogatta hat legszebb paripáját aranyos hintóba, s ment a leányával a vendégfogadóba, mint a sebes szélvész. Hej, uramteremtőm, mikor meglátta a királykisasszony Jánost, az volt ám csak az igazi öröm!

- Édesapám, lelkem, apám, ez az a vitéz, aki engem megszabadított a varázs alól!

Örült a király is erősen, karon fogta Jánost, úgy ültette a hintóba. Mentek vissza a palotába, ott mindjárt papot hívtak, a fiatalokat összeadták, s hét álló hétig mindig szólott a muzsika. Akkor a veres király általadta Jánosnak az egész királyságot.

Még ma is él a Veresország királya, hogy ha meg nem halt.

Kép forrása: Abigail Behr

Repülnek a madarak, csattog a szárnyuk.

Madarak voltunk, földre szálltunk, búza szemet kapirgáltunk.

12. tétel: Ásatagok

Döme Zsuzsa: Dinók a képeskönyvben


Óriási lehetett!
Biztos` mindent megevett.
Fejét vesztve menekült
mind, ki útjába került. 

Feledésbe nem merült: 
csontja kőbe merevült. 
Szegény dinoszaurusz! 
Most már nincsen benne szusz.

Kép forrása: Laurie Turk | Tipp Junkie

Kép forrása: Weebly

Kép forrása: Knutselidee

Kép forrása: homelearningfrombirth.blogspot.com

Könyvajánló: (Kép forrása: cultura.hu)

Három könyv: Berg Judit: Dínó "trilógiája" (Kép forrása: www.libri.hu)

Részlet a könyvből

"Szia! A nevem Trikó és…

Hé! Vigyázz, ne taposs rám! Itt vagyok a levél alatt. Szúrnak a szarvaim, úgyhogy légy óvatos. Na, látsz már? Sejtettem. Nem kell rögtön kinevetni. Hallod, hé? Nekem csöppet sem vicces, hogy ilyen pici vagyok. Ha megígéred, hogy nem csúfolsz, inkább elmondom, hogy lettem ekkora.

Amikor kibújtam a tojásból, még rendben volt minden. Akkora lehettem, mint te. Ha leguggolsz, elképzelheted, mekkora kosárba férnél bele. A tesóim és én pont akkora tojásokból keltünk ki. A papám és mamám viszont sokkal nagyobbak a te szüleidnél. Nagyjából akkorák, mint egy mikrobusz. Nem együtt, külön-külön. Ketten akkorák, mint két mikrobusz. Érted, ugye?

Miután megszülettünk, legelni kezdtünk. A papa és a mama mindenfelé terelt minket, mi pedig ettünk, hogy hamar nagyra nőjünk. Más dolgunk se volt egész nap. Akkoriban elég nagy volt a nyugalom. Sehol egy város, repülőtér vagy focipálya. Nem volt se vonat, se troli, se mikrobusz. A tévéről, moziról és csokiról nem is beszélve. Mindenütt csak levelek, fák és dinók. Néha esett az eső, vagy kitört egy vulkán. Nagy ügy. Egész nap jöttünk-mentünk, eszegettünk.

Hát én megmondom neked, hogy a zsírkréta korban, amikor születtem, egyáltalán nem volt jó a kaja. Nekem legalábbis nem ízlett. Főleg az a sok páfrány. Brrr. A hideg is kirázott tőle. De a mama azt mondta, meg kell enni, mert attól leszünk erősek. Én inkább csak turkáltam, hátha egyszer találok valami finomat is. A mama sokat veszekedett velem, főleg, hogy a tesóm, Topi mindig beárult. Mit csináljak? Nekem akkor sem ízlettek azok a vacak levelek.

Aztán egy szép napon találtam egy kis bokrot, tele bogyóval. Olyan illatos és színes volt, mint a gumicukor. Nyami! Végre valami kedvemre való. Gyorsan befaltam az egészet, nehogy másnak is adnom kelljen. Topi persze meglátta, futott is rögtön árulkodni. A papa meg szaladt, aggódva kérdezte, mit ettem. Eszemben sem volt bevallani. Azt mondtam, csak egy rakás páfrányt. Nem nagyon hitt nekem. Eddig még soha nem voltam hajlandó lenyelni azt a sok vacakságot.

Este a mama azt mondta, hogy olyan picinek lát. De a papa megnyugtatta, hogy ő például egyáltalán nem is lát ebben a nagy sötétben. Én meg odabújtam a mamához, mert a piciket mindig babusgatja. Babusgatott is. Jó volt. De reggelre minden megváltozott.

Kinyitottam a szemem és egész megrémültem. Az árulkodós Topi feküdt mellettem, pont kétszer akkora volt, mint én.

– Segítség, Topi felfúvódott az éjjel – kiabáltam.

Erre mindenki felugrált. Ekkor rémültem meg igazán. Mert a többiek is óriásira nőttek. Sejtettem én, hogy nem kell túlzásba vinni a páfrányevést! Sajnos hamar kiderült, hogy mégsem velük van a baj. Papa odamérte magát a nagy sziklához, aztán sorra megmérte a többieket is. Mindenki ugyanakkora maradt, csak én mentem össze. Mama rögtön sopánkodott, hogy túl keveset eszem. De én egyből tudtam, hogy csak a bogyók tehették ezt velem. A mama kedvéért ott helyben megettem egy páfrányt. (Csak akkor köptem ki a maradékot, amikor nem látta.) De nem segített. Se az evés, se az, hogy kiköptem. Onnantól kezdve egyre kisebb lettem. Napról napra zsugorodtam, mígnem egész picurka lettem. Ez van.

Ha rám lépsz, tényleg megszúrlak!"

Bőröm hűvös, szemem villan,

Karmom, mint az olló,

Menküljön, aki meglát,

Én vagyok a dínóóóó!

A Föld bolygónak ura voltam,

Hatalmasra nőttem,

Dínó vagyok, de ne féljetek,

Csak farsangozni jöttem!

13. tétel: Hattyú

A vadhattyúk

Messze tájon, ahová a tél elöl költözik a fecske, élt egy özvegy király. Tizenegy fia volt, s egyetlenegy leánykája. A tizenegy királyfi csillagot viselt a mellén, díszes kardot az oldalán, úgy járt iskolába. Gyémánt palavesszővel arany palatáblára írtak, szépen olvastak. Jó tanulók voltak mind a tizenegyen, meglátszott rajtuk, hogy igazi királyfiak. Kicsiny húguk meg naphosszat tükörüveg zsámolyán üldögélt, és képeskönyvét nézegette - olyan képeskönyve volt, aminek fél ország az ára. Boldogan éltek a királyi gyermekek, csakhogy ez a boldogság nem tartott sokáig.

Apjuk, az ország ura, egy gonosz szívű királynőt vett feleségül, aki a tizenkét árva gyermeket sehogy sem szívlelhette. Kitűnt ez már a legelső napon: a palotában fényes ünnepség volt, s a gyerekek is vendégesdit játszottak; máskor annyi kalácsot meg sült almát kaphattak a játékhoz, amennyit csak akartak - a mostohájuk meg csak homokot öntött kis edényeikbe, és azt mondta nekik, hogy tekinthetik akár a legfinomabb ételnek.

A kicsi királylányt sietett is elemészteni a háztól, falura küldte, s egy parasztasszonyra bízta, a királyfiakat meg addig szidta-gyalázta a király előtt, hogy az végül már törődni se kívánt velük.

- Szálljatok ki a messzi világba, és gondoskodjatok magatokról! - mondott rájuk gonosz átkot a királyné. - Néma, fekete madarakká változzatok!

De az átok csak félig teljesedett be: a tizenegy királyfiból tizenegy hófehér vadhattyú lett. Különös kiáltással kiröppentek a palota ablakán, elsuhantak a kert fölött, a messzi zöld erdő felé.

Napkelte előtt rátaláltak a parasztházra, ahol kicsi húguk még az igazak álmát aludta. A vadhattyúk suhogva kerengtek a zsúptető fölött, karcsú nyakukat nyújtogatták; csapkodtak széles szárnyukkal, de nem vette észre őket senki. Tovább kellett hát szállniuk, fellegek fölé, messze vidékre. Egy tengerparti rengeteg erdőben telepedtek le.

Kicsi húguk, a királylány ott álldogált a parasztszobában, s egy zöld levéllel játszogatott, mert egyéb játéka nem volt. Lyukat szúrt a levél közepébe, a nap felé tartotta, keresztülnézett rajta, s úgy tetszett, hogy bátyái ragyogó szemét látja. Attól fogva valahányszor végigsimították arcát a napsugarak, az ő csókjaikra gondolt.

Egyformán teltek a napok. A szél néha végigfutott a ház előtt viruló rózsabokrokon, s odasúgta nekik: "Ti vagytok a legszebbek az egész világon!" De a rózsák a fejüket ingatták, és visszasúgták a szélnek: "Szebb a kis királylány!" Az öreg parasztasszony vasárnaponként kiült a küszöb elé, zsoltároskönyvét lapozgatta; a szél megforgatta a könyv leveleit, és azt mondta nekik: "Ti vagytok a legjámborabbak a világon!" S a lapok azt zizegték: "A kis királylány jámborabb!" - Bizony igazat mondták a rózsák is, a zsoltároskönyv levelei is!

Amikor a királylány betöltötte tizenötödik esztendejét, hazavitték apja palotájába. De alighogy meglátta a mostohája, elöntötte a sárga irigység s a fekete gyűlölet, olyan szépséges hajadonná serdült. A legszívesebben hattyúvá változtatta volna őt is, mint bátyjait, de nem merte mindjárt megtenni, mert a király már látni akarta a lányát.

A gonosz királyné reggel bement puha párnákkal, szőnyegekkel ékesített márványfürdőjébe, tenyerére vett három fertelmes varangyot, megcsókolta sorra mind a hármat, s az elsőnek azt mondta: - Ülj a királylány fejére, hogy lomha legyen, mint te! - Ülj a homlokára - Mondta a másodiknak -, hogy rút legyen, mint te, s rá se ismerhessen az apja! - Te meg a mellére ülj! - súgta a harmadiknak -, hogy megromoljon szívében, s a kínok kínját szenvedje miatta!

Aztán beledobta a varangyos békákat a fürdő tiszta vizébe, amely nyomban megzöldült a testüktől, s beparancsolta a kis királylányt. Levetkőztette, rákiáltott, hogy lépjen a fürdőbe, s amikor a királylány belemerült a vízbe, az egyik béka nyomban a haja közé bújt, a másik rátelepedett a homlokára, a harmadik a szíve fölött ült meg, de a kis királylány mintha észre se vette volna őket. Amikor kilépett a fürdőből, három piros mákvirág libegett a víz színén; ha a békák nem mérges varangyok, s a gonosz királyné nem csókolja meg őket, piros rózsákká válnak, de így is virág lett belőlük, mert a kis királyleány testét érintették. Olyan tiszta volt annak a szíve, hogy gonosz varázslat nem foghatott rajta.

Dúlt-fúlt a mostoha, amikor ezt látta, de aztán bedörzsölte a királylány testét dió levével, ami sötétbarnára festette gyönge fehér bőrét. Szép arcát boszorkánykenőccsel csúfította el, selymes haját összekócolta - senki sem ismerhetett a szépséges lányra.

Meg is rémült az apja, amikor színe elé vezették, s azt mondta, hogy ez a rút teremtés nem lehet az ő leánya. Nem ismerte meg a királylányt senki, csak a házőrző kutya meg az ereszalji fecske, de ezek oktalan állatok voltak, nem szólhattak senkinek.

Sírva fakadt a szegény kis királylány, távollevő bátyjaira gondolt. Otthagyta apja palotáját, s nekivágott a végtelen világnak. Ment, mendegélt egész nap, széles mezőkön, mocsarak zsombékján, végül egy sűrű rengetegbe ért. Nem tudta maga se, hová, merre tartson, csak a fájó szíve űzte; bátyái után vágyódott, megérezte, hogy azokat is kikergették a messzi világba. Őket akarta megtalálni.

Ahogy az erdőbe ért, hamarosan rásötétedett. Le is tévedt a szegény kis teremtés az útról; a fák sűrűjében lefeküdt a moha puha vánkosára, elmondta az esteli imádságot, s egy korhadt fatönkre hajtotta a fejét. Mélységes csend borult az erdőre, langyos volt az éjszaka, a fű meg a moha sűrűjében szentjánosbogarak világítottak, mint megannyi zöldes fényű szikra, s ha a királylány megrezdített egy faágat, arról is hullottak a zöld lámpásos bogárkák, mintha csillageső szakadt volna.

Egész éjszaka bátyáiról álmodott: mintha újra gyerekek lettek volna, gyémánt palavesszővel szép betűket róttak arany palatáblájukra, s nézegették kicsiny húgukkal a fél országot érő képeskönyvet. De a palatáblára nem köröket meg vonalakat írtak, mint régen, hanem merész tetteiket jegyezték fel rá. S ahogy leírták, megelevenedett a képeskönyv, a madarak zengő énekbe kezdtek, az emberek leléptek a lapról, és elbeszélgettek vele meg a bátyáival. Ha aztán tovább lapozott a könyvben, visszasiettek a helyükre, nehogy a képek összekeveredjenek.

Magasan járt már a nap, amikor kinyitotta a szemét. A királylány nem láthatta a napot, mert a sűrű ágak, futó indák eltakarták a szeme elől, de résein átszűrődtek a sugarak, könnyű, aranyos fátyollá szövődtek az ágak között, az erdő illatozott, s a madarak a feje körül röpködtek. Halk csobogást hallott: források vize zubogott a közelben, egy homokos medrű mély tóba szakadt valamennyi. A tavat sűrű bokrok szegték, de egy helyen rést törtek köztük az inni járó szarvasok.

A kis királylány itt odajuthatott a vízhez. Olyan tiszta volt a tó tükre, hogy ha a szél nem rezdíti néha a bokrok leveleit, tükörre festett képnek gondolhatta volna őket, aki látja, mert olyan tisztán verte vissza minden kis águkat, minden napsütötte meg árnyék felhőzte levélkéjüket a víz.

A kis királylány megpillantotta arcát a tó tükrében, s elrémült barna bőre rútságán, de amint belemártotta a vízbe kezét, és megmosta arcát, homlokát, olyan gyöngén fehér lett a bőre, mint volt. Akkor levetkezett, s megfürdött a tiszta vizű tóban. Amikor kilépett belőle, olyan szép volt megint, hogy nem akadt mása a világon.

Felvette ruháit, befonta hosszú, selymes haját, odament a kristályos vizű forráshoz, ivott a tenyeréből, aztán nekivágott az erdő sűrűjének, hogy hova ér el, maga sem tudta. Bátyáira gondolt meg a jó istenre, aki talán nem hagyja el, hiszen lám, vadalmát érlel az erdőben, hogy táplálja az éhes vándort, s őt is odavezette egy gyümölcstől roskadozó vadalmafa tövébe. A kis királylány csillapította éhségét, aztán megtámasztgatta a fa ágait, s ment tovább az erdő sötét sűrűjébe. Halotti csönd volt, még a lába elé hulló levelek zizzenését is hallotta; madár se járt arra, egy napsugár se tudott átfurakodni az egymásra boruló lombokon. Olyan sűrűn álltak a fák, hogy a kis királylány sűrű rácskerítésnek látta maga körül az erdőt. Egyedül érezte magát, mintha maga volna az egész teremtett világon.

Sötéten borult rá az éjszaka, itt egy árva szentjánosbogár se világított a mohában; a királylány szomorúan hajtotta álomra a fejét.

Reggel továbbindult, de alig tett néhány lépést, egy öreganyóka jött vele szembe az erdőben. Erdei bogyót vitt egy kosárban, s megkínálta belőle a kis királylányt. Az megkérdezte tőle, nem látott-e errefelé tizenegy királyfit lovagolni.

- Királyfit nem láttam - felelte az anyóka -, de láttam tegnap tizenegy hattyút. Aranyos korona ragyogott a fejükön, s nem messze innen lefelé úsztak egy folyón.

Elvezette a királylányt egy lankáig, amelynek tövében sima vizű folyó kanyargott. Két partját fák szegélyezték, sűrű lombjuk összeborult a víz fölött; ahol olyan széles volt a víz, hogy nem érhettek össze, ott kiléptek gyökereikkel a földből, és úgy hajoltak közelebb egymáshoz.

A királylány elbúcsúzott az öreganyótól, és indult lefelé a folyó mentén; addig ment, mendegélt, míg elért oda, ahol a folyó beleszakad a végtelen tengerbe.

Ott tündöklött előtte a roppant víztükör, de nem fehérlett rajta egyetlen vitorlás, nem ringott egyetlen csónak sem. Hogyan jut tovább? Lába elé nézett, ahol ezer meg ezer kavics hevert; valamennyit sima gömbölyűre csiszolta a tenger. Attól kapott szép, kerekded formát üveg, vas, kő; a tenger formálta a kemény anyagot, pedig az még puhább volt, mint a kis királylány fehér keze. "Fáradhatatlanul hömpölyög a tenger hulláma, csiszolja a kemény követ. Ilyen fáradhatatlan akarok lenni én is. Köszönöm a példát, tenger hulláma, hömpölygő, tiszta víz! A szívem azt súgja, te viszel el egyszer az én kedves bátyáimhoz!"

A tenger locsolgatta parti füvön tizenegy hófehér hattyútollat talált; csokorba kötötte valamennyit. A tollakon vízcseppek tündöklöttek: harmat volt-e vagy könny, ugyan ki tudhatja? Elhagyatott volt a tengerpart, de a királylány nem érezte árvának magát: nézte a tengert, amely minden pillanatban más és más, többet változik egyetlen óra alatt, mint a csöndes, édesvizű tavak egész esztendőben. Nehéz, fekete felhő kúszott az égre, mintha azt mondta volna a tenger: "Tudok ám én sötét is lenni!" Aztán föltámadt a szél, és a hullámok fehér tajtékot táncoltattak tornyos hátukon. Majd rózsaszínűvé szelídült a fekete felhő, elaludt a szél, s olyan volt a tenger, mint egy zsenge rózsalevél: finom zöldesfehér. Csöndesen pihent, csak a part szélén süllyedt-emelkedett, mint egy alvó gyermek melle.

Mielőtt a nap belémerült a tengerbe, egy csapat hattyút pillantott meg a kis királylány; tizenegy pompás vadhattyú röpült hosszú sorban a szárazföld felé. Fejükön csepp aranykorona tündöklött, olyan volt a csapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. A királylány fölment egy dombra, s elrejtőzött egy bokor mögé; a hattyúcsapat a közelében hangos szárnysuhogással leereszkedett a partra.

Amint a nap a tengerbe bukott, hirtelen megrázták magukat, elhullatták hattyútollukat, s ott állt a tizenegy királyfi, a kis királylány tizenegy bátyja. A lány felkiáltott a bokor mögött; ráismert kedves bátyáira, akármennyire megváltoztak is időközben. Szerető szíve megérezte, hogy csak ők lehetnek. Odafutott hozzájuk, keblükre borult, nevükön szólította őket; a királyfiak sírtak meg nevettek örömükben, ahogy kicsi húgukat meglátták, mert ráismertek ők is, pedig közben hajadonná serdült. Elmondták egymásnak, hogyan bánt velük gonosz mostohájuk.

- Nekünk, tizenegyünknek - mondta a legidősebb királyfi - vadhattyúk képében kell szállnunk, míg a nap az égen jár; amint leáldozik, megint visszanyerjük emberi alakunkat. Azért mindig ügyelnünk kell, hogy napszálltakor szárazföld fölé érjünk, mert ha éppen a hullámok fölött röpülünk, s akkor változunk át, a mélységben leljük halálunkat. Nem itt lakunk, hanem a tenger túlsó partján, épp ilyen szép vidéken. Nagyon hosszú odáig az út, át kell repülnünk az egész végtelen tengert, s egy szigetet se lelhetünk útközben, hogy megpihegnénk rajta. Csak egy magányos sziklaszál emelkedik ki a tengerből, akkora csak, hogy ha jól összehúzódunk, éppen elférünk rajta. Ha háborog a tenger, fölcsapnak ránk a hullámok, de mi hálát adunk az istennek azért a kis szikláért is. Azon töltjük az éjszakát emberi alakban; ha nem volna, soha el nem juthatnánk szülőföldünkre, mert olyan messze van, hogy csak az esztendő két leghosszabb napjából telik ki az út. Minden esztendőben egyszer látogathatunk el apánk országába, tizenegy napig időzhetünk ott; elszállhatunk a nagy erdő fölött, onnan látni a palotát, ahol születtünk, s ahol apánk él, meg a templomot, ahol anyánk nyugoszik. Úgy érezzük olyankor, mintha minden fa és minden bokor a testvérünk volna. A mezőkön szilaj lovak száguldoznak, mint régen, gyerekkorunkban, a szénégető ma is azokat a dalokat énekli, amelyekre összefogózva táncoltunk kicsi korunkban. Ez a part a mi hazánk, ide húz a szívünk, s itt találtunk meg téged is, kicsi húgunk! Még két napig maradhatunk itt, s aztán megint útra kelünk, túl a tengeren, szépséges vidékre, de az nem az igazi hazánk. Ó, ha magunkkal vihetnénk! De itt se hajó, se csónak messze környéken.

- Megválthatlak-e benneteket? - kérdezte kicsi húguk. - Megválthatlak-e az átok alól!

De bátyái nem feleltek. Szürkületkor aludtak egy keveset, egész éjszaka beszélgettek.

A kis királylány hattyúszárnyak suhogására ébredt. Bátyái már vadhattyúk képében kerengtek körülötte, aztán egy csapatban elröpültek. De az egyik, a királylány legkisebbik bátyja ottmaradt húgánál, ölébe hajtotta a fejét, s a kis húga simogatta fehér szárnyait. Együtt maradtak egész nap. Alkonytájban visszatértek a többiek is, s mikor a nap a tengerbe merült, megint daliás királyfiakká változtak.

- Holnap útra kelünk, s egy álló esztendeig nem térhetünk vissza. Nem hagyhatunk itt magadra. Van-e bátorságod velünk útra kelni? - kérdezte a legidősebb testvér. - Karomon elbírnálak, akármeddig elvinnélek, mindannyiunk szárnyának ereje elég talán, hogy átvihessünk a tengeren.

- Vigyetek magatokkal! - kérte őket kicsi húguk.

A királyfiak egész éjjel virrasztottak: erős fűzfaháncsból meg szívós gyékényből hálót fontak, nagy hálót, s erre fektették alvó húgukat, amikor felbukkant a nap. Akkor hattyúkká változtak, csőrükbe fogták a hálót, s nagy suhogva fölröpültek a felhők fölé. A nap a királylány arcába tűzött, s az egyik hattyú fölébe lendült, ott repült egész úton, hogy széles szárnyaival hűs árnyékot terítsen rá.

Messze elhagyták már a partot, amikor a kis királylány fölébredt; azt hitte, álmodik még, olyan különös volt a repülés fenn, magasan, a végtelen tenger fölött. Egy ágat talált maga mellett a hálóban tele érett, piros bogyóval meg egy csomó édesgyökeret: a legkisebbik bátyja tette oda neki; hogy éhét-szomját csillapítsa. A kis királylány hálásan mosolygott fel rá: ő repült a feje fölött is az egész úton.

Magasan szálltak, igen magasan; a legnagyobb hajót is vízen ringatózó fehér sirálynak látták maguk alatt. Egy nagy felhő tornyosodott fel mögöttük, s rávetődött a húgát repítő tizenegy hattyú óriási árnyéka. A kis királylány soha nem látott még ennél különösebbet. De magasabbra hágott a nap, a felhő lassan elmaradt mögöttük, s szétfoszlott a csodálatos árnykép.

Sebesen szálltak egész nap, mint kilőtt nyilak raja, úgy suhantak a tenger fölött, de mégsem olyan sebesen, mint máskor, teher nélkül. Hirtelen fölfordult a tenger, elkomorodott az ég, vihar támadt. A kis királylány ijedten látta, hogy hanyatlóban van a nap, a magányos sziklaszál pedig nincs még sehol. Úgy rémlett neki, mintha testvérei egyre fáradtabban suhogtatnák szárnyukat. Jaj, ő okozza vesztüket, miatta nem tudnak sebesebben szállni, s ha a nap leáldozik, királyfiakká változnak, s belezuhannak a mélységes tengerbe! Az eget beterítették a fekete felhők, súlyosan, sötéten nyomultak előre, mint a folyékony ólom; villámok hasogatták az eget. A sziklaszálat pedig még mindig nem látta.

A nap elérte a tenger szélét, a királylány remegve várta, mi következik. A vadhattyúk hirtelen leereszkedtek, olyan gyorsan, hogy kis húguk már azt hitte, zuhannak, de aztán megint magasra csaptak. A napkorong felét már elnyelte a tenger, amikor a királylány megpillantotta a mélyben a magányos sziklaszálat; akkorának látszott csak, mint egy fóka feje. Sebesen bukott alá a nap, nem volt már nagyobb egy csillagnál; abban a szempillantásban elérték a sziklát, s a nap kilobbant, mint a gyertya lángja. Egymást átkarolva álltak köré a bátyái, annyi helyük volt csak, hogy a lábukat megvethették. A háborgó tenger fölcsapott a sziklára, fröcskölte rájuk keserű habjait; az ég világos volt a villámok hosszú lángostoraitól, morajlott az ég meg a tenger, de a testvérek nem féltek, átkarolták egymást, és várták a reggelt.

Virradatra megszelídült a vihar, s amint fölkelt a nap, a hattyúk továbbszálltak kicsi húgukkal. A tenger még háborgott, s a zöldesfekete hullámok fehér tajtéka megannyi ringó hattyúnak látszott a magasból.

Amikor magasabbra hágott a nap, a kis királylány csodálatos hegyeket pillantott meg félig-meddig a levegőben; a hegyek ormán jég szikrázott, alattuk roppant várkastély pompázott, olyan, amilyet még sohasem látott. Egymásra épített, különös oszlopok vették körül, a tövében pálmák bólogattak, malomkerék nagyságú, csodálatos virágok hajladoztak. Megkérdezte a bátyáit: ez volna-e a távoli ország, ahová igyekeznek. A hattyúk csak a fejüket rázták a délibábtündér álompalotája volt, amit kis húguk látott, oda halandó embert nem vihettek volna. A királylány nézte, nézte a csodálatos kastélyt; egyszer csak összeomlott az egész; ledőltek a jeges csúcsú hegyek is; s húsz büszke tornyú templom emelkedett a helyükben, egyforma valamennyi. A királylány még orgonaszót is vélt hallani, pedig csak a tenger zúgott alattuk. Amikor a templomok közelébe érte, azok egyszerre vitorláshajó-haddá változtak, és elsiklottak a hullámokon. Utánuk nézett a királylány, de csak gomolygó tengerpárát látott a víz fölött. Igen, a szeme előtt szakadatlan változott az ég, a tenger, de egyszerre csak megpillantotta az igazi földet is, ahová igyekeztek. Kéklő hegyek tárultak ki előtte, cédruserdők, népes városok, pompás paloták. S mielőtt a nap a tengerbe hanyatlott, ott ült már egy repkénnyel benőtt nagy barlang előtt. Mintha csak lágy, zöld szőnyeg bélelte volna azt a barlangot.

- Jegyezd meg, mit álmodol itt az éjjel - mondta neki a legkisebbik bátyja, azzal bevezette a hálóhelyére.

- Ó, ha megálmodhatnám, hogyan válthatlak meg benneteket! - fohászkodott fel a királylány. Aztán álomra hajtotta a fejét.

Csodálatos álmot látott: fent repült a magasban, a délibábtündér palotája felé tartott, a tündér elébe suhant, hogy fogadja; szépséges szép volt, s mégis szakasztott mása annak az öreganyónak, aki bogyóval kínálta az erdőben, és bátyái nyomára vezette.

- Megválthatod a bátyáidat - mondta álmában a tündér. - De van-e elég bátorságod, van-e elég türelmed? A tenger hulláma lágyabb, mint a te puha kezed, mégis átformálja a köveket, de nem érzi azokat a kínokat, amiket majd te érzel, mert nincs emberi szíve, nem érez se fájdalmat, se félelmet. Nézd, egy szál csalánt tartok a kezemben. A barlangod körül sok csalán terem: csak ezek meg a temető csalánjai alkalmasak arra, amit tenned kell. Vésd az eszedbe, amit mondok: tépd le a csalánt, ne bánd, égő, tüzes hólyagokkal lesz tele a kezed. Tilold meg aztán meztelen lábaddal, válogasd ki erős rostjait; ezekből a rostokból tizenegy hosszú ujjú páncélinget kell szőnöd, s ha ezeket rádobod hattyúbátyáidra, föloldod őket a gonosz varázslat alól. De jegyezd meg jól: abban a szempillantásban, amikor a munkát elkezded, meg kell némulnod, nem ejthetsz egy szót se addig, amíg az utolsó páncéling el nem készül, még ha esztendők telnek is el közben. Ha csak egyetlen szót kimondasz, gyilkos tőrré változik a szavad, s bátyáid szívébe fúródik. Vésd jól az eszedbe!

Azzal megérintette a királylányt a csalánvesszővel, mintha eleven parázzsal égette volna. A királylány felriadt álmából. Már magasan járt a nap; fekvőhelye mellett mindjárt meglátott egy csalánbokrot, szakasztott olyat, mint az álombéli volt. Kisietett barlangjából, hogy nyomban munkához lásson.

Gyönge kis kezével megmarkolta a csalánt, amely úgy égetett, mint az eleven parázs; csupa tüzes hólyag lett a keze, a karja, de tűrte, alig érezte a fájdalmat: bátyáira gondolt. Aztán csupasz lábbal megtilolta a csalánt, és nekilátott szőni.

Napszálltakor megtértek a királyfiak, s rémülten tapasztalták, hogy kicsi húguk megnémult. Azt gondolák, gonosz mostohájuk újabb varázslata fogott rajta, de amikor ránéztek a kezére, megértették, mit tesz értük. A legkisebbik bátyja szeméből kicsordult a könny, ráhullott húga kezére, s enyhült a fájdalom, eltűntek a tüzes hólyagok.

A királylány éjszaka is munkája mellett virrasztott, arra gondolt, most már nem nyugodhat addig, míg kedves bátyáit föl nem oldja a gonosz átok alól.

Dolgozott egész nap, amikor egyedül maradt; sohasem szállt még ilyen sebesen az idő. Egy páncéling már elkészült, a másodikba fogott bele.

Egyszerre vadászkürt zengése verte föl az erdők csendjét. A királylány megrémült, a hang pedig egyre közeledett, már a kopók csaholását is hallotta. Ijedten futott be a barlangjába, a megtilolt csalánt csomóba kötötte és elrejtette.

Hirtelen egy vadászkutya ugrott elő a szakadékból, utána a másik, a harmadik; körülcsaholták a királylányt, visszaloholtak, aztán megint a barlanghoz: gazdájukat hívták. Alig telt el néhány pillanat, odagyűltek a barlang elé a vadászok, köztük a legdaliásabb, az ország ifjú királya. Álmélkodva nézte a barlang leányát: amióta a világon van, nem látott szebb teremtést.

- Hogy kerültél ide, szépséges hajadon? - szólította meg. A királylány rápillantott, aztán megrázta a fejét, szólni nem szólt, hiszen bátyái élete függött a szavától. Megkínzott kis kezét elrejtette, hogy a király meg ne lássa.

- Nem maradhatsz a vadon erdőben - mondta a király. - Velem jössz. Ha a szíved is olyan jó, mint amilyen szép az arcod, selyembe-bársonyba öltöztetlek, királynőmmé teszlek, legszebbik palotámban élsz, és uralkodol velem.

Azzal maga mellé emelte a nyeregbe. A királylány csak sírt, a kezét tördelte, az ifjú király alig győzte vigasztalni: - Boldog leszel, meglásd! Egyszer még hálás leszel érte! - S nekivágott a hegynek, vitte a kis királylányt. Vadászai nagy csapatban nyargaltak utánuk.

Leáldozóban volt a nap, amikor a soktornyú, gyönyörű fővárosba értek, s az ifjú király maga vezette a barlang leányát márványfalú palotájába. A díszes termekben szökőkutak csobogtak, csodálatos festmények ékesítették a falat, a mennyezetet, de a kis királylány körül se nézett. Csak sírt, zokogott, s némán tűrte, hogy a komornák királyi ruhákba öltöztessék, gyöngyös ékességet fonjanak a hajába, hólyagos kis kezére finom kesztyűt húzzanak.

Oly csodálatos szép volt királyi pompájában, hogy az egész udvar mélyen meghajolt előtte, s a király elhatározta, hogy feleségül veszi. Csak az udvari pap csóválta a fejét, s azt pusmogta a királynak, hogy a szépséges hajadon biztosan az erdők boszorkánya, aki bűvös varázslattal elvakítja a királyt, és behálózza a szívét.

Hanem a király nem hallgatott rá. Zene zendült a palotában, pompás ételeket hordoztak körül, tündérszép leánykák táncot lejtettek a néma királylány előtt, aztán illatozó kerteken át ékes terembe vezették. De a kis királylányt nem vigasztalta meg semmi. Olyan mélységes szomorúság volt a szemében, mintha soha nem ismerte volna a mosolyt.

Az ékes termek mellett egy kis kamrát nyitott ki a király, azt szánta az erdei lány hálószobájának. A kis szobát süppedős, puha zöld szőnyeg bélelte, mint a barlangot az erdei moha: szakasztott mása volt annak a barlangnak, ahol az ifjú király rátalált. Még a csomóba kötött csalánrost is ott volt, s egy szögön ott lógott a már elkészült páncéling. Az egyik vadász hozta magával ezeket, mint furcsaságokat.

- Itt visszaálmodhatod magad erdei otthonodba! - mondta az ifjú király. - A munkád is itt van, amin dolgozol. Itt pompában, ragyogásban élsz majd, s megmosolyogtat, ha régi életedre gondolsz.

Amikor a királylány látta, hogy folytathatja munkáját, megvigasztalódott, és mély hálával hajolt meg a király előtt. Elmosolyodott, arcába visszatért az élet, kedves bátyái megváltására gondolt. A király magához vonta, megölelte, aztán meghúzatta a város valamennyi harangját: menyegzőjét hirdette a népnek.

Az erdő szépséges néma leánya az ifjú király mátkája lett.

De az udvari pap nem nyughatott, gonosz szavakat suttogott az ifjú királynak. Csakhogy az mintha nem is hallotta volna. Elérkezett a menyegző napja, s az udvari papnak magának kellett megkoronázni az ifjú királynét. Gonosz indulatában olyan erősen rányomta a homlokára a korona nehéz abroncsát, hogy az ifjú királyné majdnem felkiáltott fájdalmában. De a szívét még keményebb abroncs szorította: bátyáinak keserű sorsa. Nem törődött hát a fájdalommal. Néma maradt, hiszen egyetlen szava bátyái életébe került volna, de szeméből sugárzott a hála és az igaz szerelem királyi ura felé, aki mindent megtett, hogy felvidítsa, s akit napról napra jobban megszeretett. Ó, ha elmondhatna urának mindent, ami a szívén fekszik! Ha elpanaszolhatná neki szenvedéseit! De szót sem ejthet, míg munkájával el nem készül. Éjszakánként felkelt királyi férje mellől, kilopózott szőnyegekkel bélelt kis kamrájába, s ott szövögette szorgalmasan a páncélingeket. Amikor a hetedikbe belefogott volna, elfogyott a csalán.

Tudta, hogy a temetőben nő az ingekhez való csalán, de azt is tudta, hogy magának kell letépnie. Ugyan hogy juthat ki a temetőbe?

Szívdobogva osont le a kertbe, mintha gonosztettet akarna elkövetni. Világolt a hold: hosszú fasorokon, kihalt utcákon át vezetett az út a temetőbe. Remegett, mert azt beszélték, hogy éjszaka boszorkányok gyűléseznek ott, s ahogy a temetőbe ért, meg is látta őket: egy sírkövön üldögéltek. Előttük kellett elhaladnia; de édes bátyáira gondolt, és legyőzte félelmét. Leszedte az égető csalánt, s visszaosont a palotába.

Nem látta, csak egy ember: az udvari pap, ki maga virrasztott odafönn. Látta, hogy nemhiába gyanakodott: az ifjú királyné boszorkányokkal cimborál, vagy boszorkány maga is, s bűvös varázslattal ejtette meg a király szívét.

El is beszélte a királynak nyomban, amit látott: lám csak, megmondta ő régen! A király nemigen hitte, de azért mélységesen elszomorodott, éjjel aztán csak színlelte az alvást, s amikor ifjú felesége kilopózott a palotából, utána osont. Így tett minden éjjel.

Napról napra komorabb lett az arca, észrevette ezt a királyné is, csak az okát nem tudta. Bánkódott rajta eleget, pedig sokat emésztődött bátyái sorsa miatt is. Sírdogált naphosszat, a királyi bíborra, bársonyra hullottak keserű könnyei, s úgy tündököltek ott, mint a legtisztább gyémánt.

Teltek a napok, majdnem elkészült már gyötrelmes munkájával; épp az utolsó páncélingbe fogott volna bele, de megint elfogyott a csalánja. Még egyszer, utoljára ki kell osonnia a temetőbe, tépni néhány marokkal. Rettegve gondolt az éjszakai útra meg a gyűlésező boszorkányokra, de összeszedte bátorságát, és nekivágott az útnak.

Csakhogy a király meg az udvari pap észrevétlen utána lopózott. Látták az ifjú királynét, amit befordul a temető kapuján. Amikor a kapuhoz értek, utána néztek, s látták, hogy egyenesen a sírkövön üldögélő boszorkányok felé tart. Elfordult a király, most már elhitte, hogy boszorkányokkal cimborál szépséges szép felesége, akinek feje néhány órája még az ő keblén nyugodott.

- Ítélkezzék fölötte a nép! - kiáltotta, s a nép ítélete ez volt: máglya tüze eméssze el a testét!

Az ifjú királynét nyirkos, sötét tömlöcbe vezették a fényes királyi termekből; a vasrácsos ablakon besüvített a szél; bársony meg bíbor vánkosok helyett a maga tépte csalánt tették a feje alá, maga szőtte csípős páncélingekből vetették derékalját. De ő semminek sem örült volna jobban: elővette megint a munkáját, és belefogott az utolsó páncélingbe. Tömlöce előtt csúfondáros dalokat énekeltek róla a vásott gyerekek; nem akadt senki, aki csak egy jó szóval vigasztalta volna.

Alkonytájban hattyúszárnyak suhogtak a vasrácsos ablak előtt: legkisebb bátyja röpült el hozzá, aki végre rátalált. Az ifjú királyné hangosan zokogott örömében: tudta, hogy talán utolsó éjszakája következik, de a tizenegy páncéling már kishíján elkészült, s a bátyái végre megtalálták.

Belépett hozzá az udvari pap, hogy utolsó óráiban mellette legyen, ahogy a királynak megígérte, de ő csak a fejét rázta, és intett neki, hogy hagyja magára. Ezen az éjszakán el kell készítenie az utolsó inget is, mert különben kárba vész a gyötrelmes munka, hiábavaló volt a sok szenvedés, a könny, az átvirrasztott éjszakák. Az udvari pap gonosz szavakkal illette, elvetemült teremtésnek nevezte, de ő csak dolgozott szorgalmasan, nem vette a szívére, mert tudta, hogy ártatlan.

Egérkék surrantak elő a padlórésekből, elébe cipelték a csalánt, hogy ők is segítsenek; a vasrostélyra egy rigó telepedett, és olyan gyönyörűségesen énekelt egész éjszaka, ahogy csak tudott, így vigasztalta a királynét.

Világosodott az ég alja, napkeltéig még egy óra volt, amikor a palota előtt megjelent a tizenegy királyfi, bebocsátást kértek, Az ajtónállók nem akarták őket beereszteni, azt mondták, még éjszaka van, a király mélyen alszik, nem ébresztheti fel senki. De a királyfiak könyörögtek nekik, fenyegetőztek, végre kivonult az őrség, aztán kilépett maga a király is, megkérdezte, mi történik odalenn. Abban a szempillantásban felbukkant a nap, s a királyfiak eltűntek, mint a pára. A palota fölött tizenegy vadhattyú szállt el nagy szárnysuhogással.

A városkapun már tódult a tengernyi nép: mindenki látni akarta a boszorkányégetést. Egy rozzant gebe húzta a talyigát, amelyen a vesztőhelyre vitték az ifjú királynét; ott ült rajta durva darócban, halottsápadt arccal. Sátoros szép haja szétterült a vállán, némán mozgott az ajka, ujjai pedig sebesen szőtték-fonták a csalánrostokat. Utolsó útján se hagyta félbe munkáját; a tíz páncéling ott feküdt a lábánál, a tizenegyedikkel kellett elkészülnie.

- Nézzétek a gonosz boszorkányt, hogyan dirmeg-dörmög! - gúnyolta a nép. - Ahelyett, hogy imádságos könyvet olvasgatna, most is boszorkányhálóját szövögeti! Tépjétek ki a kezéből!

Köréje sereglettek, hogy szétszaggassák a páncélingeket, de abban a szempillantásban tizenegy hófehér hattyú ereszkedett a talyiga mellé, s szárnycsattogtatva körülfogták az ifjú királynét.

- Égi jel! Égi jel! Bizonyosan ártatlan! - indult meg a suttogás, de hangosan senki se merte kimondani.

A hóhér már el akarta vezetni az ifjú királynét, de az hirtelen kiegyenesedett, rávetette a tizenegy páncélinget a tizenegy hattyúra, s a következő pillanatban daliás királyfivá változott valamennyi. Csak a tizenegyediknek maradt hattyúszárnya az egyik karja helyén, mert az ő páncélingének még hiányzott a fél ujja, kis húga már nem tudott elkészülni vele.

- Most már beszélhetek! - kiáltott a királyné. - Ártatlan vagyok!

A nép álmélkodva nézte a csodát, s leborult ifjú királynéja előtt, de az eszméletlenül hanyatlott bátyái karjába, annyira megviselte a félelem, a fájdalom, a tenger szenvedés.

- Ártatlan a húgunk - mondta a legidősebb királyfi, azzal elmondta elejétől végig, mi történt velük. Miközben beszélt, csodálatos illat áradt szét a levegőben: a megrakott máglyának minden hasáb fája gyökeret eresztett, és szárba szökkent: gyönyörű bokorrá fonódtak össze az ágak, piros rózsák ringatóztak rajta, a bokor legtetején pedig mint égi csillag, egy hófehér rózsa tündökölt. Az ifjú király ezt letépte, felesége keblére tűzte, s az magához tért. Boldogság és nyugalom költözött a szívébe.

Maguktól zendültek meg a tornyokban a harangok, galambrajok suhogtak a levegőben. Olyan díszes menet kísérte vissza a palotába az ifjú párt, amilyet mióta a világ áll, egy király se látott.

Enyém, tied, övé

Enyém a kakas, tarajos,

Tiéd a tyúk, kendermagos,

Ővé a nagy kas, félig lyukas,

Miénk a hattyú, hosszú nyakas,

Tiétek lesz pár kotta

Övék meg a rántotta.

Kép forrása: preschoolactivities.us

Nem maradt más hátra, mint a TÁNC a 14. tételre.

Kép forrása: Bloglovin'

Jó farsangozást, jelmezbált minden apróságnak és nagynak!

Farsang az óvodában 3. - Bohóc parádé

Kép forrása: Simone Pancera

Péter Erika: Gombóc bohóc

 

Gombóc bohóc vigyorog,
pingpong orra
fintorog.
Buggyos nadrágot visel,
jó nagy cipőt,
pertlivel.
Bő kabátján foltzsebek,
meglepetést
rejtenek.
Kockás rajta a ruha,
piros kóc
a frizura.
Fején pomponos kalap,
bukfenc közben
fenn marad.
Tótágast áll, kézen jár,
résen légy, mert
megtréfál!

 

Kép forrása: Nechalová Beáta

Kép forrása: Giuliana Giannini

Kép forrása: scontent.fnap1-1.fna.fbcdn.net

Szepesi Attila: Bohóc

Vidám legény a bohóc,
piros haja csupa kóc,
idelép, odalép,
a zubbonya búzakék.
Lengő inge pepita,
lobog rajta pántlika.
Viháncol, nótázik,
karikákkal mókázik.
Csupa fintor, csupa folt,
csupa masli, csupa gomb,
csupa csengő, csupa szín,
csupa csuda karmazsin.

Kép forrása: teachmoment.blogspot.com.au

Kép forrása: Jimdo GmbH

Devecsery László: Bohóc biztató

Gyertek, gyertek, gyerekek!
Én veletek nevetek!
Mosolyogjunk, kacagjunk,
kacagtatók maradjunk!

Néha úgyis rossz a világ:
víg kedvünkből nyíljon virág!
Szedjük gyorsan nagy csokorba!
Nézzük meg, hogy ki mogorva!

Kép forrása: Michèle Birtz

Kép forrása: maros-kindergarten.blogspot.gr

Kép forrása: kreativni-inspirace.skola-loucany.cz

Mentovics Éva: Bohóc

Egyet lépek, kettőt botlom -szabóm varrta díszes fodrom.

Bő nadrágom lötyög rajtam…felkötözöm, hogyha baj van.

Kezemben egy sétapálca,víg mosolyom nem csak álca.

Hupilila minden gombom,csetlem-botlom a porondon.

Cipőm orra el lett szabva, olyan, mint egy kisebb labda.

Elhuppanok, hasra esem…ki cserélne vajon velem?

Mégis vidám fickó vagyok –szeretnek is kicsik, nagyok.

Gurgulázva nevetgélek.Járjuk együtt! Szeretnétek?

Kép forrása: google.hu

Kép forrása: kreativni-inspirace.skola-loucany.cz

Fenyves Mária: Cirkuszban

Bohóc vagyok nem tagadom,
csörgő sipkám neked adom!
Cintányérom összeverem,
bukfencezek a fejemen.
Jókedvemet nem tagadom,
viccet mondok, ingyen adom.
Tapsra is kész a kezem,
piros kesztyű kezemen.
Ha produkciómnak vége,
futok a közönség elébe.

Kép forrása: scontent.fomr1-1.fna.fbcdn.net

Kép forrása: teleytaiothranio.blogspot.gr

Kép forrása: Craft Project Ötletek

Fazekas Anna: Mit eszik a bohóc?

 

Éhes volt a bohócom,
felfalta húsz gombócom.
Annyit evett meg belőle -
félreállt a hasa tőle.
Aztán gondolt egy nagyot -
Kukutyinba utazott.
Gyanítom, hogy ott mit keres,
tompa késsel zabot hegyez,
ám lehet, hogy mint tavaly,
hét vödör jeget aszal,
vagy kanállal meregeti
tengerből a sós vizet ki.

 

Kép forrása: artsonia.com

Kép forrása: es.images.search.yahoo.com

Témajavaslat 4. a szülőkkel való beszélgetéshez

A dacról és hisztiről

A bejegyzés előzménye

Tegnap találtam egy bőröndös képet, amiről egyből eszembe jutott, hogy mlyen jó is lett volna ez a kép akkor, amikor a gyerekeim még kicsik voltak és mindegyik egytől, egyik világgá akart menni, ha valami nem úgy történt, ahogy ők szerették volna.

Kép forrása: Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek

Mire elkészült volna a "világjáró" bőrönd lehet, hogy a késztetés is elmúlt volna.

Erről aztán eszembe jutott, hogy készíthetnék egy összeállítást arról, hogy mit is tegyünk, ha meghalljuk azt a mondatot, hogy "akkor Világgá megyek", hiszen nincs olyan felnőtt  és gyerek, akinek ne fordult volna meg ez a gondolat a fejében.

Egész nap pörögtek a gondolataim, hogy milyen ötleteim is vannak és akkor egyszercsak rájöttem, hogy sokkal, de sokkal messzebbről kell kezdenem. Valahol onnan, hogy miért is akar az ember gyereke (felnőttje) néha, néha világgá menni?

Azért, mert vágyai nem teljesülnek, akaratát nem tudja érvényesíteni és a megvalósítás iránti vágyát "késleltetni. Felnőttként már a legtöbb esetben képesek vagyunk ezt elfogadni, hiszen nap. mint nap gyakorolnunk kell és rutinossá válunk, de gyerekként ez még a világ legnehezebb dolga. ha valamit éppen akar vagy éppen nem akar azt az egész lényével akarja vagy nem akarja.

Bartos Erika: Nem akarok

Nem akarok felkelni még,

ilyen korán reggel!

Nem akarok piros pulcsit,

kérlek anya, tedd el!

Nem akarok reggelizni,

kicsit fáj a hasam.

Nem akarok fésülködni,

ne húzd meg a hajam!

Nem akarok cipőt venni,

nem látom a párját!

Nem akarom cipelni a

hátamon a táskát!

Nem akarok tornazsákot,

nem bírok el ennyit!

Nem akarok, nem akarok,

nem akarok semmit!

A vágy erősebb még nála és nem mindig tudja, hogy mit kezdjen vele, hogyan kezelje, hiszen minél kisebb, annál kevesebb tapasztalata van, ezért aztán az érzelmeit azokkal az érzelmi, indulati megoldásokkal, közvetíti, melyeket ismer és már régebben is beváltak: a figyelemfelkeltéssel.

Születésétől kezdve mivel is jelez, ha segítségre szorul, ha valamire szüksége van? Sír és sír és sír, mert erre a jelzésre segítséget kap, ahhoz, hogy a szükségletei "kielégüljenek". Ez az "életben maradásának" a feltétele.

Ahogy cseperedik vágyait már nemcsak az "életfenntartó ösztön" írányítja, hanem a világ és önmaga megismerésének vágya is, de még kevés tapasztalata lévén egyenlőre csak sírással jelzi ezeket is. Aztán szépen lassan megtanulja a környezetében élő felnőttek reakcióiból, hogy milyen eszközök a hatásosak, mivel érheti el, amire vágyik. (Mire felnőtté válunk "teljes fegyverzettel" rendelkezünk, ahhoz, hogy céljainkat megpróbáljuk. Egyénivel, ránk jellemzővel, hiszen azok az élmények, tapasztalatok, melyek hatására kialakult az eszköztárunk, csak a mienk. Ettől (is) vagyunk egyéniek, egyéniségek.

Persze ez a folyamat nagyon leegyszerűsíti az egyéniséggé válás folyamatát, de az biztos, hogy egy részünk az, ahogy az indulatainkkal bánni tudunk és ezt tanulja meg a gyerekünk, amikor ellentmond, dacol, hisztizik, ezért akár még azt is tanácsolhatom, hogy és tudom, hogy örülj neki, mert ezek jelzik, hogy egészségesen fejlődik, szocializálódik, önállósodik. Ezzel a gondolattal azonban még véletlenül sem akarom azt sugalni, hogy nem kell nekik határt szabni. Sőt! Hiszem, hogy igenis kell, de ezekből az "emberi játszmákból", csatákból tanulja meg a mások által is elfogadható, humánus formákat. Az azonban , hogy hol húzzuk meg az elfogadható és elfogadhatatlan viselkedés határait, csak tőlünk függ, mint az is, hogy mit és hogyan teszünk, ha ezeket a határokat feszegeti.

Ennek a kijelentésnek ugyan ellentmond, de ebben a bejegyzésben mégis olyan ötleteket szeretnék megosztani Veletek, melyek sok éves óvónői, szülői és nagyszülői tapasztalatom alapján segíthetnek egy-egy kialakulóban lévő vagy már kialakult helyzetben úgy, hogy egyik fél (sem a gyerek, sem a felnőtt) nem sérül, sőt fejlődik.

A dacról

Az életben van több olyan szakasz, amelyben felerősödnek, hatványozódnak az önállósodási "törekvések" Az egyik ilyen életkor az óvodáskorra és környékére tehető szakasz.

Mit is tehetünk, hogy kevesebbszer alakuljon ki a dacos magatartás?

1. Internetes oldalak sokasága foglalkozik ezzel a kérdéssel és ráadásul mindenki tud ötleteket adni, véleményt nyilvánítani, esetleg kritizálni, ezért az első "tanácsom" (lám, lám én is ezt teszem), hogy a sok-sok oldal elolvasása után alakíts ki  egy "érték és szabályrendszert", mely a számodra és a családod számára fontos "szabályok gyűjteménye", mert ez segítheti a gyerekedet, abban, hogy tudja mit is várnak el tőle és milyen reakciókat válhthat ki egy-egy cselekedete.

2. A számodra fontos "alapszabályok betartásánál", betartatásánál mindig legyél "következetes". Amíg kisebb a gyerkőcöd, addig elég, ha kevés szabállyal veszed körül, hiszen még a lehetőségei is korlátozottak és, ahogy tanulja önmagát és a világot a szabályok köre úgyis bűvülni fog.

(Zárójelben: Alapszabályok, közös döntések, gyerek által hozott döntések

Például: Szerintem a lefekvés ideje és rítusai - fürdés, fogmosás, mese, összabújás stb. - mind a két részről betertandó alapszabály -, de az. hogy milyen játékkal játszik a vízben, melyik mesét olvasom már a gyere döntése. Ez a példa tudom, hogy nagyon egyszerűnek tűnik, de jól érzékelteti, hogy mitől lehet teljes egy jól működő családi szabályrendszer. Fontos, hogy az alapszabályaink mellett minél több olyan helyzetet biztosítsunk, ahol a gyerekünk, fejlettségétől függően önállóan hozhasson döntéseket és ezek meg is valósulhassanak.

A legfontosabb szabály a szabályok felállításához: kevés és életkorának és fejlettségének megfelelő, betartható szabályokkal vegyük körbe a gyereket. Nem kell attól félnünk, hogy ezekkel "elfojtjuk" a gyerekünk önállósodási vágyait. Sőt! Ezek a szabályok kapaszkodók, melyek segítenek abban, hogy eligazodjon a világban. Gondold el, hogy mi lenne velünk a világban, ha nem lennének felállított szabályok. A túl sok szabály valóban gátol, de a jó helyen, jó időben felállítottaknélkül mi magunk is "elvsznénk"

Legyenek olyan helyzetek, amokor a döntéseket közösen hozzuk, mi mint család.

Egy ötlet: Mi, mint felnőtt és szülő elhatározzuk, hogy a hétvégét valamilyen mozgásos tevékenységgel akarjuk eltölteni, mert nekünk is szükségünk van egy fárasztó hét után és a gyereknek is ahhoz, hogy jól fejlődjön. (és ráadásul elfáradjon egy kicsit és akkor alszik délután és talán van pár órád magadra is) a döntést meghoztuk, mint szülő, de azt, hogy mit is csináljunk már közös döntés lehet, mert valójában mindegy, hogy kirándulunk, kerékpározunk vagy uszodába, falat mászni megyünk. A kérdés, tehát nem úgy hangzik, hogy mit csináljunk (persze ez is jó kérdés, ha nekünk nincs célunk), heanem úgy, hogy hova mejünk és felsoroljuk azt a két, három lehetőséget, melyet valóban meg is tudunk valósítani és ezek után közösen kiválasztjuk, hogy mivel töltjük a délelőttöt vagy napot.

(Zárójelben:

Erre az oviban nagyon jól bevált például a "parlamentális" forma: szavazunk és a többség döntését elfogadjuk. Mit is "szavaztatunk" meg? Például azt, hogy mi legyen a projekt témánk, amit körbe járunk. Persze nem mindig, de vannak "üres járatok", amikor nincs valamilyen ünnep vagy általunk fontosnak tartott téma. Ilyenkor a beszélgetőkörben elhangzik a kérdés:

- Mit jájunk körbe az elkövetkező napokban, hetekben?

Összegyűjtjük az ötleteket (gyerekekét és a mienket is óvónőkét, dadus néniét, ped.asszisztensét) és kézfeltartással jöhet a szavazás Amelyik téma a legtöbb szavazatot kapta, azzal foglalkozunk. Mi. Mindannyian. Együtt. (Nem írom le, hogy egy-egy gyerek milyen meggyőző "Kortesbeszédet" képes a témája mellé kanyarítani, mert el tudjátok képzelni és azt sem, hogy ezzel az egy ötlettel hány és hány képességet sikerül észrevétlen módon fejleszteni, de ajánlom mindenkinek kipróbálásra!)

Mi lehet a felhozott témában a gyerek egyéni döntése?

Például az. hogy az otthon lévő alapanyagokból milyen szendvicset és innivalót vigyünk magunkkal vagy, hogy utána fagyit együnk vagy gesztenyepürét. Nekünk felnőtteknek valójában mindegy, de a gyerek átélheti, hogy az Ő véleménye fontos és a döntései befolyásolják az eseményeket és, ha sok-sok ilyen helyzetet teremtünk, akkor sokkal kevesebb feszültséggel kell megküzdenie.

3. Alakíts ki egy családod és gyerekeid számára is jól működő, működést segítő "heti és napirendet". Ezek az óvodai "szakkifejezések" valójában annyit takarnak, hogy alakíts ki egy ritmust, melyek a hétköznapok során segítenek abban, hogy a gyerek számára "előre láthatóvá" váljon az események sorrendje! Ez nagyon fontos a számára, mert mint a szabályok ezek is kapaszkodókat adnak és biztonságot nyújzanak. Fontos, hogy tudja, hogy például. ha hazaértek, akkor segítenie kell a hűtőbe bepakolni, utána van egy kis idő, amikor egyedül kell játszania és utána jön el az ideje annak, hogy a szülei is beszállnak ebbe és aztán jön a vacsora, fürdés, mese... persze ez csak egy példa, mindenkinél úgy alakul, ahogy a saját családjának a legjobb, de fontos, hogy a gyerekünk események sorrendiségébe, állandóságába kapaszkodhasson. A sok-sok ismétlődés által ezek a "családi rítusok, hagyományok" segítenek abban, hogy megszokottként és elfogadottként élje meg és át az eseményeket. Az idővel belsővé vált ritmus pedig segíti abban, hogy biztonságban érezze magát.

Persze ezt a mai, folyton váratlan helyzetek elé állító világban elég nehéz betartani, de amennyire lehet próbáljuk meg megvalósítani. ha a hétfő a játszótéri nap és kedd a közös bevásárlásé, akkor már könnyebb erre utalva a napokat számolva a várt, vágyott tevékenységet kivárni. Lehet, hogy furcsa ötlet, de már a legkisebbeknek is készíthetünk egy rajzos "hetirendet vagy napirendet, melyen képpel, rajzzal jelöljük a tevékenységeket és így saját maga is láthatja, hogy mi után, mi fgog következni, melyik nap mi fog történni. (Sőt! Az igazi az, ha ezt a családra is megcsináljuk, ahol láthatja a gyerkőc, hogy a többi családtagjának mikor, hol és milyen dolga van.) Az idő fogalmával ugyan még nincs tisztában, de ezek a képek segíthetnek beazonosítani, hogy egy adott ponton hol tart a nap és mennyi mindent kell kivárnia még, amíg a számára fontos esemény megtörténhet. (Ráadásul ez az idő fogalmának kialakulását is nagymértékben fejlesztheti.)

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy mi van akkor, he borul a napi, hetirend és mi van az ünnepekkel, hétvégékkel?

Ellentmondásos ugyan, de attól izgalmas és szép ez az élet, hogy nem lehet rutinból csinálni. Váratlan helyzetekhez kell alkalmazkodni. Szabályokon elgondolkodni, téveseket vagy elavultakat, már beépülteket elhagyni vagy módosítani. Az általunk felállított szabály és szokásrendszer is változhat, hiszen semmi nem segít ami úgy köt meg, hogy "gúzsba köt". Élőnek, családnak, helyzetnek megfelően ezeknek is alkalmazkodnia kell a változásokhoz, fejlődésekhez. Felnőttként, akiket bizony sok energához hozzásegít, hogy egy-egy helyzetben rutinosan cselekszik néha nehéz észrevenni, hogy egy-egy szabályt már kinőtt a család vagy a gyerek. Azonbam, ha jól figyelünk, akkor a gyerekeink hogy elég hangos és figyelemfelkeltő módon közvetítik ezt felénk, hiszen általában (persze nem mindig) ilyenkor halljuk azt. hogy "akarom, nem akarom". Amikor ezt meghalljuk gondolkodjunk el azon, hogy mire is vágyik és mit is nem akar már, mert előfordulhat, hogy igaza van és amit akar, arra már képes és amit már nem akar, azt kinőtte, túlnőtt rajta.

Az eddig leírtakban persze nem foglalhattam össze azt a sok-sok mindent. ami befolyásolja azt, hogy dacossá válik a gyerek és azt sem, hogy mit tehetünk a "megelőzésére, hiszen több ezer oldalra rúghat az ezzel a kérdéssel foglalkozó irodalom, de talán segít abban, hogy jobban megértsd és tudd átsegíteni a gyerekekt ezen a számára sem könnyű fejlődési szakaszon.

Mielőtt folytatnám azzal, hogy mit is kezdhetünk azzal, ha már kialakul a dacos magatartás és látványosan és nagyon akar a gyerekünk még egy gondolat az ünnepekről. Az ünnepek attól válnak egy gyerek számára ünneppé, hogy megtörik a hétköznapok ritmusát, az események másképp alakulnak. Ne féljetek valóban mássá tenni, mert ha néha, néha nem "rúgjuk fel a szabályokat" akkor azt sem várhatjuk el, hogy a gyerkőcünk rugalmasan legyen képes alkalmazkodni a változásokhoz, márpedig ezt is meg kell, hogy tanulja.

A hisztiről:

Az előzőekben leírtakból azt hiszem, hogy már kiderült, hogy a legnagyobb odafigyeléssel, szeretettel sem kerülhetjül el, hogy feszültségekkel teli helyzetek alakuljanak ki, hiszen ahogy fejlődik az "önállóság iránti vágy", úgy kerülhetünk konfliktusok sokaságába.

Van amikor egyszerűen megoldhatjuk. Elég egy mosoly, egy érintés, egy ölbe beülős megbeszélés. és van amikor a helyzet látványos vitákba, szóváltásokba, sírásba torkollik. Azt hiszem, hogy minden szülő (ki többször, ki kevesebbszer) szembesül ezzel a helyzettel és higyjétek el, hogy ez így van rendjén. Az, hogy melyik gyerkőc milyen intenzítással és eszközökkel nyilvánítja ki akaratát nem mindig és nemcsak az addigi tapasztalatain múlik, hanem nagyon sok egyéb dolog is befolyásolja. Egy egyszerű példa: befolyásoló tényező például az is, hogy milyen személyiségtípusba tartozik (Lásd: Agresszió az óvodában című bejegyzés), ezért aztán az első tanács: ne hidd el magadról, hogy ezek a heves érzelmi kitörések csak attól lehetnek, hogy valamit elrontottál.

(Zárójelben:

Ilyenkor inkább azon gondolkodj el, hogy Te egy-egy feszült helyzetben mit teszel, és a külvilág felé ezeket hogyan közvetíted, mert ezek "visszaköszönnek". Hányszor vesszük észre gyerekünket figyelve, mintha tükörbe néznénk. Nagyon hasonlít ránk, hiszen hol tudattalanul, hol tudatosan minket utánozva fejlődnek. Kisgyerekként az egyik legfontosabb céljuk, hogy olyanná akarnak válni, amilyenek mi vagyunk és ezért a "Hasonlóság: elles, eltanul tőlünk mindent. (A kamaszkort hagyjuk, mert akkor meg pont az ellenkezője igaz). Persze nem lesz teljes az azonosság, hiszen ő, ő. Más vérmérséklettel, más tapasztalatokkal, de nagyon hasonló, ezért aztán egy egy érzelmileg felfokozott helyzetben, ha valamilyen reakció ismerősnek tűnok ne csodálkozz! (Érdemes a szüleiddet megkérdezni arról, hogy Te milyen módon reagáltál gyerekként arra, ha akadályba ütköztél és még az sem baj, ha ezt a gyerkőcöd is hallja.

A középső lányomról soha nem jut az eszembe az, hogy hisztis vagy dacos lett volna. Mindig az a szó jut az eszembe, hogy tudta mit akar. Nem mondott ellent. Nem vitázott. Meghallgatott, kedvesen mosolygott és aztán úgy tette a kitalált dolgát, ahogy ő akarta.

Ki ne élte volna át, amikor egy 3 éves gyereklány, aki már akkor igazi nő, hogy már egyedül öltözvén, figyelembe sem veszi a kikészített ruhát, hanem télvíz idején kikotorja a szekrény legeldugottabb sarkából a nyári pörgős szoknyáját és mire észbe kapunk már fel is veszi. Na, anya legyen a talpán, aki ebben a helyzetben le is veszi róla. Nekem sem kellet túl sokszor beadnom a derekam, hogy nehogy elkéssünk az oviból, munkahelyről: az első órában, amikor egyedül maradtam a lakásban a szekrény legfelső polcára hajtogattam a nyáriakat, hogy ne legyenek szem előtt, amíg nincs itt az idejük.

A lányom felnőtt és megszületett az unokám, aki ugyanezekkel az eszközökkel élve próbálja meg érvényesíteni akaratát. Meghallgatja a kérésemet, mosolyog, ad egy puszit és a következő pillanatban már azt látom, hogy teszi azt, amit eredetileg is tenni akart. Ennyi. 30 év különbséggel újra élem a múltat. Nincs hiszti csak akarat, de az jó erős.)

A gyerekeink használják azt az eszköztárat, melyekről hiszik, hogy segítenek. Próbálgatják az erejüket, feszegetik a határokat és figyelik, hogy mivel érik el, hogy a dolgok nekik kedvezően alakuljanak. Ami "beválik" megjegyzik és bevetik újra és újra. Egyre látványosabb eszköztárral rendelkeznek és, ha nem reagálunk számukra jól akkor egyre erősebb, látványosabb megoldással próbálkoznak.

1.) Ezért aztán az első tanácsom az az, hogy ha van még rá időd, mielőtt kitörne az "égi háború" közöld az "akarnokkal", hogy nagyon szereted és akkor sem fogsz rá haragudni, ha esetleg hisztizni kezd, de amit szeretne azt biztos, hogy nem fogod most megtenni, megengedni és próbáld azt is hozzátenni, hogy miért is döntöttél így. Meglepően sokszor beválik (főleg a nagyobbaknál), mert a gyerekek kicsit sem "buták" és, ha még időben vagyunk esetleg elgondolkodnak azon, hogy felesleges energiákat miért "fecséreljenek" el.

2.) Persze nem mindig vesszük észre az árulkodó jeleket, hiszen sok esetben számunkra lényegtelen kérdés miatt is viharos helyzetbe keveredhetünk. Ebben a helyzetben már nem tehetünk mást, mint azt, hogy kívülről, belülről nyugodtak maradunk. A rutin higgyétek el majd meghozza ezt a nyugalmat, de amíg ez nincs meg, addig se engedjünk a késztetésnek, hogy indulattal reagálunk, hiszen akkor a hiszti elérte a célját: feszültséggel feszültséget okozott  Te is  meg akarsz szabadulni ettől az érzéstől és ezért még az is előfordulhat, hogy engedsz. (Persze nem látok bele a gyerekek kobakjába, de valami hasonló gondolatsor játszódhat le benne.)

3.) Ha már eljutott a gyerkőc a"klasszikus hiszti állapotába" nincs mit tenni: Ki kell várni a végét, mert úgysem hall meg ilyenkor semmit, hiszen teljes lényével áll ellen. Sokszor már ő maga sem tudja, hogy mi volt a kiváltó ok, de érzelmileg annyira elsöpri a helyzet, hogy nem tudja már kontrollálni. Képtelen arra, hogy befejezze hiába is akarja

Higgyétek el, hogy a hiszti egy pont után már önálló "életet él"! Függetleníti magát az akarattól és ez annak is rossz, aki átéli.

Lackfi János: Dorottya legyőzi a hisztit /részlet/

A hiszti sós-zsák lehet,

Százötven kiló,

Lábamra csimpaszkodik,

Mint óriási ló.

Felemelni nem tudom,

A hiszti nehéz,

Lerogy alatta a láb,

Megfájdul a kéz.

Rángat össze-vissza csak,

Jobbra-balra ráz,

Földre húz, ordíttat is,

Zeng belé a ház.

Bármit kérnek tőlem, az

Nem tetszik neki,

Biztat, mondjak rá NEM-et,

Lábam tekeri.

De ha apa megölel,

A simogatás

A száz kilót leszedi,

Majd cipelje más.

Ha majd apa felemel,

Elbír engemet,

Könnyű lufi lettem, és

Szinte lebegek.

Néhány ötlet ahhoz, hogy mit is tehetsz?

- Ilyenkor se küld el magadtól vagy a közeledből, hanem egyszerűen hagyd, hogy csituljon az indulat. Ezt elősegítheted, ha van egy "hisztimanó" kuckó, ami akármelyik ponton lehet a lakásban. Ezen a helyen lehet "hisztizni". Érdemes olyan helyet választani, amit "előre berendezhetünk". Könyvekkel, kövekkel, játékokkal, ceruzával vagy akármivel, amit általában szeret, hátha ezek a tárgyak elterelik a figyelmét és maradj a közelben, látható légy. Tedd a dolgod vagy fogj egy könyvet és tégy úgy, mintha olvasnál (mert valójában nem fogsz tudni) és néha, néha szólj hozzá vagy kérdezz Tőle valamit: ha befejezted a sírást. akkor... Persze először lehet, hogy még hangosabbá válik a sírás, de egy idő után elcsendesedhet és választ is kaphatsz.

- Nagy kísértés, ha elkezdesz valami számára fontos tevékenységet. Hirtelen eszedbe jut, hogy sütni kéne valamit vagy színes gyurmát készíteni. Eltökélt szándékod, hogy lefessed a szomszéd almafáját vagy kedvet kaptál  ahhoz, hogy mesét olvass. Na nem Neki, hanem magadnak. Mondjuk épp a hisztiről és a Hisztimanóról.

Mindenkinek figyelmébe ajánlom Berg Judit könyvét, mely ebben a helyzetben akár még segíthet is.

A  lényeg az, hogy a hiszti csillapodásához azzal segítheted hozzá, ha eltereled a figyelmét, ezért igazán, általában működő ötletek nincsenek, de gyerekedet ismerve biztos, hogy ki tudod találni, hogy mi az ami hatásos lehet.

Persze ehhez idő kell és mi a csodát csináljunk, amikor erre nincs időnk vagy lehetőségünk?

Akkor egyetlen dolgot tehetünk: amikor elhangzik az "akarom" és a "nem akarom" villámgyorsan el kell dönteni, hogy engedünk vagy sem. A legvalószínűbb, hogy, ha engedünk megússzuk a hisztit (persze semmi, de semmi biztosíték nincs arra, hogy pár másodpercen belül nem hangzik el újra, amikor is újra döntenünk kell.) A "nem" válaszra azonban hirtelen reakcióra is számíthatunk és minél többen vannak körülöttünk, annál nagyobbra, hiszen a sok-sok ember közük sokan fognak felfigyelni és talán, talán még pártját is fogni a gyerkőcnek és esetleg segíteni is fog, tehát érdemes nagy zajt csapni. tehát előre számíts rá, hogy zenghet a gyerkőctől a közért, a játszótér, de Te maradj nyugodt és kapd fel vagy fogd kézen a kis "akarnokot" és vidd olyan helyre, ahol nincs "közönsége". Általában innentől kezdve már csak ki kell várni, hogy a gyerek belássa: a döntésed végleges és nem tud rajta változtatni és külső "segítséget" sem kaphat senkitől. (És, ha meg tudod állni, akkor ne jusson az eszedbe a döntésnél, hogy külvilág mit fog szólni, hiszen a felnőttek többsége egyben szülő vagy nagyszülő, aki ugyanezekkel a problémákkal küzd és, ha egyik sem volt még akkor is volt gyerek, aki ugyanezekkel a problémákkal küzdött anno. Lehet, hogy neki nem ez jut az eszébe, de sokat segíthet, ha Neked igen. Egyből nem leszel annyira zavarban a helyzetben)

Befejezésül: Soha, de soha ne akard ész érvekkel meggyőzni addig, amíg hisztizik, hiszen esélyed sincs rá, hogy abban a helyzetben belássa, hogy Neked van igazad. Várd meg, amíg megnyugszik és utána beszéljétek át és meg a történteket, de akkor igen és soha, de soha ne utalj vissza arra, hogy régebben mi történt. Mindig csak az adott helyzetről beszéljetek, hiszen ha visszautalsz a régebbi eseményekre, akkor a gyerekedben megkérdőjeleződhet, hogy igaz volt-e az, az állítás, hogy Őt akkor is szereted, amikor éppen nem az elvárásaidnak megfelelő módon reagál helyzetere, helyzetekben.

Világgá mentem (vissza az ötletadó gondolathoz)

Röviden arról, hogy mit csinálhatsz, ha elhangzik ez a mondat:

Engedd elmenni. Ne ijedj meg ettől a "fenyegetéstől".

Mondj rá azt, hogy JÓ és rendben. Nem fogjátok elhinni, hogy hány gyerkőcből elmúlik a késztetés már ettől, hiszen nem ijedtünk meg és nem kérjük meg, hogy maradjon és inkább teljesül a vágya, de... Minek az egész, ha nem éri el a célját.

Persze vannak ennél sokkal öntudatosabb gyerkőcök, akik nem adják fel rögtön. Mit tehetünk ilyenkor?

Vegyünk elő egy papírt és ceruzát és kérjük meg, hogy rajzolja le, hogy mit akar magával vinni vagy mi írjuk le (vele megbeszélve), hogy mire is lesz szüksége és a felsoroltakat kezdjük összecsomagolni: ruhaneműk, játékok, könyvek, ennivaló, innivaló. Igen ám, de a csomagot el kell bírni. Újra a válogatás. a pogácsát meg kell sütni, hiszen a mesében élő vándorok is hamuba sült pogácsával indulnak útnak. Teát kell főzni, szörpöt kell üvegbe tölteni, szendvicseket kell gyártani, kamrában kutakodni... és így tovább. Mire mindezzel végzünk a világgá menésből általában már játék lett és a késztetés is elmúlik, de ha mégsem, akkor vegyünk elő egy térképet és böngésszük át közösen, hogy mi is az úticél. Mivel is kell közlekednie. A kiválasztott útvonalhoz térképet is kell rajzolni... és ha még ez sem elég akkor az összekészített batyuval, bőrönddel induljunk el a nagy útra. Fogjuk kézen és mondjuk azt, hogy elkísérjük egy darabig. Higgyétek el, hogy már az első lépéseknél a lábatok elé kerül egy bogár, mely eltereli a figyelmet vagy eljuttok a kedvenc játszótéri, ahol még egy utolsót játszik, vagy találkozik a barátjával és már el is napolható egy nappal (egy héttel, hónappal) az a világgá menés.

Arany János: Juliska elbujdosása

Egyszer egy kis leány mit tett fel magába? Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba, Elbujdosik messze, a határon végig, A mező párkányán leboruló égig, Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl. Fele sem bolondság, mert már éppen indul. Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve: Szegénykét, vajon mi indíthatta erre?  Hát bizony gyakorta megesik, nem újság A gyerek-szobában az ily háborúság: A fiú vagy leányka tisztjét megfeledi: Papa megdorgálja s a mama megfeddi, Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek, Az se hallatlan, hogy valakit megvernek, Azzal kényszerítik a maga javára, Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.  A mi kislányunkat vereség nem érte: De fájt neki a szó, megneheztelt érte: Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút, Töri fejét nagyba, miképp álljon bosszút. Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja, Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja: De a keményszívű elveri a macskát, Orrára nyomintván egy goromba fricskát.  Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán: Ezt a kis haragost megbékíti talán? Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak: Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak. Majd összekeresi, ami csak az övé, Szép rendetlenségbe köti mind együvé: Nem marad ki semmi, vele megyen a báb: Lesz kivel az úton beszélni legalább.  Akkor megcsókolja szüleinek kezét, Búcsúzik örökre: nem használ a beszéd: Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél? Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél? Ne menj el galambom, ne menj el virágom! Ki lesz akkor az én kedves kis leányom? Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?" Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.  De az édes apja komolyan így szóla: "Már fiam, ha elmész, nem tehetek róla: Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el: Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel." Fanyalogva nyúl a kis leány a pénzhez, Otthon maradásra szinte kedvet érez: De örökségét már kiadá az atyja, Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.  Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott, s nem mert világra menni.

(Zárójelben:

Ha úgy érzed, hogy nem tudod egyedül vagy a családdal közösen megoldani a dacos magatartással, hisztivel járó nehézségeket első körben keresd meg a gyerekeddel foglalkozó pedagógust, kérj tőle egy beszégetésnyi időt és bátran kérj tőle segítséget, hidd el lesz egy pár ötlet a tarsolyában!)

Témajavaslat 3. a szülőkkel való beszélgetéshez

Agresszió az óvodában

Bevezető gondolatok

Kicsit nehezen szántam rá magam erre a bejegyzésre, mert egy olyan problémakörről kell gondolkodnom egy konkrétan kialakult helyzet miatt, mely lehet, hogy csak nálunk jelent meg, de az is lehet, hogy más csoportokban is , csak talán ritkán írunk, beszélgetünk róla.

Valamiért szeretjük azt gondolni, hogy az óvoda egy varázslatos hely, ahol csak szépséges dolgok történnek és ahol a gyerekek csak kedvességgel találkoznak és ahol soha, de soha nem érheti őket semmi "atrocitás", de ez nem így van. Az óvoda, az óvodai csoport szerves része a "nagyvilágnak", ahova bizony, bizony begyűrűznek a külvilág eseményei, felfedezései, tárgyai, változásai és ráadásul az óvodásgyerek önérvényesítő kisember, aki az óvodában kezd "közösségi, empatikus" emberkévé cseperedni. Ehhez hosszú utat kell bejárnia, sok tapasztalatot kell szereznie és abból jut bőven az óvodában. Nem mindig pozitív, nem mindig kellemes és nem mindig könnyen feldolgozható élmények sokaságán keresztül vezet ez az út, melynek vége, hogy felnőttként elfogadó magatartásra válunk képessé..

Gyors ütemben, egyre gyorsabb ütemben változik a világ körülöttünk és hihetetlenül gyors ütemű fejlődésen mennek keresztül  a gyerekek ebben az életszakaszban. Sokkal gyorsabban fejlődnek értelmi képességeik, sokkal több mindent tudnak a világról és sokkal több az ismeretük, tapasztalatuk, mint e "régebbi" óvodásoknak.

Ez így természetes, hiszen az információ áramlás és az ezt segítő eszközök fejlődése, gyorsasága szinte követhetetlen és ez befolyásolja az "egyén" fejlődését is. Ezzel a felgyorsult fejlődéssel velejár, hogy a régebben még inkább kisiskoláskorral járó helyzetek egyre többször megjelennek már az óvodában is. Ilyen "probléma a "bandázás, csapatokba tömörülés, "erő fitogtatás" és a "hierarhia kialakítására való törekvés" is. Ezzel pedig sok estben velejár az is, hogy valaki a többiek fölé akar kerülni vagy a többiek maguk fölé helyezik és "feltétel nélkül" elfogadják az irányítását. Az, hogy éppen kit választanak még elég eklektikus is lehet. Vezető nem csak az lehet, aki felnőtt szemmel azzá válhatna, mert valóban kiemelkedő egy-egy területen. Elég hozzá az is, ha például van egy szuper játéka vagy olyan történeteket tud mesélni, amit a többiek szájtátva hallgatnak, ezért aztán borzasztóan fontos, hogy kik, hányan, milyen életkorúak és kit fogadnak el "irányítónak. hiszen szinte már, mint kamaszkorban a "főnök" szava, elismerése mindennél fontosabb. Amennyiben "kiválasztódik a főnök" az  segíti a pedagógus munkáját, hiszen innen egyszerű a helyzet: Őt kell megnyernem magamnak és a segítségével már az egész "csapata" észrevétlenül irányíthatóvá válik, de mi van akkor, ha nincs egy főnök, hanem egymással rivalizáló gyerekek vannak, akik az irányításért egymással is küzdenek és egyre figyelemfelkeltőbb viselkedésformákkal próbálják "megkaparintani" az irányítást a "bandában"?

A Történet, mely napjainkban játszódik a csoportomban:

Év vége felé közeledvén a nagyobb fiúk "bandázni" kezdtek. összeálltak 3-4 fős csapatba és ijesztgetnek, de nem is akárhogyan, hanem nagyon. Van amikor csak szavakkal előidézett képekkel "győzik le" a másikat, van amikor erő fitogtatással és van amikor háborús játékokkal, valódi erőösszecsapásokkal. Nem is lenne ez akkora baj, ha ez csak egymás közt zajlana. Ők már képesek a valóságot és a képzeletben történteket elkülöníteni és a hasonló testi, lelki fejlettséggel kiegyenlített a küzdelem, ahol hol az egyik, hol a másik kerekedhet felül. Valójában ebben az esetben még fejlesztő hatása is van a helyzetnek, hiszen át kell tudni élni a vesztes és nyertes szerepét is, és meg kell tanulni a szerepekhez kapcsolódó humánus viselkedési formákat, mert erre a tudásra nagyon nagy szükségük lesz a későbbi életszakaszokban.

Igen ám, de vegyes csoportom lévén ezek az összecsapások nem maradnak "titokban". Ott vannak a kisebbek, akik vagy szemlélőivé vagy, mint könnyű "ellenfelek", néha bizony alanyaivá válnak az ilyen típusú játékoknak és ők bizony még hisznek. Elhiszik, hogy nem győzhetnek. Elhiszik az ellenséges robotot és szörnyet. Elhiszik, hogy egy játékban meghalhatnak.

Van közöttük olyan, aki el sem tudja képzelni ezeket a felidézett képeket, mert soha nem látott, hallott hasonlókat csak a mesékben és ott minden jóra fordul és győz az igazság, a jóság és a szépség és ezért aztán "ijesztgetős képeket" átfordítja, mesévé változtatja és így nem alakulnak ki benne félelmek, konfliktusok.

Van közöttük, aki egyszerűen kizárja az ilyen típusú információkat és szinte meg sem hallja vagy a még nem értett dolgok magyarázatáért a felnőtthöz, mindent tudóhoz és megoldóhoz fordul kérdéseivel.

Van olyan kicsim, aki, mint a "buldózer", esetleges következményeket számításba sem véve, latolgatva, megvédi magát a vélt vagy valós támadásokkal szemben és van olyan, akinek szárnyaló képzelete vagy valós tévés élményei, számítógépes játékok által közvetített belső képei hatására félni kezd. Valóban és igazán. Ez bizony már nem jó.

Ha csak egyetlen gyerek reakciója is ez, akkor is probléma, amit meg kell oldani, mert ez a dolgom, de hogy hogyan és milyen formában?

Mielőtt erre választ keresnék egy már 50 éves történet saját, réges-régi gyerekkoromból (hogy nehogy úgy érezzük ez a probléma új keletű), mely még mindig könnyen felidéződik bennem:

6 és fél éves vagyok és végre, végre iskolába járok. Várakozással és öntudatosan léptem be a kapun, hiszen eddig csak jó történt velem. Szüleim aranyhajú kis tündére voltam és fél napig de óvodába is jártam, ahol nem mindig volt igazán jó, de ebéd után haza bandukoltam, ahol az anyukám várt és együtt csináltunk mindenféle csoda dolgot: főztünk, sütöttünk, teknőben mostunk, vízért mentünk a kútra... és így tovább. Apukám már délután hazaért, kiolvasta az újságát és utána estig velem játszott. Persze, akkor még játékként éltem meg a tűzifa behordását is és a falak festését is. (A mai világban ez bizony már inkább mesének tűnik, mint valóságnak.) Szóval éltem az életem és egyszer csak az áhítozott iskolában szembesültem egy más világgal. Szemüveges lévén, az akkor harmadikos lányok hamar "megtaláltak". Először csak csúfolódtak: a szemüvegemért, a szeplőimért és a jó isten sem emlékszik még, hogy mi mindenért. Aztán már a befont hajamat húzták és lökdöstek, elgáncsoltak a folyosón és nap, mint nap újabb kék és zöld folttal tértem haza, de hiába kérdezték otthon, hogy mi történt, nem válaszoltam. Nem válaszoltam, mert egy világ dőlt össze bennem. nem értettem, hogy egyik napról a másikra hogyan lettem hercegnőből csúf pukyka tojás és elhittem, hogy én vagyok a hibás. Szégyelltem magam. Egy ideig a mesékbe menekültem, de azok csak a képzeletemben segítettek. A valóság nem változott. A lányok csúfolódtak, én meg törtem a fejem, mit is tehetnék? Aztán kitaláltam: minden áldott nap meglepetést vittem NEKIK. Cukorkát, csokit, palacsintát és azt hittem ezzel nyertem. Nem így volt, hiszen eljutottunk odáig, hogy már "rendeléseket adtak le", amit persze nem tudtam "teljesíteni" és akkor jött a "megtorlás": elvették és összetörték a szemüvegemet. Ezt persze már nem tudtam eltitkolni sem a tanítóm, sem a szüleim előtt és itt a történet vége. Fogalmam sincs (bár tudnám), hogy mit és hogyan tettek, de szépen, lassan "leszálltak" rólam és rendeződött a helyzetem.

Ezt a nagyon személyes történetet csak azért írtam le, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az "erőszakos magatartás" felerősödéséért leginkább a filmek, játékok agresszivitása" felelős. Néha még én is már majdnem elhiszem, de akkor eszembe jut az én kálváriám (és melyikünk ne tudna gyerekkorából valami hasonlót felidézni?) és ez segít abban, hogy eszembe jusson, amit tanultam: az erőszakosnak tűnő játékok egy határig elfogadhatóak, hiszen a fejlődés egy fokán életkori sajátosságként kezelhetők.

Újra a jelenben:

Évtizedek óta élem meg már, hogy a fiúk bizony háborúznak. Régebben a sárkány ellen fűzfabotokkal vagy kartonkardokkal. Mostanában űrlényekkel és lézerkarddal. Szinte életszükségletük (talán a génjeikben van és persze nemcsak a fiúknak, hanem a lányoknak is csak más eszközökkel, módszerekkel harcolnak) a küzdelem.

Elgondolkodtam: talán az a baj, hogy sokszor, sok esetben hamar "leállítjuk", kisegítjük, megoldjuk helyettük a küzdelmekkel járható helyzeteket?

Persze újra itt van a még megválaszalatlan kérdés: Mikor kell közbe avatkozni? Mikor kell leállítani? Melyiket kell előbb a léleknek szólót vagy a fizikait?

Nem tudom. Régebben elég volt, hogy kitaláltunk egy árnyék box vagy valódi box meccset, ahol szabályokhoz kötötten élhették ki ezen irányú vágyaikat. Elég volt a sok-sok versenyjáték vagy a pünkösdi királyválasztáshoz kapcsolódó kihívások leküzdése, megoldása. Az egyik évben egy fára felkötött box zsák hozta a megoldást, melyet akármikor használhattak a feszültségek levezetésére, de most ezek csak részmegoldásoknak, pillanatnyi helyzetmegoldásnak tűnnek.

Mit is tehetek? Nézzük a szakemberek véleményét:

"Óvodás korra az agresszív megnyilvánulások széles repertoárja alakulhat ki egy-egy gyermekben.  Megüti testvérét, erőszakos más gyerekekkel, csíp, rúg, verekszik, bosszantja társait, tönkreteszi a többiek játékát, csúnyán beszél, csúfolódik. És míg korábban a düh a cél elérésnek meghiúsulásából fakadt, most már tudatos bántó szándék is benne van egy-egy cselekvésében. Az agresszív viselkedés lényegi mozzanata a támadó jellegű, fájdalmat, sérelmet okozó szándék."

(Nyárs Mária - pszichológus")

"Ranschburg Jenő szerint: az agresszió során az egyén nyílt vagy szimbolikus formában szándékosan okoz kárt, sérelmet másokban (heteroagresszió), önmagában (autoagresszió), vagy a körülötte lévő tárgyakban. A definíció szerint az agresszió megnyilvánulhat fizikai, verbális vagy fantázia formájában. A szocializáció során az agressziót el kell fojtania a gyereknek. Az elfojtás folyamata: a fizikai agressziót társról a tárgyakra, majd a verbális (szidalmazás, káromkodás, indulatszavak, árulkodás) színterére, végül 8 éves kortól az egocentrukus beszéd belsővé válásával a fantázia világába kell száműznie."

"Az agresszió általában megoldás a gyermek számára: ennek segítségével tud belső feszültségén, dühén enyhíteni. Azért csinálja, mert egyszerűen működik, és csökken a feszültsége. Ezért eredménytelen oly gyakran az agresszióval szembeni tiltás, megvonás, esetleg a bántalmazás.

A gyermeki agresszió formái

  • Az agresszió, így a gyermeki agresszió is irányulhat közvetlenül a célszemélyre: a gyermek haragszik a testvérére, ezért bántalmazza.
  • Lehet közvetett: a gyermek a szüleire dühös, mert beleszólnak az életébe, ezért a tanárt kikészíti az órán, hogy valahol levezethesse a dühét.
  • Az agresszió lehet tudatos: a gyermek tisztában van cselekedetével, tudja, mit és miért csinál.
  • Lehet tudattalan: a keletkezett feszültséget megpróbálja valamilyen formában levezetni például: körmöt rág, dohányzik stb.
  • Lehet elfojtott agresszió: valakire, vagy valamire dühös, nem talál megoldást, de magába fojtja. Ebből később szorongás fejlődhet ki.

Szinte minden csoportban megjelenik az agresszivitás; mindig van egy-két kisgyerek, akinek magatartása ezt jelzi . Tör-zúz és verekszik, nagy hangon követel, nincs nap, hogy nem ”követne el” valamit, ami rossz hatással van a többiekre is.

Tudnunk kell, hogy minden apróság más vérmérsékletű, jellemű, egyéni adottságú, kora  meghatározza viselkedésüket, melyre nagy hatással van a minta, a modell /a családi, az óvodai/. A gyermeklélektan sokat foglalkozik ezek elemzésével és különféleképp tagolja a gyermeki, az emberi személyiségjegyeket típusokba.

Melyek ezek a típusok, amelyek keveredve, egymással ötvöződve megnyilvánulhatnak a gyerekekben is?

Szangvinikus típus: jellemzője az élénkség, kissé kapkodó viselkedés, aktivitás, víg kedély

Flegmatikus: lassabb, megfontoltabb, jóindulatú, hajlítható, engedékeny

Kolerikus: lobbanékony, hirtelen reagál mindenre, gyakran előbb tesz, aztán gondolkodik

Melankolikus: csendesebb típus, félénk, elfogadó

Ezek mind megtalálhatók egy emberben, de tipikus jelekből már következtetni tudunk; mi jellemző gyermekeinkre leginkább aktuális helyzetekben.

A kicsi gyerekek érzelemmel teli világban élnek, a rájuk ható kisebb-nagyobb dolgok, jelenségek, befolyásolják viselkedésüket. Koruknál fogva még képtelenek uralkodni érzelmeiken, amelyek intenzívek, változóak, gyors lefolyásúak, labilisak. Nem tudják befolyásolni, leplezni, szabályozni és fékezni sem érzelmeiket. Ez a fékezni nem tudás lehet az oka annak az erős, viharos indulatnak, ami egy kisgyereknél fellép, mikor dühös, haragszik. Ha valamilyen külső vagy belső inger miatt feszültebbé válik, nem tud magán uralkodni./ Hány felnőtt sem!!/

Ám a gyerekeknél, ha a feszültség eluralkodik, gátlásosság lép fel, tehetetlenség érzés vesz rajtuk erőt. Ez fokozhatja a rossz közérzetet és kiválthatja a haragot, a dühöt, indulatosságot. A haragos állapot még nem  agresszivitás, de az agresszív cselekvés /tör-zúz, verekszik/ fenntartja a  haragot és ha ez állandósul, azt mondjuk ”milyen  agresszív ez a gyerek!”

A kislányoknál  ez általában rejtett, szóban megnyilvánuló viselkedésben érezhető általában /egymás ellen fordulás, veszekedés, piszkálódás/. A fiúk pedig általában  nyíltan, közvetlenül, testileg fordulnak egymás ellen."

Miden gyermeki agresszió célja – és ezt tudomásul kell vennünk felnőtteknek- a frusztrációk csökkentése /a csalódások, a bizalom hiánya, az önértékelési gondokkal küszködés/. A kicsik még nem képesek egyértelműen megfogalmazni, ők maguk sem értik a frusztráltságot. Érzik a belső feszültséget, szorongást, félelmet, az estleges lelki elutasítást, a kellő oda nem figyelést, cinikus beszédmodort, a bizalom hiányát, a féltékenységet, stb., és ezek ellen viselkedésükkel ”válaszolnak”. Dühüket elkeseredett haragjukat agresszióban fejezik ki.

Nagy kárt képes tenni az oly gyakran emlegetett (méltán!) mértéktelen gyermeki ”médiafogyasztás”is!

Egy amerikai felmérés szerint a 6-8 évesek 35%-a több mint 30/!/ órát tölt tévé előtt. Szülőpótlék? /Menj nézd a tévét, kicsit nyugtom lesz!”/. Szenvedéllyé válhat az egyre kevesebb élő kommunikálás /beszélgetések, közös játékok/ helyett! Tartalmáról nem is szólva, hisz gyakran az agresszió ”süt” a kicsik számára készült ”mesefilmekben” is! Mi lehet a teendőnk? Megtiltani képtelenség ezt az információs özönt! Valóban nem megtiltani, hanem jól átgondoltan kellene megszervezni a tévézést, a számítógépes játékokat. Pl.: a közösen kiválasztott filmeket nézheti, vagy nézze együtt velünk gyermekünk. Lehet kedvet ébreszteni benne más tevékenységek iránt /játék, barkácsolás közösen, bábozás anyával, apával, társasjátékozás, sportolás- foci a kertben, stb./. Ha szükséges a felnőttek is változtassanak szokásaikon - horror, felnőtt filmet ne akkor nézzenek, amikor gyermekük ”közelben van”! Sajnos erre is van példám; mikor egyik kisfiam a csoportban suttogva ”ecsetelte” fülembe az esti felnőtt film jeleneteit bizalmasan!!

Az internetes programok szabályozása is fontos gyermekszempontból, hisz egyre több ovis kap olyan játékprogramokat, amelyek ártalmasak lehetnek, kárt okozhatnak lelki fejlődésükben. Az amúgy hatalmas értéket képviselő világháló ”rossz kezekben, rossz eredményt szülhet!!!”

A durva, véres játékok hatása sokszor vezethet éjszakai felsírásokhoz, nyugtalan alváshoz. Pl.: délutáni pihenő alatt az oviban a sírva felébredő kicsit simogattam és mikor teljesen felébredt, elmesélte szörnyek zavarták álmában - kitudódott később, hogy szüleivel együtt nézett egy óriáskígyóról szóló thillert!. Ám a durvaság, az agresszió szinte jelen van manapság mindig életünkben - az utcán, a buszon, a rádióban, a kirakatban - és ez ellen nagyon nehéz szülőként gyermekeink ”védelmében” tenni, hatni!

De mégsem lehetetlen! Segítenünk kell nekik megszűrni a látott, hallott durvaságokat, a feléjük áradó agresszív jelenségeket. Kialakítani olyan lelki védőfunkciót bennük, hogy magyarázataink segítségével képesek legyenek megérteni, átértékelni az érzékelt durvaságot, feldolgozni azokat - korukhoz mérten, érthető, egyszerű nyelven. Erősíteni bennük, hogy pl.: a divattá váló csúnya beszéd, a tiszteletlenség, az egymás figyelmen kívül hagyása, az agresszív magatartás értéktelen, nem követendő számukra.

Mindezekre idő szükséges, ezért lényeges, hogy szenteljünk mindennap gyermekünkre belőle! Figyeljünk arra mit tesz, hogyan beszél, gyakoroljunk egészséges mértékű ellenőrzést felette /gondjai esetén így megtanul beszélni nekünk róluk/. Igyekezzünk megérteni apró problémáit is, komolyan venni belénk vetett bizalmát és szeretetteljes együttlétek alatt beszélgetni, véleményét formálni folyamatosan!

Nyújtsunk gyermekeink számára közelséget, megértést, példát. Őszinte beleérző képességgel, mert napjainkban hatalmas szükségük van rá akkor is ha 4-5 évesek, akkor is ha 14-15 évesek!"

Forrás: Ovisvilág

Témajavaslat 1. a szülőkkel való beszélgetéshez

Szösszenet: Az árulkodásról, csúfolódásról és a hazugságokról

"A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyerek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A lényeg a törődés. Ezért az agresszivitás, az engedetlenség kiváló lehetőség arra, hogy a gyerek felhívja magára a felnőttek figyelmét, és kikényszerítse a vele való foglalkozást."

Popper Péter

Árulkodás, csúfolódás, hazudozás. Három magatartásforma, mellyel szülőként és óvónőként is találkozunk Három "mumus", melyektő tartunk. Tartunk attól, hogy ne rögzüljenek a gyerekeinkben, hiszen mind a három "negatív" tulajdonság, mely megkeseríti, megnehezíti gyerekeink és a mi életünket is, de valóban így van ez vagy találhatunk bennük pozitív vonásokat is?

Hetek óta ezen töröm a fejem. Vajon az árulkodás honnan kezdve válik negatív jeggyé és mikor van rá szükség? Vajon a csúfolódás nem azt jelzi-e, hogy a csúfolódó saját magában bizonytalan és a másik hiányosságának felerősítésével nem ezt jelzi-e számunkra? A gyerekkori hazugságok vajon honnantól kezdve nem "képzeletjátékok", melyek csupán azt jalzik, hogy gazdag fantázia világgal rendelkezik egy gyerek? Vajon óvodáskorban megjelenik-e a "tudatos agrasszió" a szavak szintjén?.... és így tovább. Kérdések sokasága, melyre nehéz megtalálni a választ. Talán nem is lehet általánosságban megfogalmazni, mert mindegyik esetben ismernünk kellene a konkrét helyzetet és a helyzet szereplőit, ezért talán lehetetlen dologra is próbálok meg vállalkozni azzal, hogy általánosítva írjak erről a három, néha komoly problémát okozó kérdésről, de azért belevágok, hátha ....

Csapongó gondolatok az árulkodásról

Lehet, hogy furcsa gondolat, de azt hiszem az árulkodásnak egy szintig örülnünk kell, hiszan azt jelzi, hogy az árulkodó gyerek eljutott egy bizonyos fejlettségi szintre, amikor már a családban és óvodában felállított szabályokkal tisztában van. Ismeri őket és képes azok elfogadására, betartására és, ha ez így van, akkor egy ideig minden gyereknél van és lesz "árulkodós időszak", melyet ahogy fejlődik egy idő után kinő és nem kell, hogy állandósuljon.

Azt jelzi csupán, hogy ő már képes a betartásukra, míg a másik még nem, vagy az adott helyzetben nem tudja, akarja betartani azokat. Az "árulkodás" valójában arról szól, hogy dícséretre, elismerésre, visszajelzésre vágyik, hogy ő már mennyivel előrébb tart. Persze ebben az életkorban még elég nehéz eldönteni, hogy melyek azok a szabályok, melyek betartása "veszélyhelyzetek" megelőzésére szolgál és melyek azok, melyeknek "áthágása" azért nem okoz akkora galibát, ezért aztán kontroll nélkül mindenről beszámol. és figyeli a reakciónkat és ez a legnehezebb. Hogyan is reagáljunk ezekre a helyzetekre, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor az "árulkodásra" szükségünk van, mert segítenek egy-egy valóban veszélyes helyzetet elkerülni, de az is előfordulhat, hogy az árulkodás "öncélú" és célja önmaga előtérbe helyezése vagy a másik "bemártása". Valójában szeretném azt hinni, hogy óvodáskorban ez még nem jellemző, de sajnos nem így van. Ugyan ritkán, de bizony már itt is előfordul, hogy a másik hibáinak felerősítésével próbál egy-egy gyerek "jobbá" válni és hiszem, hogy az árulkodás csakis ebben a helyzetben válik negatív viselkedéssé.

Hogyan is tudjuk talán "megelőzni", hogy a "negatív" oldala megerősödjön az árulkodásnak?

Például:

  • Semmi estre sem azzal, hogy elküldjük azzal, hogy "ne árulkodj!", hiszen ha egyáltalán nem fog odajönni hozzánk egy-egy problémájával, akkor magunkat fosztjuk meg attól, hogy segíteni tudjunk. Arra kell törekednünk, hogy minél inkább megtanulják felmérni, hogy mit kell velünk megoszaniuk és mit tudnak saját fejlettségi szintjükön maguk megoldani.
  • Beszélgessünk, játszunk sokat és sokszor a veszélyes helyzetekről, kialakulásukról és megelőzésükről. Persze ezzel is csínján kell bánni, hiszen nem félelmeket szeretnénk bennük kialakítani, hanem a helyzetfelismerő képességüket fejleszteni, ezért fontos pl. a "belesetvédelmi oktatás", már az óvodában is. Persze a saját szintjükön mesékbe, történetekbe, drámajátékokba, tevékenységekbe rejtve. Ezzel talán elősegíthetjük, hogy el tudja dönteni, mikor feltétlenül fontos, hogy a felnőttel megossza, amit látott, hallott.
  • Hallgassuk meg a mondandóját és amikor csak lehetséges kérjük meg, hogy próbálják önmaguk megoldani a helyzetet, hiszen ők már olyan "nagyok és ügyesek", hogy képesek rá.
  • Minden esetben, ha ez sikerül, dícsérjük meg őket: szóval vagy egy simogatással, egy bólintással, mosollyal. Érezzék azt, hogy bíztunk bennük és örülünk az önállóságuknak és annak, hogy képesek nélkülünk is egy-egy helyzetet megoldani.

A csúfolódásról

Hát azt hiszem a három fogalom közül ez az egyetlen, melynek nem találom a "pozitív oldalát".

A csúfolódás is lehet azonban jelzés. Jelzés arra, hogy "segítsünk", mert a csúfolódó nem elég biztos önmagában, nem ismeri saját erősségeit, gyenge oldalait és a másik általa hiányosságnak tekintett tulajdonságainak felerősítésévek szeretné a sajátjait leplezni, kisebbíteni.

Csúfolni mindenkit lehet: a szeplői miatt, a súlya miatt, a szemüvege miatt, a pityogása miatt vagy mert valamire nem képes. Nincs olyan ember, gyerek, akinél ne lehetne valamit találni, kitalálni, hiszen mindenki más és a másság elfogadására nevelést nem csak látványos estekben kell gyakorolnunk. Mai óvodai életünkben, amikor integrált nevelésről és multikultúrális nevelésről beszélünk bizony sokszor könnyű észrevenni a másságot (bőrszín, szokások, látás vagy hallás gyengesége...) sem felejtkezhetünk meg arról, hogy "mindenki egyszeri és megismerhetetlen csoda".

Azt hiszem, hogy ha mi felnőttek (szülők és pedagógusok) így tekintünk mindenkire, akkor a csúfolódás "hamvába" hal. Nem mondom, hogy nem fordul elő. Nem gondolom, hogy nem indul be egy-egy helyzetben, de hamar abbamarad, ha ahelyett, hogy szavakkal, büntetéssel állítanánk le, úgy szervezzük az életünket, hogy mindenkinek az erős oldalát hangsúlyozzuk, emeljük ki, akkor a gyerekeink szépen lassan elfogadják a "mindenki más és ettől működik jól a közösség, a világ" életfelfogást.

Töröm a fejem és kutatok az emlékeim között és azt kell mondanom, hogy egyetlen egy eset jut az eszembe, amikor az egyik gyerek a másikat "kicsúfolta". egy gyönyörű, szőke, loknis pici lány kiabálta napokig egy barna, bogárszeműnek, hogy nem játszik vele, mert nem szép a ruhája és szegények. Pályakezdőként nagyon megrázott ez a helyzet (erről árulkodik az is, hogy 36 év után is ez az emlék bukkan fel). Hirtelen nem is tudtam, hogy azon kívül, hogy ölbe vettem a síró, rívót nem tudtam mit is tehetnék. Aztán rájöttem: olyan helyzeteket kell teremtenem. amiből ő jöhet ki győztesen és a csúfolódó alulmarad. Talánicsit "kegyetlennek" tűnik a megoldás, de bejőtt és a csúfolódás abba is maradt. Nagycsoportra a legjobb barátokká váltak és, mint minden jól bevált módszertaz ember újra és újra elővesz én a mai napig ezt alkalmazom. Nem kell hozzá már a csúfolódó helyzet kialakulása sem. Megelőzöm azzal, hogy úgy szervezem az életünket, hogy mindenki megmutathassa "erősségeit" és megtanulja, hogy azokkal segítse azokat, akiknek szükségük van még rá. Talán ez az egyik legnagyobb eredményem, amit elértem, hogy most ehhez a bejegyzéshez egy 36 éves emléket kellett felidéznem.

A hazugságokról

Talán a három dolog közül ez a legnehezebb problémakör. Miért is érzem így? Óvodáskorban elképesztő belső életet él minden gyerek. Belső képei, melyek vágyaiból adódnak csak néha, néha válnak láthatóvá. (Hányszor, de hányszor jutott eszembe már, hogy jó lenne csak egy-egy percbe belebújni egy-egy gyerek bőrébe, mert mennyivel könnyebb lenne megismerni, segíteni őt). Néha, néha egy-egy rajz, egy-egy általa kitalált játék, mese vagy történet előbukkan, de a többségről nem is tudunk. Miért a hazugságnál írok erről? Azért mert az óvodáskori hazugságok egy része valójában nem hazugság, hanem a vágyainak a közvetítése. Magában ő a legerősebb, a leggyorsabb, a leg.... és ezeket néha annyira erősen elképzeli, hogy valóságként éli meg vagy úgy közvetíti: megnyerte a futóversenyt, megmentette a barátját... és így tovább. Ezek a "nem hazugságok", de előfordulnak a "valódi hazugságok", melyek oka legtöbbször a retorziótól való tartás. Tett valamit vagy nem tett, amit pedig meg kellett volna tennie és tart a haragunktól, a következményektől. Valójában elvileg ennek is örülnünk kell, hiszen ugyanúgy, mint az árulkodás azt jelzi, hogy tisztában van a szabályokkal, helyes viselkedési szokásokkal, formákkal, de a legritkább esetben ez jut az eszünkbe. Szeretnénk, ha megbízna bennünk, ha őszintén vállalná a tetteinek következményét és elfelejtkezünk arról, hogy felnőttként is hányszor jut az eszünkbe, hogy egy-egy helyzetben mennyivel könnyebb lenne egy kis "füllentéssel", "csúsztatással" megoldanunk a problémát. Mi már ugyan megtanultuk, hogy nem ez a helyes megoldás, de egy óvodásnak még sok, sok tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy felelősséget tudjon vállalni a tetteiért.

Mivel segíthetünK?

Talán azzal, hogy minden esetbe azt közvetítjük felé, hogy akármit is tett szeretjük, a hibás döntéseit, cselekedeteit bizalommal elmondhatja nekünk. Ezeknek persze lesz következménye, ha szükségesnek érezzük (hiszen a felnőtteknél is így van), de ez arányos a "hibával". A kövezkezmény lehet csak egy beszélgetés, megvonása pl. egy programnak és ahogy túl vagyunk ezeken nem kell, nem szabad későbbiek során felemlegetni, visszaidézni. A cselekedet és a következmény múlttá válik és  ennyi.

Befejezésül

Remélem, hogy ebből a pár mondatból kiderült, hogy ha óvodásunk "árulkodós, csúfolódik vagy néha, néha füllent", akkor ezek nem azt jelzik, hogy jellemzőek lesznek rá a későbbi életszakaszokban is. Ez így nem igaz és sokat segíthetünk nekik abban, hogy nyitott, toleráns, elfogadó és őszinte felnőtté vállhassanak, hiszen egy folyamat piciny időszaka ez csupán, melynek problémáin, nehézségein átsegíthetjük őket.

Farsangi jelmeztár 3. - Aprónépek

Bogárbál (részlet)

Egy nagyfejű, barna tücsök kiabál:

lassan kezdődik a bogár bál.

Barna tücsök fia, lánya zenél,

jőjjön a táncba mind, aki él.

Lepke a fáról mind lerepül,

szöcske ficánkol esztelenül.

Szúnyog a tóról mind odaszáll,

vígan szól a vén duda már.

Jöttek az apró bolha-fiak,

hőscincér és más bogarak.

Jöttek a hétpettyes katicák,

De jaj, jöttek a tarka pinty katonák,

rossz fele fordult már a világ.

Volt aki jobbra, ki balra repült,

végül a jó-nép mind menekült.

Galambos Bernadett: Hernyónóta

Erőszakos fráter vagyok,
állandóan rágcsálgatok.
Addig eszek, addig rágok, 
amíg mozdulatlan bábbá válok. 
Színem tarka, szivárványos, 
pöttyös, foltos, csíkos, sávos. 
Talán nem is tudhatod, 
hol rejtőzök, lapulok? 
Hátulról is fejnek látszom, 
elölről is fejnek látszom, 
így hát vigyázz jól, barátom, 
megijeszthet az álarcom! 
Néha olyan turpis vagyok: 
nem láthatod, merre bújok. 
Életben csak így marad, 
kit ..szeretnek a madarak.. 
És, ha eljön az az idő, 
vár a puha, csendes bölcső, 
álmodok egy csoda álmot, 
csúf hernyóból "széppé" válok!

Virágról virágra repdesek,
Friss harmatot szürcsölgetek.
Mikor elkap a nyári zápor,
Virágok kelyhe felettem sátor.
Szárnyam hímpora csillanó,
Én vagyok a pillangó

Domború hátam, pöttyös a szárnyam,

Baktat a főben hat pici lábam.

Mászom a dombra, szárnyamat bontva,

ringat a szellı, ez csak a dolga.

Szállok az égen, nap süt a réten,

Hét kicsi pöttyöm csillan a fényben.

Ámde megállok, rád ha találok,

Nyújtsd fel az ujjad, arra leszállok.

Katicának hét pöttye.
Hátán csücsül örökre.
Megvan vajon mindegyik?
Kire hét jut, kiesik.
(Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét)

Kányádi Sándor: Zümmög a méhecske

Zümmög a méhecske,
száll, száll, száll.
Picike szárnyacskán
jön a nyár.

Picike szárnyacskán; 
zümm- zümm- zümm. 
Begyűjti mézét és 
elrepül.

Kányádi Sándor: Szitakötő tánca

Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden, 
sásról sásra táncol, 
úgy veri a csipkét 
önnön árnyékából. 
Reggeltől napestig 
egyvégtében járja, 
de csak alkonyatkor 
látszik a munkája. 
Akkor aztán pitypang, 
káka, békalencse 
s a csobogó forrás 
minden egy szem kincse. 
Szitakötő szőtte 
csipke alatt csillog, 
s alábújik inni 
az esthajnalcsillag.

Országhegyi Károly: Csupa csiga


Csigaházban
csigabiga.
Csiga hátán
csiga ház.
Csupa csuda
dús csalitban
csiga lassan,
csendben csúszik
csiga meg a
csigaház.

Mentovics Éva: Hangya

Szorgalmas a házam népe,
gyűjtögetünk már a télre.
Kenyérmorzsát cipelgetek.
Találd ki, hogy ki lehetek?

Janicsák István: Pókok

Pille hálót sző a pók,
pókhálóban póklakók:
póklányok és pókanyók,
pókfiúk és pókapók.

Pókok kötnek kötelet,
megfogják a legyeket.
Megeszik a kispókok,
attól lesznek haspókok.

Képek forrása: Pinterest

Ténagy Sándor: Fűerdőben (részlet)

Fűerdőben
zegzugos ösvény,
ide-oda fut
sok kis gyalogút.
Gyalogúton
gyík szalad,
gyorsabb,
mint a gondolat.
Összevissza
gyalogút,
a gyíkgyerek
hova fut?

Ma van a holnap tegnapja - az idő körforgása

Az új év első 3 napjában semmi, de semmi mást nem tettünk, mint játszottunk.

Napokig épült, szépült, bővült a "kendő város":

A fa építőkből is izgalmas alkotások születtek.

Rajzok készültek a csoportszoba különböző pontjairól

És sok-sok improvizációs színházi, zenés, táncos játékra is sor került.

A második héttől az idővel játszottunk:

Rajzoltunk és festettünk az évszakokról:

"Eljógáztuk" a napszakokat és az azokhoz kapcsolódó tevékenységeket:

Órákat kerestünk a hangjuk alapján:

Táncoltunk az "Órák táncára":

Fejlesztő játékot készítettünk akarácsonyi mécsestartókból:
(Sorrendbe állítás és megfeleltetés)

Órákat díszítettünk, készítettünk papírból, zsugorfóliából és "igaziakat"dobozkartonból:

A téma "lezárásaként" a Kolibri Fészekben jártunk: A bagoly, aki félt a sötétben

És persze tél lévén kerékpár helyett korira pattantunk:

Farsang az óvodában 2. - "Érkezik a vándorcirkusz"

"Ilyen csoda, mint a mai
tán sohasem létezett!
Zene harsog, trombita szól,
Csim-bumm cirkusz érkezett.

Elefántok kocsi hátán,
na meg két nagy oroszlán.
Nézd meg jól, mert őutánuk
még négy zebra poroszkál.

Jancsi bohóc ugrabugrál,
fülig szalad a szája.
Ahogy fújja furulyáját,
minden ember csodálja.

Akrobaták sora perdül,
hánynak cigánykereket,
mosolyogva csalogatnak
minden apró gyereket.

Forrás: https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/116388
Pieris.hu - interaktív művészeti portál"

Jártál-e már cirkuszban? Ha teheted, menj el!
Csodát látsz majd, míg bámulsz tágra nyitott szemmel.
Hallgasd meg, most elmondom, mit látsz ott jókedvvel,
kik azok és mit tudnak, mit nem felejtesz el.
Kezdődjék hát a műsor, a cirkusz varázsa,
figyelj jól és hinni fogsz a valós csodákba’:
cintányér csattan, trombita harsan.
Zsonglőrök sorjáznak: ép tojást dobálnak,
Jönnek a tigrisek: az egyik hófehér,
idomár szavára felugrik, nem henyél,
aztán hét elefánt, lapátfülük libeg,
egymás után sorban, két lábon tipegnek.
Harsog a nevetés a cirkuszsátorban:
csetlő-botló bohóc fején pléhvödör van:
kobakjára szorult, nem szabadul tőle,
pedig bukfencezni, dobolni szeretne!
És van még sok egyéb, Amit mind látni kell;
Csoda hely a cirkusz – higgy nekem és menj el!
(Forrás: http://mek.oszk.hu/16300/16313/16313.pdf)
Inspirációk mozgáshoz:

Egyensúlyozó játék:
Cirkusz kocsi és sátor:

A porond:
A bevonulás.
A szereplők:
Péter Erika: Gombóc bohóc

Gombóc bohóc vigyorog,pingpong orrafintorog.
Buggyos nadrágot visel,
jó nagy cipőt,
pertlivel.

Bő kabátján foltzsebek,
Meglepetést
rejtenek.

Kockás rajta a ruha,
piros kóc
a frizura.

Fején pomponos kalap,
bukfenc közben
fenn marad.

Bábok játékhoz
Képek forrása: https://hu.pinterest.com
Cirkusz játék a http://blog.mindennapraegyjatek.hu oldalról:

Szereplők:

Konferanszié
Kikiáltó
Gyerek1
Gyerek2
Gyerek3
Állatidomár
Bűvész

1. felvonás:
Felkonferálás, bevonulás Weöres Sándor: Vásár 5. és 6. szakasza
Konferanszié:

Érkezik a vándorcirkusz,
hoznak elefántot, (gyerekek kezében játék elefánt)
tarka bohóc vezeti,
Füsti Pisti követi,
ilyet sose látott.

VI.

Sátor alól kikiáltó szétnéz:

Kikiáltó:

“Itt látható a nagyhírű bűvész!
A lábával karikázik,
a kezével citerázik,
az orrával orgonázik,
a fülével figurázik,
a szemével gurgulázik,
a szájával vacsorázik!”

Közben a gyerekek mutatják, ami a versben elhangzik (kb.).

Bohóc Csetlik-botlik. Elmondja a versét: Gazdag Erzsi: A bohóc köszöntője

Jancsi bohóc
a nevem,
Cintányér a
tenyerem.

Orrom krumpli,
szemem szén,
Szeretném ha
szeretnél.

Velem nevetsz,
ha szeretsz,
Ha nem szeretsz,
elmehetsz!

Szívem, mint a
cégtábla,
ruhámra van
mintázva.

Kezdődik
a nevetés,
Tíz forint a
fizetés.

Ha nincs pénzed,
ne nevess.
Azt nézd, innen
elmehess!

Kötéltáncosok

Földön spárga, azon kell végigegyensúlyozniuk. (Közben egy felnőtt a háttérben dobolhat, hogy feszültebb legyen a hangulat :)) Lehet esetleg a gyerekek kezében ernyő, csinálhatnak veszélyes ugrásokat… Bízzuk csak rájuk!

Állatidomár:

Hullahopp karikára körben narancssárga post it notes -okat ragasztgattunk. Az idomár utasítására átugrottak a karikán a gyerekek.

Szünet:
Perecárus

Kezében tálcán perecek, Vers: Osvát Erzsébet: Pereces

Perecet vegyenek,
frissek, még melegek.
Ropogósak, sósak
szépen mosolygósak.
Egy forint az ára
ugye, hogy nem bánja?
Csak három – négy falás,
a lyuk mind ráadás.

2. Felvonás:
Erőművész Vers: Drégely László: Súlyemelő

Csupa izom,
Csupa erő
Ez a török
súlyemelő!
Felemel hat
Gyereket
Meg egy malom-
Kereket.
Keréken a
Gyerekek
Kergetnek egy
Egeret.

Malomkő szivacsból


Vaslánc széttépése: Szürke papírból láncot ragasztgattunk. Nagy erőlködés közepette, dobszóval a háttérben az erőművész széttépte.

Varázsló: Kezében egy fekete kalap. Kalapban malac-figura, macska báb, két polisztirol tojás. Másik kezében varázspálca. Vers: Drégely László: A bűvész

Hókusz-pókusz,
Hipp és hopp,
Varázspálcám
Kipi-kopp –
Itt a tojás,
Itt a másik,
Kalapomban
Macska ásít –
Csiribiri,
Krix és krax:
Lesz belőle kismalac!

Utána felnőtt varázslások.

Végén meghajlás. Tapsvihar!

Befejezésül: Mit ér a cirkusz sós perec nélkül?
Hozzávalók:
  • 1 kg liszt
  • 5 dl tej
  • 5 dkg élesztő
  • 2 evőkanál cukor
  • 1 evőkanál só
  • 1,5 dl étolaj
  • +
  • 3 evőkanál liszt
  • 2 evőkanál só
  • 1 tojás

Elkészítés:

Az élesztőt a langyos tejben felfuttatom, a liszttel, 3 evőkanál cukorral, 1 evőkanál sóval és az étolajjal összegyúrom. Letakarva kicsit pihentetem, majd 32 darabra vágom. Egyenként perecet formálok belőle, és olajjal megkent tepsibe teszem. Tetejét egész tojással megkenem, és nagyon forró (villany sütőben 230 fok) teszem. Addig a 3 evőkanál lisztet és az 1 evőkanál sót annyi vízzel elkeverem, hogy folyós massza legyen. Ha a perec színesedni kezd, a tetejére csorgatom, és még pár percig viszateszem a sütőbe. Vigyázz, ne száradjon ki!

Forrás: http://www.mindmegette.hu/sos-perec.recept
Feedek
Megosztás