Ötletelő: "Erre csörög a dió"

Kicsi dió (magyar népmese)

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: - Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! - Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. - S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: - Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: - No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket. - Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Õ adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: - Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: - Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta: - Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

A három dió (magyar népmese)

Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik:

- Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok.

El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.

Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott.


- Na, öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe.

Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.

- Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom.

A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:

- Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből adja, s ha élünk, még megtérek ide.

- Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.

Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.

- Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.

A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.

A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk. Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz.

Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! ,,Ej - gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek." Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza.

Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána.

Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. ,,Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza." Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett, azt se tudta, hol van.

Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával, s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.

- Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívől adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!

Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha.

Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot.

Kép forrása: Parents Magazine

Várfalvy Emőke: Dió ébresztő

Vastag, zöld kabátkájában barna gömböc szundikál,

Ébredj már fel te, hétalvó, a szél neki így kiabál,

Átaludtad a szép nyarat, mikor minden fényes,

Bújj elő hát te lustaság, ne légy ilyen kényes!

Nyújtózkodik hát a gömböc s lepattan a gombja,

Hajlik az ág, hullik már a fának sárga lombja,

Kinyílik a zöld kabát s a dió hopp, lepottyan,

Kemény barna héjja lent nagyot kacagva koppan.


Kép forrása: http://www.lankavemeste.cz/

Mentovics Éva: Dió mondóka

Vastag, zöld kabátkájában barna gömböc szundikál,

Ébredj már fel te, hétalvó, a szél neki így kiabál,

Átaludtad a szép nyarat, mikor minden fényes,

Bújj elő hát te lustaság, ne légy ilyen kényes!

Kép forrása: http://kiflieslevendula.blogspot.hu/

Várfalvy Emőke: Diófa és a varjú

A Varjú ült az ágon lesett a Diófára,

De jó lenne egy nagy dió vacsorára!

Várja türelmesen a száraz faágon,

A sok érett dió végre földre szálljon.

Korog már a gyomra, szomorúan károg,

Közelebb repül az öreg Diófához,

Adj nekem egy diót, nagyon éhes vagyok,

Ha nem adsz most ennem, biztos éhen halok.

Rendben, adok neked, de előtte kérlek,

Dalolj csak valamit, kedvencem az ének,

A madárdalnál nincs szebb ezen a világon,

Énekelj hát nekem, dióért kívánom!

A Varjú nekifogott hát a dalolásnak,

Hogy kedvére tegyen az öreg Diófának,

De bárhogy próbálta csak károgott egyre,

S nagyon igyekezett, hangokat keresve,

Nem sikerült megtalálni a dallamot sehogy,

S az öreg Fa biz’ neki diót nem adott.

Ejnye, hát ezt mi volt, tán gúnyolódsz rajtam?

Eredj innen, e zajt még egyszer meg ne halljam!

Még hogy diót adjak, ilyen borzadálynak,

Hogy nevezheted magad, ilyen hanggal madárnak?

Eloldalgott a Varjú s találkozott a Széllel,

A legnagyobb, s legügyesebb természet-zenésszel.

Ne szomorkodj Varjú, szedek diót neked,

Nem bűnhődhet senki, amiről nem tehet,

A Szél rázta a fát s csak potyogtak a szemek,

S a Varjú boldog volt, hogy végre mégis ehet.

Kép forrása: www.shutterstock.com

Találós kérdések:

Négy testvér egy ingben. Mi az?

Négyen laknak egy házban, úri méltóságban

Ablak nélkül való. csinálatlan házban.

Kép forrása: /thecomicswiener.wordpress.com

Hej, vára, vára, Nada vára, vára,
Diófa tetejébe, annak a levelébe,
Hej vár, vedd be! Hej vár vedd be!

Hej, vára, vára, Nada vára, vára,
Diófa tetejébe, annak a levelébe,
Hej vár vesd ki! Hej vár, vesd ki!

Kép forrása: i.pinimg.com

Játék:

Dió, dió, só, só.
Dió, dió, mák, mák.
Dió, só, dió, mák.
Dió, só, mák.

A diónál ökölbe szorított kézzel koppantunk az asztalra, a sónál nyitott kézzel a tenyerünkkel, a máknál a kézfejünkkel ütjük meg az asztalt. Figyelemfelkeltés, figyelemfejlesztés szempontjából is nagyon jó ez a mondóka.

Dióleső

A csőbe dobott diót a másik végén le kell csapni a gumikalapáccsal a kijelölt területen vagy a cső kimenő végéhez helyezett deszka darabon.

Kép forrása: LurkóVilág

Dió torna

A dió segítségével nagyon jól megtornáztathatjuk a talp, lábfej izmait. A gyakorlatokat természetesen mezítláb kell végezni.

  • A gyerekek görgessék a diókat a talpukkal körbe-körbe. Nagyon jó érzés, ahogyan csiklandozza a talp bőrét. Nehezebb feladat, ha leülve ezt egyszerre mindkét lábbal megpróbálják.
  • Szórjátok szét a padlón a diókat és a gyerekek próbálják őket a lábujjaikkal megfogni és összegyűjteni egy tálcára.
  • Jelöljetek ki egy célt – mondjuk két kisszékkel, vagy fakockákkal -, ebbe a kapuba kell lábbal begurítgatni a diókat. Ha többen játszanak, lehet mindenkinek egy külön kapuja. Az győz, aki többet tud bejuttatni a célba.
  • Ha ugyanezt udvaron játsszátok, megpróbálhatjátok söprűvel beterelni a diókat a célba.
  • Próbáljátok meg a diót egy fakanálon egyensúlyozva vinni. Lehet közben akadályokat is kerülgetni, például: megtöltött PET palackok között szlalomozni, két földre leterített ugrókötél között végigmenni, könyveket átlépegetni.

(Forrás: /jatsszunk-egyutt.hu)

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

Recept: DIÓS SAJTKRÉM EGYSZERŰEN

Hozzávalók:
10 dkg natúr krémsajt
1 dl habtejszín
1 csokor snidling (metélőhagyma)
1 kis gerezd fokhagyma (elmaradhat)
3 dkg darált dió
só és frissen őrölt bors  - ízlés szerint

Elkészítés: A snidlinget ollóval vagy éles késsel felaprítjuk, a fokhagymát összenyomjuk. A hideg habtejszínt elektromos habverővel kemény habbá verjük, hozzáadjuk a sajtkrémet, beleforgatjuk a snidlinget és a fokhagymát, sózzuk, borsozzuk.

Kép forrása: Nagykovácsi Cinegék

"Égi búzaszál" - mesék, versek Egyed napjára

Kép forrása: Naturguru

Egyed napján kezdték meg a búza, másutt a rozs vetését. A néphit szerint, ha e napon vetik el a búzát bő termésre számíthatnak. Időjárásjósló nap is e nap, ha esik, akkor esős lesz az ősz, ha nem esik, akkor száraz őszre számítottak. Ha karácsonykor le szerették volna vágni a disznót, akkor e napon fogták hízóra

Búzamagot válogattam,

Találd el, miért!

Odajött a szarka,

Találd el, miért!

Odaszállt a veréb,

Találd el, miért!

Aztán jött a kakas,

Találd el, miért!

Felkaptam egy pálcát,

Találd el, miért!

Szétzavartam őket,

Találd el, miért!

Kép forrása: Michael Wurm Jr. | Inspired by Charm

Mese a búzáról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember meg annak három lánya. Azt mondja a szegény ember, van nékem ez a szép, hímzett keszkenőm. A királyné ejtette el, amikor én még fiatal legény voltam és az udvarban ácsoltam a koronázási trónszéket. Lehajoltam érte és a világszép királyné felé nyújtottam, de ő nem vette el tőlem. Inkább azt mondta nekem, hogy tartsam meg és adjam oda annak a lánynak, aki a legtöbbet éri nekem. Oda is adtam anyátoknak, ő pedig cserébe három rózsaszálat adott nekem. Ezek a rózsaszálak vagytok ti, lányaim. Most pedig az fogja megkapni ezt a keszkenőt, aki a legtöbbre jut ezzel a marék búzával.
Azzal a szegény ember mindhárom leánya kezébe beleszórt egy-egy marék búzát. A legidősebb lány elment a malomba, megőröltette a búzát és kenyeret sütött belőle. Odavitte édesapjának és mosolyogva figyelte, ahogy megszegi a búzakenyeret.
A középső lány jó zsíros földbe vettette a búzát, öntözgette, gyomlálgatta és következő nyárra tízszer annyit aratott le belőle, mint amennyit elvetett. Ő ekkor sütött belőle finom kalácsot, eladta a vásárban és apjának adta a három pengőt.
A legkisebb lány szétosztotta a búzát. Egy részét ő is elvetette, gondozgatta. Másik részét ledarálta, dióval, mézzel ízesítette, édes csemegét készített belőle. Megint másik részét kicsíráztatta, a csíráját vajas kenyérre, salátára szórta, egy keveset a csírából pedig a friss kenyérbe is belesütött. Apjának csíramálét tálalt, hogy kedvében járjon. Aztán, ahogy csírázott tovább a mag, a ropogósan zöld búzafüvet kipréselte és gyógyitalt készített belőle. A magok másik részét tovább dolgozta, kezelte, így lett belőle szejtán, a búzahús. Amikor pedig következő évben learatta az új búzát, a szalmát sem dobta ám el. Fekhelyet készített belőle az állatoknak, néhány szálból pedig szépséges díszeket font-szőtt.
Látta ezt a szegény ember és nevetett az egyik szeme, hogy ilyen dolgos és szorgos lányai vannak. De sírt bizony a másik szeme, mert egyik lányának sem jutott eszébe, hogy a természet ajándékait ne csak neki, hanem Istennek is megköszönje. Így aztán a világszép hímzett keszkenőt oltárterítőnek ajánlotta fel, hogy minden vasárnap rákerüljön a búzaostya, az élet kenyere.
Kép forrása: Nagykovácsi Cinegé

Mag, mag, búzamag,

benne aluszik a nap.

Szár, szár, búzaszár,

tehén alá szalmaszál.

Szem, szem, búzaszem

holnap lesz új kenyerem.

Kép forrása: http://prinsessanoppi-lapetiteprincesse.blogspot.com

Mennyit bír ki egy búzaszem? (magyar népmese9

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény sokáig szolgált egy ősz öregembernél. Azt mondja neki egyszer az ősz öregember:
- Ide hallgass, fiam! Meg voltam veled elégedve. Ideje, hogy már a magad gazdája légy, és családot alapíts. Gyere, kiadom a béredet!
Adott az öregember a legénynek egy kürtöt, s meghagyta, hogy a fedelét addig ki ne nyissa, amíg meg nem házasodik.
A legény el sem tudta képzelni, mi van benne, de azért szépen megköszönte, és elindult hazafelé. Amint ment, rettentően fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a kürtben. Addig s addig feszegette a fedelét, amíg ki nem nyitotta. De meg is bánta rögtön, mert egy nagy csorda marha jött ki belőle. Az egyik erre szaladt be a tilosba, a másik arra. Azt se tudta a legény, merre fusson. Akármennyit futott, mégse tudta összeterelni azt a temérdek marhát.
- Jaj, hogy vitt volna el inkább az ördög ahelyett, hogy kinyitottam! - mondta mérgesen.
- Már itt is vagyok! - kiáltott az ördög, s a legény mellett termett.
- Nana, csak ne siess úgy, mert én is itt vagyok! - mondta a legény, s megfogta a fülét az ördögnek.
- Csak ne ugrálj, mert rögtön sóbálvánnyá változtatlak. Úgy állhatsz mereven ítéletnapig, mint egy faszent! - fenyegette az ördög.
A fiú megszeppent egy kicsit, s kérlelni kezdte az ördögöt, hogy ha már eljött, segítsen összeterelni a marhákat.
- Ingyen egy lépést sem teszek - felelte az ördög.
- Mit kérsz a segítségért?
- Amikor megházasodsz, nekem adod a feleségedet.
,,Egye fene - gondolta a legény -, addig sok víz lefolyik a Maroson, s csak kitalálok valamit."
- Áll az alku! - mondta az ördögnek.
Kezet adtak egymásnak, s azzal az ördög vette a kürtöt, becsukta a fedelét, s a marhák szempillantás alatt visszahúzódtak bele mind egy szálig.
- Na, ezt én is kitalálhattam volna - mérgelődött a legény. De nem volt mit tenni, az egyezség már megtörtént.
Csakhamar még jobban megbánta, hogy szóba állott az ördöggel, mert beleszeretett egy szép, ügyes leányba. A lakodalom napján nem volt jókedve, mert egyre az járt az eszében, hogy az ördögnek kell adnia a feleségét, akit mindjobban megszeretett.
Amikor a vendégek elmentek, összegyűjtötte a sok kalácsdarabot, kalácsmorzsát, s a küszöbre hintette.
- Itt hagylak titeket magam helyett őrségben. Senki be ne engedjetek - mondta az ember, és lefeküdt.
Éjfélkor jött az ördög, s kopogtatott.
- Nyiss gyorsan ajtót!
A vőlegény helyett a kalácsdarabok válaszoltak:
- Ide csak az megy be, aki kibírja mindazt, amin mi átmentünk!
- Mi legyen az? - kérdezte az ördög.
- Hosszú sora van annak - feleték a kalácsdarabok -, de elmondjuk neked. A földbe vetettek bennünket, aztán vasfogú boronával megfésültek. Elrothadtunk s kikeltünk. Égett a nap, bántott a fagy, vert az eső, megfújt a szél. Kaszával levágtak, két kő között apróra őröltek, majd két húsdarab jól megdögönyözött minket. Aztán tüzes kemencébe vetettek, megsütöttek, majd éles késsel apróra szeleteltek.
- Jaj! - kiáltott föl az ördög, s még a háta is borzongott.
- Ennyi volt! Végig akarod csinálni? - kérdezték a kalácsok.
Az ördög azonban ezt már nem is hallotta, mert rég hűlt helye volt. Úgy elinalt, mintha ott se lett volna. Talán még most is fut.
A szolgalegény pedig jól aludt, és most is nyugodtan él, hogyha véletlenül meg nem halt.

Kép forrása: http://www.parenting.com

Ess eső, ess eső!
Búza bokrosodjék,
zab szaporodjék,
olyan lesz az én hajam,
mint a csikó farka;
még annál is hosszabb,
mint a Duna hossza.

Kép forrása: http://www.designsponge.com

Zelk Zoltán: Egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak; tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és búzavirágoktól.

Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:

– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!

Egy öreg fürj vigasztalni kezdte:

– Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök és illatoztok a búzatábla közepén.

Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébe rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot és a kenyérsütő kemencét.

Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta –, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik.

„Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból –, nekem pedig nincsen szárnyam… Akkor tücsök leszek… – határozta el –, az is itt él a földön, az se tud repülni.”
245

Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni…

„Akkor mezei egér leszek!” – határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.

„Hát mit csinálhatnék? – töprengett egyre szomorúbban. – Legjobb lenne, ha odagurulnék testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.”

Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:

– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.

A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.


Szántsunk földet,

vessünk búzát,

arassuk le,

csépeljük le,

õröljük meg,

dagasszuk meg,

süssünk cipót,

lepényt, lángostű

hámm!

A pap, a cigány és a parasztember 8magyar népmese)

Hát a falusi papnak ugye megért a búzája. Kiment a faluba, hogy keres valakit, mert mán bizony nagyon érett vót, mán pattogott szét, a szemek, hogy majd keres, aki learatja neki. Hát nem tanált mán parasztembert. mindenki aratott a határba. Hát összetanálkozott egy cigánnyal. Hát mondja:   -Elgyünnél nekem learatni, Zsiga, ezt a búzát-e?     - El bizony, plébános úr, ó, nagyon tudok aratni! Úgy levágom magának, mint annak a rendje!   - No, jól van, Zsiga, akkor gyere - azt mondja -, majd elmegyek veled, megmutatom, hogy hol van a búza!   - De plébános úr, de előbb én megreggeliznék, mer éhes vagyok nagyon!   - No, jól van - aszongya -, gyere, majd a szakácsné ad neked reggelit! No, hát a szakácsné adott neki pálinkát, adott neki szalonnát, kolbászt, nagyon megreggelizett a cigán. Csak úgy nyögött, úgy jóllakott. Aszongya:   - Tudja mit, plébános úr, ha mán nem köll nekem délre majd megállnyi, hogy pihenjek, ebédöljek, ha mán itt vagyok, megeszem én az ebédet is!   - No, jól van akkor - azt mondja-, ténleg, akkor mán arathatsz, míg a Nap le nem megy! -mert régen napkeltétül napnyugtáig vót egy nap, a napszám. Megegyeztek oszt egy zsák búzába. No de ám a cigány megette az ebédet is...   - Tudja mit, plébános úr, mit mondok magának: hát énnekem még öregapám se dolgozott ebéd után! Mindég lefeküdt. Hát én is lefekszek.   Hát így a papnak ugye nem lett learatva a búzája. Hanem kiment újbúl, keresett, aki learatná. Hát akkor egy parasztembert tanált, az oszten jó szorgalmas ember vót. No, megegyeztek. hogy: egy napra egy zsák búza. No, úgy is vót. Vágta a parasztember, dolgozott, rakta keresztekbe, nagyon sokat dolgozott. Alig várta, hogy a Nap lemenjen az égről, mehessen haza. Vette a kaszát a vállára - de már alig vót annyi ereje, hogy hazamenjen. Azt mondja a pap neki:   - Te ide figyeljél, te gazda, tudod, mit mondok neked: csak kaszáljad te tovább, csak arassál te, nagyon jól megy neked ez az aratás - azt mondja-, jól haladtál-e, mer még - aszongya - a Napnak az öccse még nem kel föl ! - a Holdat mondta ja a pap.   -Hát bizon már az is az égre gyütt.   - Te csak arassál ! - csak egyre mondta a pap.   No, jól van, mán mérgeskedett azé, mérges vót. de hát nem akarta mondani, a pappal nem akart ellenkezni a gazda. No, jól van. Vette oszt a kaszát már mikor hajnal felé, oszt bizony elballagott haza, alig bírt hazamenyi a fáradságtúl. Lefeküdt, aludt egyet. Utána vette oszten, amin feküdt, a trúzsákon, kirázta belőle a szalmát. No oszt fogott a pap egy zsák búzát, odatötte a trúzsákba. Azt mondja:   - No - aszongya -, megvót.   Csak tartotta oszt a zsákot a paraszt. Aszongya ja pap:   - No, készen van, amibe megegyeztünk - aszongya -. megvan a zsák búza.   - Nem úgy van az, plébános úr, tudja mit, ennek a zsáknak még öccse is van! Még az öccsinek is adjon - aszongya -, egy másik zsák búzát!   Hát így a parasztember túljárt a papnak az eszin, pedig az akart átjárni az ű eszin. Így jártak.

Gyúrd, dagaszd a kenyeret,

Tekenőbe kelesztgesd,

Nagy kendőbe tekergesd,

Szakajtóba szendergesd.


Jelről jelre: napraforgó

Kép forrása: Jennyrosemann

Várfalvy Emőke: Napraforgó mondóka

Hol a nap, hol a nap,

fent a magas égen,

keresem, keresem,

jaj, de el nem érem,

leszek hát, leszek hát,

én a nap a réten,

ki szeret, ki szeret,

ha akar, elérjen.

Kép forrása: http://laginestamtr.blogspot.com

Várfalvy Emőke: Csodavirág

Olyan vagyok, mint a nap, szép kerek és sárga,

szirmaim közt széles kelyhem soha sincsen zárva,

ha megnövök tányéromból etetem a világot,

szeressétek a szép magas, napraforgó virágot!

Kép forrása: http://www.sparklebox.co.uk

Veres Miklós: Csalogató

Napraforgó, aranytál!
Egész nyáron ragyogtál.
Ragyogtál, forogtál:
mezők szépe te voltál.

Napraforgó, megértél!
Pergess magot, itt a tél.
Mag, mag bújj elő,
Vár a rigó, vár a cinke,
vár a madáretető.

Kép forrása: www.flickr.com

Papp Róbert: Napraforgó

Sárga tányér kerek arccal
Hunyorít az égre.
Felhők közt a napkorongot
Meglátja-e végre.

Amerről az izzó sugár
Az égről lecsordul,
Ezer társa hű szolgaként
Arrafelé fordul.

Ám egyszer csak felhőbojtár
Ostorával egyre
A szétszéledt felhőcsordát
Terelgeti egybe.

Hosszú nyakát jobbra-balra
Nyújtja, mint ki ráér,
Tekergeti sárga fejét
Rémülten sok tányér.

Kérdésére egy se tudja
Válaszul majd mit kap,
Mit tegyen egy napraforgó
Olyankor, ha nincs nap?

Amint ezen töprengenek
Ezerszemű-lények,
Göndör-bundás felhők közül
Kibújnak a fények.

Ellenállni egy se tud a
Varázslatos fénynek,
Mint egy sereg kiskatona
Egy irányba néznek.

Napnyugtától lógó fejjel
Halkan szundikálnak,
S reggel újra köszönnek az
Első napsugárnak.

Kép forrása: nurturestore.co.uk

Kálmánchey Laura: A napraforgó álma (Forrás: Meseles)

Egy napsütéses kora reggelen a kis napraforgó nagyot nyújtózkodott, arcát a nap felé fordította, és arra gondolt, milyen gyönyörű álma volt az éjjel. Egy méhecske repült el mellette, feltűnt neki a napraforgó önfeledt, boldog mosolya, ezért megállt egy pillanatra, hogy megtudja az okát.

Hát te minek örülsz ennyire mindjárt ilyen kora reggel? – kérdezte kedvesen érdeklődve.

Szépet álmodtam – felelte a napraforgó mámoros arccal.

Már éppen vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen a mesélésbe, de a méhecske nagyon elfoglalt volt. Most, hogy megtudta a jókedv okát, már nem akart maradni, tovább repült.

A kis napraforgó rendületlenül mosolygott. Egy pillangóraj repült arra, vidáman kergetőztek a nyári, virágillatú melegben, amikor nekik is szemet szúrt a napraforgó tündöklő jókedve.

Miért mosolyogsz ilyen boldogan?  kérdezték egymás szavába vágva.

Annyira szépet álmodtam – kezdte a napraforgó, de miután a pillangók meghallották a válaszát, mindjárt tovább repültek.

A nap már delelőn járt, rekkenő hőség volt. A napraforgótábla egykedvűen pompázott, csak a kis napraforgó mosolya volt töretlen. Egy szöcske ugrott a szárára, hogy szirmai árnyékában enyhülést találjon a nagy melegben. Feltűnt neki a napraforgó boldogsága, ezért rákérdezett:

Mitől vagy ilyen boldog, amikor olyan hőség van, hogy alig lehet bírni?

Nagyon szépet álmodtam.

Értem – mondta a szöcske. – Jó neked, hogy szoktál álmodni. Én épp csak lehajtom a fejem, és máris elalszom.

Azzal már ugrott is tovább. Bárányfelhők tűntek fel az égen, csapatban jöttek, és szórakoztatta őket a napraforgó ragyogó mosolya, de nem mondhatták el neki, túl magasan voltak.

Hangyacsapat érkezett a napraforgó szárához. Egy lehullott levél eltorlaszolta a megszokott útvonalukat, ezért kitérőt kellett tenniük, amíg eltakarítják az útról az akadályt. Egyikük felmászott a napraforgó szárára, onnan terelte a többit, és dirigálta az akadálymentesítést. Egy pillanatra feltűnt neki a napraforgó boldog ragyogása, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, nemhogy még kérdéseket is feltegyen. Gyorsan elvégezte a feladatát, majd csatlakozott a többiekhez, és elmasírozott.

A nap már leáldozóban volt, fénye megszelídült, a vakító fehér narancsos, pirosas árnyalatokká változott. A tücskök újult erővel zendítettek rá, a rigók búcsúzkodni készülődtek. A napraforgó rendíthetetlen nyugalommal és boldogsággal mosolygott, csak azt sajnálta kicsit, hogy senkinek nem tudta elmesélni, mit álmodott, pedig azt gondolta, ha elmondaná, talán a többieknek is jobb kedve lenne tőle. De senkinek nem volt ideje végighallgatni, ezért, csak úgy magának, halkan mesélte el az álmot, nehogy másnapra elfeledje:

Itt álltam a napraforgótábla közepén, pont úgy, mint most. De már nagy voltam. Körülöttem a madarak már kikeltették a fiókáikat, már a fiókák is felnőttek, és én még mindig itt álltam. A hangyák begyűjtöttek minden eleséget, amit csak a mezőn találtak, tele volt az éléskamrájuk, és én még mindig itt voltam. Az őzmamák is felnevelték a gidáikat az erdőben, és én még mindig itt voltam. Lassanként múlt a nyár álmomban, hűvösebbek lettek a reggelek, éreztem, hogy a hajnali harmat is egyre hűvösebb a száramon, és már nem esik mindig olyan jól. De amitől a legboldogabb voltam álmomban, és amitől most is boldog vagyok, az nem az, hogy mindezt láttam, hanem az, hogy a nap folyamatosan sütött rám. Minden nap, reggeltől estig. Hát, ennek örülök ilyen nagyon.

Miután elmesélte csak úgy, magának, az álmát, lassanként lehajtotta a fejét, és elaludt. Elalvás előtt utoljára még arra gondolt, milyen kár, hogy ezt nem mesélhette el a többieknek, hogy nem mondhatta el nekik, hogy bármi fog is történni, bárhogy múlik is a nyár, a nap mindig sütni fog.

Kép forrása: www.babble.com

Fésűs Éva


Az engedetlen napraforgó


Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- no, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él. a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak

Kép forrása: http://ecoles.ac-rouen.fr

Kép forrása: i.pinimg.com

Jelről jelre: tulipán

Tulipán a bölcsesség jelképe

Kiss Dénes: Tulipán
Tuli, tuli, tulipán,
Piroslik a kertben,
Virágparázs, virágparázs,
Tűz sem pirul szebben.

Kép forrása: www.carefreecrafts.com

„Megmosdott a tulipán,
harmat csillog rajta,
piros szirma pirosabb,
mint a lányok ajka,
tuli piros tulipán,
tuli – tuli tarka,
ki merre látsz, szaladjon,
ez a fogó rajta!”

Kép forrása: www.blogmemom.com

Várfalvy Emőke: a tulipán téli álma

Ősszel a tulipán levetkőzik szépen,

Elbújik a virágágyas jó puha ölében,

Összegömbölyödik az apró virághagyma,

S álmodozva készül a szép, új tavaszra.

Kép forrása: creamalice.com

Kányádi Sándor: A néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincsen illata, az néma.
Ilyen a tulipán is. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől.
Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örül a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával, meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.

Kép forrása: www.babycenter.com

Az aranytulipán (magyar népmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának: - Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem. - Jól van, fiam - mondta a király -, csak eredj Isten hírével, szerencse kísérjen utaidban. Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeted erdő között amint mendegélne, látta, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólalt a halacska, mondta a királyfinak: - Szabadíts meg innét, te jó legény, vigyél a folyóba, mert itt meghalok. A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska: - Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lesz, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad. A királyfi levett egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobta a vízbe, s tovább ment. Amint menne, mendegélne, látta, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan: - Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg. Fölmászott a királyfi a fára, kiszabadított a hollót, az meg a csőrével kihúzta egy tollat, odaadta a királyfinak, s mondta neki: - Jótett helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek. Elbúcsúzott a királyfi a hollótól, tovább ment, mendegél. Egyszerre csak látta, hogy egy ősz öregember állt egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólította a királyfit: - Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni. A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert. - No, te legény - mondta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad. A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba. Szeme, szája elállt a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város. Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdezte tőle: - Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult? - Hej, öcsém - mondta a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik. Mondta a királyfi: - Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a lány, szerencsét próbálok. Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reá nézett. Kérdezte a királyfi a törpe embert: - Kié ez a leány bácsikám? - Ez a királykisasszony - felelte a törpe ember. Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak: - Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom. - Hej, fiam - mondta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvébe kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon. Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, azt mondta a királyfinak: - Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét királyfi, eredj haza, mert a te fejed is oda kerül, ahova a többié. - Nem bánom én - válaszolta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem. Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Ment a folyó partjára, ott elővette a pikkelyt, s hát csakugyan jött a halacska, s kérdezte: - Mi bajod, királyfi? Mondta a királyfi, hogy mi nagy baja van. - Ó, azért egyet se búsulj - mondta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap. Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában. Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy félnapig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelték az udvari halászokat, kifogták a nagy halat, felhasították a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi. Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Tovább ment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jutott a holló, megrázintott a tollát, s hát repült is az egyszeriben, s kérdezte: - Mi baj, édes gazdám? Mondta a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre: - Mi baj, mi baj? - Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója. - Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgtak a többi hollók. Azzal felszállt valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte. Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta. Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jött az öregember, s kérdezte: - Mi bajod van, édes fiam? - Jaj, ne is kérdezze bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem. - Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni? - A királykisasszony elől, bátyámuram. - No hát, majd én megmutatom - mondta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára s bement a király városába. Éppen jött vele szemben a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátta a ragyogó fényes tulipánt, s mondta az öregembernek szépen, nyájasan: - Jaj, de szép tulipán! Adja nekem! - Nem adom én - válaszolta az öregember. - Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is, s minden nemzetsége. - Dehogy adom - mondta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit tenni tovább ment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már az övé a királykisasszony. Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Ezzel a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínom-dánom. Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

Kép forrása: i.pinimg.com

Mese a fekete tulipánról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. A kertben virágtündérek laktak. Minden virágra más és más tündér vigyázott. Minden tündér szoknyája, olyan színű volt, mint annak a virágnak a szirma, amelyiken lakott. Az egyik tavasszal, a tulipántündérek szokásos bálja előtt, nagy volt az izgalom a kertben. – Hallottátok, hogy ősszel ültettek fekete tulipánt? – kérdezte a rózsaszín szoknyás tulipán tündér. – Nagyon kíváncsi vagyok rá, sohasem láttam még fekete szoknyát! – Hát azt most sem fogsz, mondta a sárga szoknyát viselő tündér – mert én nem hiszem, hogy fekete színű lesz a szoknyája. Talán sötétlila, vagy sötét bordó, de fekete az semmiképp! – Honnan tudod ezt ennyire biztosan – méltatlankodott a rózsaszínszoknyás tündér. – Onnan, hogy fekete virágok, nincsenek. Amit feketének neveznek a kertészek, az mindig csak valami sötétebb színt takar. Majd nézzétek meg, ha nekem nem hisztek. – mondta határozottan a sárga szoknyás tündér és elsietett.

Nagy volt a várakozás. És egyszer csak a távolban, feltűnt a fekete szoknyás virágtündér. Földig érő fekete szoknyája sötéten suhogott, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy elhaladt az ágyást szegélyező apró fehér virágok előtt. A színes szoknyás virágtündérek irigykedve bámulták. – Nézzétek meg, még hogy ez nem fekete – kiáltott fel elégedetten a rózsaszín szoknyás tündér. – Várjál csak amíg közelebb ér – szólt a piros, mert ő már látta…

Ahogy közelebb jött a fekete szoknyás tündér és a napfény megcsillant a szoknyáján, már tisztán lehetett látni, hogy az bizony nem fekete. Bársonyos sötétlila színben pompázott, ahogy odalépett a meglepett többi tündérhez, és kedvesen köszönt. – Sziasztok. Tudom, hogy azt hittétek én a fekete tulipán tündére vagyok ezért a szoknyám fekete színű lesz. Az én tulipánom igazi neve azonban Éjkirálynő. Azért, mert a színe olyan, mint a csillagok nélküli, éjszakai égbolté. Igaza van a sárga tulipán tündérnek, fekete virágok nincsenek, csak olyanok, akiknek nagyon sötét színűek a szirmaik. Mint nekem. Nézzétek csak meg! – mondta és vidáman forogni kezdett hosszú szoknyájában. Erre a többi tulipán is elkezdett pörögni, és nevetve táncoltak a kertben körbe-körbe a színes tulipánok között.

Kép forrása: http://handmadekursytutoriale.blogspot.com

Mese a tulipánná változott királyfiról

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
- Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
- Menj, édes fiam - mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a varjút, s az meg így szólt hozzá:
Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább.

Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
- Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
- Tépd ki két hajszálamat, s ha valaha bajba kerülsz, ereszd szélnek, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi; harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép lánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.
- No, ezt én megpróbálom - gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére, De a királylány egyenesen oda ment, meg is találta, ki is nevette a királyfit.
Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas ha, annak a hasában bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit, és még ki is nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte.

Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány meg is csókolta a virágot, s nyomban újra királyfi lett.
- Te az enyém, én a tied - mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.

Kép forrása: iheartcraftythings.com

Virágszirom kandírozás

Egy kis tálkában üssünk fel egy tojásfehérjét és pár csepp vízzel verjük fel amíg éppencsak elkezd habosodni. Egy másik tálkába tegyünk nagyon finom kristálycukrot. A megmosott, megszárított és száráról lecsípett virágfejeket egyenként kis ecsettel minden oldalán kenjük meg a fehérjével, de ne kenjük túl! Majd óvatosan mártsuk a cukorba úgy, hogy minden oldalát érje, ezután helyezzük őket zsírpapírral kibélelt tálcákra és hagyjuk teljesen megszáradni minimum egy éjszakát..A teljesen száraz cukrozott virágokat, légmentesen lezárt tartókban, akár fél évnél tovább is eltarthatjuk.

Kép forrása: gingerscukraszda.blogspot.com

Nyalóka:

Kép forrása: www.sugarcraft.com

Tulipán baba


Kép forrása: https://www.etsy.com/listing

Kép forrása: Found on etsy.com

Jelről jelre: Katica

Katica a gazdagság, gondtalan élet jelképe

Szalai Borbála: Katicabogárka
Katica -,
katica -,
katicabogárka,
jaj de szép,
jaj de szép
rajtad a kabátka!
Olyan színű,
mint a pipacs.
Hét gomb is van
rajta -
tán a szabó
piros pipacs
szirmaiból varrta.

Kincsek, kacatok verses, mesés oldala fényképe.

Katicás kiszámoló

Katicának hét pöttye.
Hátán csücsül örökre.
Megvan vajon mindegyik?
Kire hét jut, kiesik.
(Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét)

Kép forrása: craftsforkidsblog.com

Nagy Bandó András: Pöttyös katica


Hét a pöttye Katicának,
légy türelmes, ide szállhat,
ujjad hegyén megpihenhet,
szárnyat bontva röppen egyet.
Hét a pöttye, számolsz, nézed,
egyet, kettőt, hármat, négyet,
megtalálod mind a hetet,
s önmagadtól kérdezgeted:
hátát vajon ki festhette?
Ki volt, aki teremtette?
Ki tervezte, ki rajzolta?
Ki volt, aki kiszámolta?
És amire eljutsz hétig,
nézed ahogy száll az égig.

Kép forrása: Found on repiny.com

Sarkadi Sándor: Katicabogár

Habselyem a rokolyája
Nyitva piros kis kabátja
Tenyeremen vígan sétál
Hét a pöttyöd, szép a röptöd
Szállj el, szállj el, katicabogár.


Kép forrása: http://www.craftymorning.com/

Eliza-Beth: A hatpettyes katicabogár

Élt egyszer régen egy helyes, hétpettyes katicabogár. Amolyan víg kedélyű, bohókás bogárka volt, aki egy jó tréfára bármikor kapható. Hanem egy nap őt tréfálták meg a barátai. Elcsenték az egyik pettyét, a legszebbet, és eldugták. A szöcske kíváncsian kérdezte tőle:
– Katica, hová lett a pettyed?
De Katica nem tudta. Bánatában világgá ment, megkeresni pettyeinek legszebbikét. Az erdőben szép piros gombát látott, majdnem olyan szép pirosat, mint ő maga, de fehér pettyei voltak.
– Adok én szívesen a pöttyeimből – mondta a gomba. – Marad nekem még akkor is sok, nyugodtan vedd el, amelyik tetszik!
– Hogy néznék ki fehér pettyel? – szomorkodott Katica. – Az enyémek mind feketék, látod? – fordította oda a szárnyait.
– Akkor vigyél kettőt, mind a két szárnyadra egyet! – ajánlotta a galóca.
– Köszönöm, de inkább keresek tovább, hátha megtalálom a sajátomat – felelte a katicabogár, és elszállt. A réten talált egy elhagyott labdát. Igaz, pöttyös volt, de biztos, hogy egyik petty sem az övé, mert túlságosan nagyok és fehérek. Pici feketét nem látott rajta, pedig jó alaposan körbemászta. Közben meg is ijedt, mert egy csupaszáj virág egyik szája megszólalt.
– Mit keresel, Katica?
– Az elveszett hetedik pettyemet – válaszolta a kis bogár. – Nem láttad véletlenül?
– Sajnos nem láttam. Szívesen adnék az enyémekből, de nekem sincs egy sem – mondta a tátika, és mutatta bársonyos sárga szirmait.
– Nem baj, te így vagy szép! – vigasztalta Katica a virágot, és továbbvándorolt. Addig-addig repkedett a réten, míg összetalálkozott a cinegével.
– De szép napszínű mellényed van, cinege! – dicsérte meg a kismadarat. – Mondd csak, nem láttad véletlenül az elveszett pettyemet?
– Sajnos nem – felelte a cinke. – De kérdezd meg a rét tündérét, hátha ő tud róla. Ott napozik éppen a harangvirág kelyhében.
Katica odaszállt, és halkan megkondította a halványlila harangvirág egyik csengettyűjét. Szilli, a rét tündére kikukucskált kelyhéből.
– Mi szél hozott erre, hétpettyes katicabogárka? – csilingelt vidám hangja.
– Sajnos már csak hatpettyes vagyok – szomorkodott Katica. – Elveszett a hetedik, a legszebb pettyem. Tudnál segíteni rajtam?
– No, nézzük csak! – töprengett el Szilli. – Mikor láttad utoljára?
– Tegnap még megvolt, az biztos – felelte Katica. – Sőt, ma reggel is láttam a patak tükrében. Aztán hancúroztunk egy jót a barátaimmal, és utána már nem volt meg.
– Nocsak! Hancúroztatok? És nem lehet, hogy esetleg a barátaid többet tudnak, mint én? – kacsintott a kis bogárra huncutul a tündér.
– Gondolod? Lehet, hogy csak megtréfáltak, és náluk van pettyeim legszebbike?
– Mindjárt meglátjuk – csilingelte a tündér, és varázspálcáját megsuhintva bűbájszavakat suttogott. A pálca nyomán képek jelentek meg a levegőben, halványan, de azért jól láthatóan. Katica a barátaival… Katica a barátai nélkül… végül a barátok Katica nélkül, ahogy vígan nevetgélve gurítják egy levél alá az elcsent hetedik pettyet. – Látod? Ott van a pettyecskéd.
– Jaj, én meg világgá szaladtam bánatomban – kacagott megkönnyebbülten Katica. – Biztos kinevetnek majd a többiek, de nem baj, most én voltam soron a tréfában. Köszönöm a segítségedet, Szilli!
Katica vidáman hazaszállt. Barátai aggódva várták, és azon nyomban visszaadták az elcsent pettyet. Végül együtt nevettek a jól sikerült tréfán, és Katica fogadkozásán: „Úgyis visszakapjátok!”

Kincsek, kacatok verses, mesés oldala fényképe.Kép forrása:  tippytoecrafts.blogspot.com

A katica elveszett pöttyei
Egy meleg nyári reggel Kiskatica vidáman repkedett a harmatos fű felett. Nagykatica a szomszéd család egyetlen lánya a tükör előtt gyönyörködött pöttyeiben. Neki voltak a legszebb pöttyei a kerek nagy mezőben, vagy legalábbis ő mindig ezt mondogatta.
Hivalkodó, kényes természete miatt nem volt egyetlen barátja sem. Illetve egy mégis volt, ugyanis Kiskatica időnként meglátogatta. Sajnálta Nagykaticát, hogy mindig egyedül van. Mindkettőjüket Katicának hívták, de Nagykatica még a nevében is nagyobb akart lenni barátnőjénél. Kiskaticát egyáltalán nem zavarta ez a megkülönböztetés. Ő jószívű, kedves, és segítőkész volt. Most is arra repült barátnője felé, és bekiáltott az ablakon.
- Nagykatica gyere, repüljünk együtt a harmatos fű felett!
- Dehogy megyek, még vizesek lesznek a pöttyeim.

- Nem lesznek vizesek, hiszen csodásan süt a nap.

- Ugyan hova gondolsz? A nap is árt a csodás pöttyeimnek, de ha akarod bejöhetsz, és kifényesítheted őket. 
Egy szempillantás, és Kiskatica már ott volt barátnője mellett. Kezet mosott, elővette a selyem törlőkendőt, és nekilátott a pöttyek törölgetésének. Nem először teszi ezt meg barátnőjének.
- Jaj, csak óvatosan! Ugye milyen gyönyörűek? - kényeskedett Nagykatica
- Nagyon szépek, mind a hat úgy csillog, mint a fényes csillag.
- Mit mondtál?!
- Bocsáss meg Nagykatica, valami rosszat mondtam? - Hány pöttyet mondtál?
- Azt mondtam mind a hat...
- Talán hét, mert én hétpöttyes katicabogár vagyok.
- Tudom én azt, de sajnálom, most csak hat pöttyed van.
- Haaat? Az nem lehet! - már ugrott is fel, szétnyitotta a szárnyait, és elkezdett számolni
- Egy-kettő-három-négy-öt-hat. Hol van a hetedik csodás pöttyem? Biztosan elloptad! - rivallt rá a riadt Katicára, aki alig hallhatóan rebegte.
- Én nem nagykatica, nem loptam el, hova gondolsz?
- Igen te voltál, mert irigy vagy, hogy neked nem ilyen szépek a pöttyeid. Mutasd!
Kiskatica könnyes szemmel megfordult, és barátnője elkezdte számolni a pöttyeit.
- Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét. Neked hét van. Akkor biztosan a tücskök lopták el az én csodás pöttyemet - elővett egy távcsövet, a tücsökék háza fele fordult, és belenézett. - Nézd Kiskatica! Ott van a csodás pöttyem!
Kiskatica megtörölte a szemét, kissé hüppögött, de belenézett a távcsőbe.
- Ott! Ott látod? Kázmér dobálja a levegőbe az én csodás pöttyemet!
Kiskatica valóban látta Kázmért, ahogy egy gömbölyű, pöttyes valamit dobál a levegőbe.
- De azon ott több pötty van, nem csak egy - mondta bátortalanul.
- Persze mert, más katicáktól is ellopta, de a legszebb az enyém. Odamegyünk, és elvesszük tőle - jelentette ki határozottan Nagykatica, és már indultak is a tücsök háza felé.
Mire odaértek Kázmér, már a hegedűjét hangolta.
- Elloptad a csodás pöttyemet! - kiáltotta Nagykatica köszönés helyett.
Kázmér ijedtében még a vonóját is elejtette.: - Mit loptam én el?
- Láttuk, dobáltad a levegőbe. Igaz Kiskatica?

Kiskatica csak bólogatott. Ekkor Kázmér letette a hegedűt, és felkapta azt a valamit, amit dobált a levegőbe.
- Ez egy pöttyes labda, ezzel labdázni lehet. Különben is ezek nem igazi pöttyek, ezek festve vannak - nevetett az ámuldozó katicákon.
- Nem igaziak? Akkor hova tűnt a pöttyem?
- Biztosan rosszul számoltátok, majd én megszámolom - és már számolta is Nagykatica pöttyeit.
- Egy-kettő-három-négy-öt. Itt van mind az öt.
- Mennyiii?
- Mondom öt, öt szép kerek pötty.
- De hétnek kellene lennie - mondta halkan Kiskatica, mert a barátnője meg sem tudott szólalni.
- Ne bőgj már - vakarta meg a fejét Tücsök Kázmér, majd felkiáltott. - Lepke Piroska! Csakis ő lehetett - és már nézte is távcsövön a lepke udvart. - Ott van! Mondtam én. Elmehetnék Serlok Holmsnak.
A lányok is belenéztek a távcsőbe, és valóban látták Lepke Piroskát, kezében ott volt egy csokor vadvirág, és a katica ellopott pöttyei. Már indultak is a lepke udvar felé. Nagykatica, Tücsök Kázmér és Kiskatica.
- Azonnal add vissza a csodás pöttyeimet! Látom, ott vannak a kezedben! - kiáltotta Nagykatica.
- Mit adjak én vissza? A te pöttyeidet? Ez egy pöttyes váza, amibe a virágokat teszem, amiket most szedtem. Ezek nem igazi pöttyek, ezek festve vannak.
- Nem igaziak? Akkor hova tűntek az én pöttyeim?
- Biztosan rosszul számoltátok, majd én megszámolom - és már számolta is Nagykatica pöttyeit. 
- Egy-kettő-három-négy. Itt van mind a négy. Nagykatica kis híján elájult.
- Négy? Nekem hét pöttyem volt! A méhek, biztosan azok voltak - és már nézett is a távcsövébe. - Ott! Ott vannak a pöttyeim. Nézzétek!
A többiek is látták Mézikét ahogy sütkérezik a napozó ágyon és Nagykatica pöttyeit emelgeti. Már indultak is a méh lak felé. Nagykatica, Tücsök Kázmér, Lepke Piroska, és Kiskatica.
- Azonnal add vissza a csodás pöttyeimet! - látom, ott van az asztalon.
- Ezek a te pöttyeid? Ez egy pöttyes bögre. Mézes teát iszogattam belőle - nevetett Mézike. - Ezek nem igazi pöttyek, ezek festve vannak.
- Nem igaziak? Akkor hova tűntek az én pöttyeim?
- Biztosan rosszul számoltátok, majd én megszámolom. - és már számolta is Nagykatica pöttyeit.
- Egy-kettő-három. Három csodás pötty.
- Három? De hét volt! A hangyák, biztosan azok lopták el - és már nézett is a távcsövén Hangyáék felé. - Igen, ott vannak! Alfréd tologatja őket!

Valóban mindenki látta, ahogy Hangya Alfréd, egy keréken tologatja Nagykatica pöttyeit. Már indultak is a hangya ház felé. Nagykatica, Tücsök Kázmér, Lepke Piroska, Mézike, Kiskatica. 
- Azonnal add vissza a csodás pöttyeimet! Látom hogy tologatod őket.
- Ezek a te pöttyeid? Vegyél szemüveget, hiszen ez egy pöttyes talicska. Homokot hordok a homokvárhoz. Ezek a nem igazi pöttyek, ezek festve vannak.
- Nem igaziak? Akkor hova tűntek az én pöttyeim?
- Biztosan rosszul számoltátok, majd én megszámolom - és már számolta is Nagykatica pöttyeit.
- Egy-kettő. Itt van mind a kettő.
- Kettő? Az nem lehet. Hét pöttynek kell lennie. Hol lehetnek? Csiga Oszkár! Biztosan ő lopta el. Igen! Ott vannak a pöttyeim! - kiáltott fel Nagykatica, amikor belenézett a távcsőbe.
Valóban mindenki látta, hogy Oszkár nagy lapáttal emelgeti Nagykatica pöttyeit. Már indultak is a csigaház felé. Nagykatica, Tücsök Kázmér, Lepke Piroska, Mézike, Hangya Alfréd, és Kiskatica.

- Azonnal add vissza a pöttyeimet! Láttuk, ahogy lapáttal emelgetted őket.
- Ezek a te pöttyeid? Hahaha. Ez egy pingpong ütő, és egy pöttyes pingpong labda. Ezek nem igazi pöttyek, ezek festve vannak.
- Nem igaziak? Akkor hova tűntek az én pöttyeim?
- Biztosan rosszul számoltátok, majd én megszámolom - és már számolta is Nagykatica pöttyeit.
- Egy. Hát itt van egy pötty.
- Egy? - kiáltott fel Nagykatica, és élettelenül hullott a földre.
- Mi történt vele? Most mit csináljunk? - tanakodtak.
- Meg kell találni Nagykatica hat csodás pöttyét. Itt már csak a mezőtündér segíthet. Ki tart velem? - kérdezte Kiskatica.
- A mezőtündérhez akarsz menni? Az veszélyes lehet - mondták a többiek.
- Meg kell tennem, ő a barátnőm - és felemelte Nagykaticát a földről, egy nagy levélre fektette, nekiveselkedett, majd húzni kezdte a nagy csipkebokor felé, ami mögött a mezőtündér lakott.
A többiek egy darabig némán nézték, az erőlködő katicát, de egyszer Csiga Oszkár felkiáltott.
- Várjál Kiskatica, én is segítek!
- Én is! Én is! - kiáltották a többiek is.
Így aztán mindenki összefogott, és együtt indultak útnak az ájult Nagy Katicával. Kiskatica, Csiga Oszkár, Hangya Alfréd, Mézike, Lepke Piroska, és Tücsök Kázmér.
Igaz féltek, de rendületlenül vitték barátjukat a tündér felé, aki talán tudja hova lettek a csodás pöttyek. Nagy nehézségek közepette átverekedték magukat a szúrós csipkebokron, és valóban ott találták a tündérpalotát.
- Mezők tündére kérlek segíts a barátunkon Nagykaticán - kiáltották a palota kapujában. Ekkor megjelent a tündér. Zöld selyem ruha és tarka virágos kötény volt rajta, fején színes virágkoszorú. Kezében egy csipkebokorág.
- Miért zavarjátok a délelőtti pihenőmet?
- Kedves Tündér, kérlek bocsáss meg nekünk. A segítségedet szeretnénk kérni. A barátunkat nagy baj érte, elvesztek a pöttyei, és most élettelenül fekszik itt ezen a zöld levélen. Kérünk segíts rajta! - így kérlelték a tündért, aki a csipkebokor ággal megsuhintotta Nagykaticát és az egy szemvillanás alatt feléledt.

Meglepetten nézett körbe, majd könnyes szemekkel fordult a barátaihoz.
- Ti vállaltátok értem a veszélyt a tüskés bokron át, hogy nekem segítsetek? Bocsássatok meg nekem, nagyon szégyenlem magam, hogy megvádoltalak titeket. Mezők Tündére, kérlek engem büntess meg, én vagyok az oka, hogy megzavartuk nyugalmadat.
A tündér elmosolyodott, majd így szólt. katica_elveszett_pottyei_mezotunder 
- Nálam vannak a pöttyeid Katica, én vettem el mindig egyet, amikor megbántottál valakit. Visszakapod őket, mert megbántad tettedet, de jól jegyezd meg a kényeskedés, a hivalkodás, a mások megbántása rossz útra vezet - ekkor a Tündér belenyúlt köténye zsebébe, és színes virágszirmokat szórt Nagykatica felé.
Ebben a pillanatban a pöttyek visszakerültek a helyükre.
- Nagykatica megvannak a csodás pöttyeid! - kiáltották örömmel és már számolták is.
- Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét! Éljen a mezők igazságos Tündére!
A Tündér elmosolyodott, felemelte a csipkebokor ágat és a kis csapat, hipp-hopp átrepülte a tüskés bokrot. Egy szemvillanás alatt a mező közepén találták magukat.
- Köszönöm Tündér! Nektek is köszönöm hogy a barátotok lehetek! - rebegte Nagykatica. - Tudjátok mit? Labdázzunk együtt! - és már repült is a pöttyes labda.
- Figyelj jól! Hozzád is elrepül. Kapd el hamar!
Mese forrása: https://bolt.anyameselj.hu/

Kép forrása: www.allfreekidscrafts.com

Fésűs Éva: Pöttömke

Pöttömke akkora, mint egy lábujjhegyen álló katicabogár. Nem tudom, láttatok-e már lábujjhegyen álló katicabogarat? Én láttam.
Méghozzá a meseréti Pöttyös utcában, amit éppen azért neveznek így, mert ott van a katicabogarak mosodája.
Kifeszített pókfonálon szárad a napfényben a rengeteg parányi katica szoknya és olyan vidám látványt nyújt, amint ide-oda leng a szélben, hogy még a mogorva szarvasbogár is elmosolyodik, ha arra jár.
Csak Pöttömke haragszik a mosodára, mert attól nem ér rá az anyukája. Ő vezeti a mosodát, és bizony bőven akad dolga ennek a fürge, ezüstös hajú tündér-asszonykának, hiszen nemcsak a katica-szoknyák mosása, hanem a foltos pilleruhák, levetett zöld szöcske-ingek tisztítása is az ő gondja. Ezért aztán, ha Pöttömke megrántja a köténye sarkát, hogy „Anyu, mesélj!” – mindig csak ezt a választ kapja:
- Nem érek rá, kicsi fiam, majd később!
- Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke.
- Télen. Amikor bezárjuk a mosodát. 
- Mikor lesz télen?
- Mihelyt lehull a hó.
- És mikor hullik le a hó?
- amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet.
- Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra.
- Gyíkocska, állj meg, mesélj nekem4
- Jaj, dehogyis állok! Nagyon sietek. sürgős üzenetet viszek.
- Szabóméhecske néni! Mesélj nekem!
- Jaj, kincsem, dehogy mesélek, akkora munkában vagyok! Éppen pipacsszirmot szabok.
- Tücsök bácsi, ugye, te mesélsz nekem?
- Szós se lehet róla, gyermekem. Gyakorolnom kell az esti hangversenyre.
Senki nem ér rá, mindenkinek dolga van, csak Pöttömke unatkozik, és leül egy harangvirág tövébe sírni. amint javában záporoznak a könnyei, egyszer csak megszólítja valaki:
- Hát te kivagy, és minek szaporítod itt a harmatot?
Valamivel nagyobb kislány áll ellőtte, icipici piros táskával a vállán. Haja, mint a pitypang pelyhe, arca, mint a vadrózsa szirma. Pöttömke először duzzogva akarja elfordítani a fejét, de aztán meggondolja magát és bemutatkozik.
- Pöttömke vagyok, a tündér-anyukám egyetlen manófiacskája.
A kislány bólint: 
- Engem pedig Fontoskának hívnak, mert általában nagyon komoly vagyok, és ha megnövök, tündér szeretnék lenni, olyan, aki csupa jót és szépet tesz. Pöttömke nem tudja, mi az, hogy általában de felcsillan a szeme:
- Akkor most mindjárt gyakorolhatnád a tündérséget általában, és mesélhetnél nekem, meg játszhatnál velem általában, mert nagyon unatkozom, általában!
- Hát ezért sírtál? – csodálkozik Fontoska, majd megkérdezi: - Te miért nem jársz óvodába?
- Az micsoda?
- Az egy szép, kertes ház, ahol egész nap játszunk, énekelünk, mesét hallgatunk.
- Igazán?
- De ez még nem minden, mert rajzolni, sőt festeni is szoktunk, és bábszínházat játszunk.
- Milyen pompás lehet! Éppen nekem való! Vigyél magaddal, Fontoska.
- Azt nem lehet, de kérd meg anyukádat, hogy írasson be. Ha jó kisfiú vagy, biztosan szívesen fogad az óvó néni, és meglátod, soha többé nem fogsz unatkozni. 
Pöttömke jó kisfiú volt, és így esett, hogy három nap múlva, pici piros táskával a vállán, ugyanúgy igyekezett a Százszorszép óvoda felé, mint kedves, új pajtása, Fontoska. Örömtől és büszkeségtől dagadó szívvel lépte át a küszöböt, azután kíváncsian körülnézett.
- Jó reggelt, Pöttömke! – fogadta kedvesen az óvó néni. Már vártunk. de valamit elfelejtettél az ajtóban.
Pöttömke meglepetten hátranézett. Pillantása a kapu fölött lógó csengettyűvirágokra esett. Áhá, megvan! Belecsimpaszkodott a virágok szárába, és elkezdte őket rázni, hogy csak úgy csengett-bongott az egész Százszorszép óvoda. A gyereke nagyot nevettek, az óvó néni pedig felkapta és magához ölelte:
- Csöngetni nem kell, hiszen nyitva az ajtó. Hanem a köszönést felejtetted el. No, sebaj, holnap már tudni fogod, ugye? Most pedig gyere, megmutatom a helyedet a kiscsoportban. Leültetette manófiúcskát egy parányi, piros székre. Pöttömkének annyira tetszett a szék, hogy amikor az óvó néni félrefordult, hintázni kezdett rajta, előre-hátra, s addig billegett, míg egyszer csak…puff!...A szék felborult, Pöttömke legurult. Szerencsére nem nagyon ütötte meg magát, és inkább ijedtében szipogott, mint fájdalmában. 
- Hintázni is fogunk, Pöttömke – emelte fel az óvó néni – de majd odakint az udvaron. a szék nem arra való. Most kérlek, figyelj, mert mesét mondok, azután játszunk és meghallgatjuk a nagycsoportosok énekét. Kiderült, hogy már Fontoska is nagycsoportos, és egyedül is szépen éneke..Pöttömke elámulva hallgatta. Amikor délután hazafelé ballagott, már ő is halkan dúdolgatta magában a dalt. Otthon kíváncsian várta az anyukája.
- Nos, hogy érezted magad az óvodában?
Pöttömke kihúzta magát:
- Köszönöm, egész jól. Azt hiszem, holnap is elmegyek!

Kép forrása: http://letspourtea.com/

Linzer katicabogár

Hozzávalók:

Tésztához
Töltelék: lekvár
Díszítés: 5 dkg tortabevonó

Elkészítés:

A linzertésztához a szárazanyagokat a margarinnal szétmorzsoljuk, majd a tojást hozzáadjuk és készre gyúrjuk. A tésztából lecsípünk egy kis darabot és a kakaóport hozzágyúrjuk. Kis golyókat formálunk belőle, ezek lesznek a fejecskék. 
A maradék sárga tésztába belegyúrjuk a festéket. Kinyújtjuk és 5 cm-es kerek kiszúróval kiszaggatjuk. Tepsibe rakjuk, felére rányomkodjuk a tészta szélére a kis golyókat és így sütjük meg. 190 fokon légkeveréses sütőben kb. 5-8 perc alatt. 
Ha kihűltek lekvárral összetöltjük. Az alja a sima, erre jön a lekvár a teteje a golyóval sütött. 
A csokit felolvasztjuk, és tetszés szerint díszítjük pöttyökkel!

Forrás: http://www.sutnijo.hu/

Kép forrása: www.viccbox.hu

Katica szálló:

Kép forrása: kapanyel.blog.hu

Jelről jelre: csiga

Kép forrása: oeil2cha.blogspot.com.au

Csiga, az óvatosság, ész és megfontoltság jelképe

Csigabiga gyere ki,

Szebb a világ ideki,

Bújj ki kapud aljába,

Ló búsuljon magában,

Ha a lábad táncra áll,

Kilenc tücsök muzsikál,

Járod akár száz napig,

Míg bocskorod elkopik.

Kép forrása: Found on artesanio.com

Országhegyi Károly: Csupa csiga
Csigaházban
csigabiga.
Csiga hátán
csiga ház.
Csupa csuda
dús csalitban
csiga lassan,
csendben csúszik
csiga meg a
csigaház.

Kép forrása: Found on lesribambelles.canalblog.com

Tőgyi János: A csiga

Kicsi csiga család 
Csúszik a zöld fűben, 
Hátán hordja házát 
Egész esztendőben. 

Maga mögött húzza 
Hosszasan a nyomát, 
Szemeit kinyújtva 
Kémleli világát. 

Eső után reggel 
Útra kél a csiga, 
Megérkezik egyszer 
Vajon valahova? 

Nézz körül ha esett, 
Nézz a lábad elé, 
Ne legyen baleset, 
Lépj a csiga mellé!

Kép forrása: hu.pinterest.com

Mutogatós mondóka:

Amikor kinn süt a nap, (a két kéz öt ujja nyitva)
Kis csiga a házában marad. (az ököl zárva a hüvelykujj eldugva)
De amikor eső hullik, (két kéz a fej fölött, az ujjak mozgatása)
Csigabiga előbújik, (a fej két oldalán a két mutatóujj)
Neki az a jó idő,
Mikor esik az eső. (az ujjak mozgatása, az eső utánzása)
Kép forrása: Found on isastuce.over-blog.com

A csigacsalád meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnás táskája.

Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót:

– Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! – és elindultak libasorban sétálni.

Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa.

Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.

A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek.

Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra:

– Mennyi finom saláta, megenném egy falásra!

A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát.

Tovább eszegettek.

Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára:

– Mindjárt vígabb lennék, ha egy kicsit ennék!

A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot.

Megint tovább eszegettek.

Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató:

– Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot!

A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját.

Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:

A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek:

– Búgócsiga! Búgócsiga!

– Elhallgassatok! – röstelkedtek a csigaszülők. – Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot!

Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót.

– Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr!

Megelégelte a csúfolódást a forgószél:

– Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! – azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket.

– Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! – Úgy játszott velük, mintha labdázna.

Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt:

– Ugye jó tréfa volt?!

– Mi az a tréfa?... – szepegte a legkisebb csiga.

Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnás táskákat.

– Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! – jelentette ki csigapapa.

– És minden rendbe jön! – tette hozzá csigamama.

– Igen mama, igen papa! Jóéjszakát mama, jóéjszakát papa! – válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba.

– Aludj te is, kicsim! – simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták.

Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül:

– Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm!

Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába.

– Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!

Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl.

– Mit segítsünk, legkisebb csiga?

– Keressétek meg az ajtómat!

– Az ajtódat? De hiszen ott van!... – kezdte a nyúl.

– A házadnak a... – folytatta a madárka.

– Tetején! – fejezte be a tücsök.

– Ó, jaj! – jajgatott a legkisebb csiga. – A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat!

– Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! – s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára.

– Tessék, legkisebb csiga: az ajtó!

– Fáradj be rajta!

– Nyugodalmas jóéjszakát!

– Köszönöm barátaim! – ásította kimerülten a legkisebb csiga. – Jóéjszakát világ! – és úgy aludt reggelig, mint a bunda.

Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten.

– Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! – kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet.

Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített:

– Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! – és elindultak a Virágos-domb felé.

Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!

Kép forrása: ecofriend.org

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.
- Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.
Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
- Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
- Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
- Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
- Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
- Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
- Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
- Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
- Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
- Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:
Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.
Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
- Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
Itt a vége, fuss el véle.

Kép forrása: www.quernuscrafts.co.uk

László Dorottya: Miért lassú a csiga?

Réges-régen a csigák gyorsabbak voltak a gepárdoknál, talán még a versenyautóknál is. Gyorsaságukról ismerte őket mindenki az erdőben. S hogy miért lettek ilyen lassúak? Elmesélem.
Történt egyszer, hogy a csigának levele érkezett. Kivette a postaládából, és villámgyorsan elolvasta.
„Kedves Csiga!
Hallottam, tegnap megnyerted a futóversenyt. Szeretnélek hát meghívni magamhoz, hogy ezt megünnepeljük egy finom ebéddel.
Üdv: Rigó koma”
De a csiga sem volt ám buta! Jól tudta, hogy a rigó fel akarja falni, ezért esze ágában sem volt elmenni erre az ebédre. Viszont egy szívélyes meghívást nem illendő visszautasítani….
Így hát igazán nem tudta, mit is tehetne.
– Talán lemondhatnám – morfondírozott magában – de nekem sem esne jól, ha valakit meghívok ebédre, és az nem jön el.
Aztán remek ötlete támadt. Meg is írta gyorsan levélben, hogy sajnos, már más ebédre hivatalos, ezért nagyon sajnálja ugyan, de a rigó ebédjére nem tud elmenni.
Nagyon büszke volt az ötletére, és azt hitte, hogy ezzel a dolog el van intézve. Legnagyobb meglepetésére azonban a rigó visszaüzent:
„Kedves Csiga!
Ez igazán nem lehet akadály! Kivel fogsz ebédelni? Meghívhatnád őt is hozzám, és együtt ehetnénk. Feltétlenül üzend meg, hogy ki az, és mit válaszolt a meghívásra!
Üdv: Rigó koma”
Látta a csiga, hogy a rigó rájött a turpisságra, ezért azt üzente vissza, hogy váratlan esemény közbejötte miatt, sajnos, le kellett fújni az ebédet. De most akkor mit tegyen?
– Ha elmegyek a rigóhoz, akkor megesz engem. De ha udvariatlan leszek, és azt mondom, hogy nem megyek, ….hát, akkor is megesz! – sóhajtotta bánatosan, miközben egy levelet rágcsált.
Pár napjába beletelt, mire új ötlettel állt elő. Megüzente, hogy fáj a lába, és ezért nem tud felmenni annak a magas hegynek a tetejére, ahol a rigó lakik.
Ez volt az, amit nem kellett volna! A rigó nyomban visszaüzent egy levélben, hogy semmi baj, majd akkor ő eljön a csigához beteglátogatóba. Szegény csiga, most már hiába bizonygatta, hogy semmi komoly baja nincs a lábának, csak egy kicsit megrándult, a madár ragaszkodott hozzá, hogy meglátogatja.
– Jaj, jaj, most mit tegyek? – sápadt el a csiga.
– A rigó biztosan azért jön, hogy megegyen.
Jött is másnap a rigó, a legszebb fekete öltönyét vette fel a látogatás tiszteletére.
– Szia, Csiga koma! Jobban van már a lábad? – kérdezte a madár.
– Hát, ezt igazán nem mondhatom, Rigó koma – válaszolta a csiga.
– Na, mutasd csak! De hát neked nincs is lábad! – állapította meg döbbenten a rigó.
– Állj csak fel, kérlek, járj egy kicsikét! Hadd nézzem meg, milyen állapotban vagy!
Hát most mit tegyen? Soha életében nem járt még lassan! Most mégis felállt a székről, és ahelyett, hogy elcikázott volna, lassan döcögve csusszant az ajtó felé. Amint a rigó meglátta ezt a kínszenvedést, felkapta a karmaival, és visszatette az ágyba. Gondosan bekötözte a fájós haslábat, főzött teát, majd jobbulást kívánt, és hazament.
Hogy a rigónak miért esett meg a szíve a betegséget színlelő csigán, és miért próbálta meggyógyítani ahelyett, hogy, mint minden normális rigó, megette volna, azt még ma sem tudjuk.
De az biztos, hogy a csigának lelkiismeret-furdalása volt, amiért ily módon becsapta a szegény rigót. Félelmében, hogy kiderül a csalárdsága, még hosszú ideig lassan járt, s úgy megszokta, hogy teljesen eltunyult. Ma már, ha akarna, sem tudna ide- oda cikázni.
Ha a csiga a rigót be nem csapta volna, az én mesém is tovább tartott volna! Vagy még eddig sem!

Forrás: http://mesekonyvem.com

Kép forrása:

Kókuszos csiga recept

Hozzávalók:

  • 40 dkg liszt
  • 25 dkg margarin
  • csipet só
  • 2 dkg élesztő
  • 4 tojás
  • 5 csomag vaníliás cukor
  • 1 dl tej
  • 20 dkg kókuszreszelék
  • 30 dkg kristálycukor
  • 2 evőkanál víz
  • (lehet dióval és cukrozott kakaóval is készíteni)

Elkészítés:

A lisztet, a sót, 2 csomag vaníliás cukrot és a margarint elmorzsolom. Hozzáadom az elkevert tojássárgáját és a tejben felfuttatott élesztőt, és könnyű tésztát gyúrok belőle. Ha kemény, kis tejet adok hozzá. Fél órát pihentetem.

Közben a 4 tojásfehérjét 2 kanál vízzel és a cukorral gőz felet kemény habbá verem, ha kész a hab, a kókuszt és a vaníliás cukrot hozzáadom, összekeverem.

A tésztát ketté vágom és téglalap alakúra nyújtom, megkenem a kókuszos habbal, két szélét behajtom, és 4-5-öt tekerek rajta, majd levágom a tésztát. A hengert feldarabolom, a csigákat sütőpapírral bélelt tepsire teszem. (A maradék tésztával ugyanígy dolgozom.)

200 fokos előmelegített sütőben szép aranybarnára sütöm.

Kókuszos tekercs

Hozzávalók: 30 dkg háztartási keksz, 20 dkg porcukor, 2 evőkanál kakaópor, 2-3 dl feketekávé, ½-1 dl rum, 15-20 dkg vaj, 15-20 dkg porcukor, 15-20 dkg kókuszreszelék.

Elkészítése:

Vegyünk fél kiló háztartási kekszet, daráljuk meg! De vehetünk daráltan is. Keverjük össze 2 evőkanál kakaóporral, 20 dekagramm porcukorral, 2-3 deci feketekávéval, 1/2-1 deci rummal. Az egészet gyúrjuk jól össze.
Mindeközben 15-20 deka puha vajat keverjünk össze ugyanannyi porcukorral fehéredésig majd és ugyanannyi kókuszreszelékkel dolgozzuk jól össze. (szép hófehér legyen) Ezek után nyújtsuk el a kakaós tésztát (kb 50cm x 30 cm nagyságúra) egy darált keksszel jól meghintett zsírpapíron vagy sütőpapíron, kenjük meg a tésztát a cukros-kókuszos-vajas masszával, majd tekerjük fel. Szórjuk meg bőven kókuszreszelékkel. Tegyük hűtőben legalább egy órára. Felszeletelve tálaljuk!

Kép forrása: www.idecorsz.com

Kép forrása: Found on etsy.com

Jelről jelre. hajó

Kép forrása: www.facebook.com

A szelek eredete (francia népmese)

Egyszer egy kapitányt útnak indítottak a hajójával: menjen, keresse meg, hol laknak a szelek, s hozza el az óceánra őket. Mert abban az időben örökös szélcsend volt a tengeren, soha még egy könnyű kis fuvalom sem rebbent, a hajók csak evezővel haladhattak, és szegény matrózok majd belegebedtek a kemény búzásba.
Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakatta a hajófenékre.
A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek: a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk.
Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten.
Az egyik azt mondta:
- Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk.
- Nem szabad - mondta egy másik -, a kapitány megtiltotta.
- Nem is fogja észrevenni! - erősködött az egyik matróz.
- Éppen csak belekukkantok az egyik zsákba. aztán gyorsan újra bekötöm a száját.
Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, éppen azt, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és izzé-porrá törött. A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az óceánon, s azóta is ott tanyáznak.
Kép forrása: hu.pinterest.com

Döbrentey ildikó: a hajó manó meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajómanó. Egy óriási óceánjáró hajón élt, amely árut szállított egyik kikötőből a másikba. Óriási volt az óriási hajón minden: óriási a kémény, óriási a kormánylapát, óriási a zászló, óriási a fedélzet, óriási a vasmacska, óriási a hajtókar, óriásiak a láncok, óriásiak a huzalok.
Bámult is minden hajó, mikor befutottak a kikötőbe! Laposan nézett a bálnavadász hajó, féltékenyen lesett a sétahajó, elismerőn ámult a vitorláshajó, ijedten pislogott az utasszállító hajó, kacéran kacsingatott a kisasszonyhajó, komolyan figyelt a tengerfelettjáró, rövidlátón hunyorgott a tengeralattjáró.

– Óriási! Az én hajóm a legóriásibb! – ujjongott a hajómanó. – Ezer hordó gépolaj!

Peckesen kiállt a hajóhídra, s onnan nézte, hogy a rakodómunkások ezer hordó gépolajat gurítanak le az óriási hajóról. A hordók helyébe kétezer láda banánt rakodtak, aztán felszedték a horgonyt, és továbbhajóztak új vizek felé.

Büszkén lobogott a hajózászló, biztosan kormányzott a kormánylapát, diadalmasan füstölt a hajókémény:

– Így füstölnek lám a nagyok! Én egy fontos, nagyon fontos kémény vagyok! – és pöffentett egy óriási füstpamacsot.

– Semmit félbe én nem hagyok! Én egy fontos, nagyon fontos lapát vagyok! – és északnak fordította az óriáshajót.

– Selymem feszül, fénylik, ragyog! Én egy fontos, nagyon fontos zászló vagyok! – és óriásit csattant a szélben.

– Óriási! – lelkendezett a hajómanó. – Ezen a hajón mindenki tudja a dolgát!

Ebben a pillanatban halk sóhajtás hallatszott. Mintha valaki finoman ásított volna egyet.

– Ki ásítozik itt?

– Bocsánat... Én vagyok, a csöppnyi csavar.

– Csöppnyi csavar?! Itt, ahol mindenki óriási?!

– Én csöppnyi vagyok. És fölösleges...

– Jegyezd meg, hogy ezen a hajón senki sem fölösleges! Itt mindenki hasznos! Mindenki fontos! Mindenki dolgozik!..... Hol vagy hát?!!

– Az orrod előtt. A hajtókar könyökében.

– Ó...! Valóban csöppnyi vagy, de akkor se fölösleges! Ha idecsavartak, akkor óriási szükség van rád!

– Ha-hahhhh....

– Ne ásítozz!

– De ásítozom! Mert unatkozom! Itt senki sem törődik velem!

– És én?! Én senki vagyok?! Siránkozás helyett inkább végezd a dolgodat!

– Akkor mondd meg, hogy mi a dolgom!

– Azt nem tudom! De az biztos, hogy óriási!

– Óriási dolguk a többieknek van!... A kémény füstöl! A kormánylapát kormányoz! A zászló lobog! A gépek zakatolnak! A láncok csörögnek! A huzalok feszülnek ... De én?! Én nem csinálok semmit! Csak kuporgok itt! Elegem van az óriási dolgokból!

– Nyugalom, csöppnyi csavar, óriási nyugalom! Holnap újból meglátogatlak!

Másnap szörnyű vihar tört ki a tengeren. Rázkódott az óriási hajó. Rázkódott a kémény. Rázkódott a kormánylapát. Rázkódott a zászló.

– Fontos feszül, nagyok, ragyog, fontos félbe, fontos félbe, zászló vagyok!...

– Semmit hagyok, füstbe ragyog, fontos fénylik, fontos fénylik, lapát vagyok!...

– Selyemzászló nagyon ragyog, fontos feszül, fontos feszül, kémény vagyok!…

Egyszer csak: nyekk! – megállt a hajó. A vihar is elült. Csend lett.

– Mi történt?! – rohant elő a hajómanó. – Kétezer láda zöld banán, mi a baj? Miért nem füstöl a kémény? Miért nem kormányoz a kormánylapát? Miért nem lobog a zászló? Miért nem zakatolnak a gépek? Miért nem csörögnek a láncok? Miért nem feszülnek a huzalok? Minden a helyén, mindenki munkára kész, miért nem megyünk mégsem? Miért áll a hajó?

…És akkor megpillantotta a hajtókar könyökén a lyukat: a csöppnyi csavar kirázódott a helyéről, s most ott hevert a hajópallón.

– Csöppnyi csavar! Csak nem alszol?!

– Nem, csak teljesen kicsavarodtam.

– Miattad nem megy a hajó!

– Miattam?! Te ugratsz engem...

– Most nagyon figyelj! – azzal a hajómanó fölcsippentette, és helyrecsavarta a csöppnyi csavart.

Nyomban működni kezdett a hajtókar, megfeszültek a huzalok, csörögtek a láncok, munkába lendültek a gépek, lobogott a zászló, kormányzott a kormánylapát, és füstölt a kémény, mintha abba se hagyta volna!

– Óriási! Miattam megy a hajó!

A csöppnyi csavar azóta is ott szolgál a hajtókar könyökében. Továbbra sem törődik vele más, csak a hajómanó. A csöppnyi csavar mégis olyan erősen kapaszkodik, mintha óriási lenne!

– Nem fáradok, nem nyughatok! Én egy fontos, nagyon fontos csavar vagyok!

A hajómanó pedig peckesen jár-kel az óriási hajón:

– Hiába, ahol én vagyok a hajómanó, ott mindenki tudja a dolgát!

Kép forrása: bullesdeplume.blogspot.com

Kép forrása: hu.pinterest.com

Megy a hajó a Dunán

Kinyújtott lábbal leülünk a földre. A gyerkőc velünk szembe ráül a lábunkra. Ahogy mondjuk a versikét, ringatjuk, dobáljuk a lábunkkal (mintha a hajó ringatózna a Dunán) és a zsupsznál a hátára borítjuk és jól megcsikizzük.

Liccs, loccs, liccs, loccs
Megy a hajó a Dunán
Lemarad a kapitány
Kiabál, trombitál
De a hajó meg nem áll
Zsupsz

Kép forrása: i.pinimg.com

Mutogatós változat:

Megy a hajó a Dunán

Rajta ül a kapitány

Nézi-nézi a vizet

Forgatja a kereket

 

Lassan forog a kerék,

Mert a vize nem elég

Gyorsan forog a kerék

Mert a vize már elég

Első két sornál dülöngélhetünk, mint a hajó a hullámzó vizen.

Harmadik soránál két kezünket homlokunkhoz tesszük, mint egy napellenzőt és kicsit jobbra is és balra is elnézünk, mint aki tényleg a távolba néz.

Negyedik sornál két könyöknél hajlított egymással szembe néző karunkat egymás fölött megtekerjük, imitálva a kereket.

Második versszak első két soránál jó lassan tekerjük.

Harmadik és negyedik soránál pedig jó gyorsan.

Kép forrása: moneysavingmom.com

Képes ötletelő: ha kevés a helyed és van egy két bőröndöd, donbozod

Kép forrása: www.google.se

Kép forrása: i.pinimg.com

Kép forrása: http://lalinda.pl

Kép forrása: http://lalinda.pl

Kép forrása: http://lalinda.pl

Kép forrása: http://lalinda.pl

Kép forrása: www.google.nl

 

 

Jelről jelre: felhő

Felhő a könnyedség jelképe

A felhő a légkörben lebegő apró vízcseppek és/vagy jégkristályok halmaza.

Felhőfajok: pehelyfelhő, bárányfelhő, fátyolfelhő, gomolyfelhő, lepelfelhő, réteges esőfelhő, gomolyos rétegfelhő, rétegfelhő, gomolyfelhő, zivatarfelhő.

Kép forrása: /i.pinimg.com

Kép forrása: https://www.tumblr.com

Kép forrása: https://innerchildfun.com

Kép forrása és ahonnan myomtatható: https://i.pinimg.com/originals/ba/7f/e5/ba7fe5ca07864abf9868bb72a355425d.jpg

Bartos Erika: Felhők (részlet)

Bárányfelhők fenn az égen,

Tündökölnek hófehérben.

Lengedeznek, fogócskáznak,

Alkonyatig meg sem állnak...

 

Oly fehérek, oly vidámak,

Rakoncátlan táncot járnak,

Napkorongot körbefonják,

Táncba vinnék, hogyha tudnák.

 

Napsugáron himbálóznak,

Harmatcseppet falatoznak,

Bárányhangon zeng az ének,

Mintha felhők bégetnének.

 

Bárányfelhők, bárányfelhők,

Ábrándosak, elmerengők,

Elpillednek napnyugtára,

Eltűnnek az éjszakába’.

Kép forrása: Found on flickr.com

Osvát Erzsébet : Irigy felhő

Sötét felhő,
irigy felhő
eltakarta a napot.
Húzott rá egy
óriási, szürke
felhőkalapot.
De jött a szél
es elfújta
a csúf felhőkalapot,
űzte, űzte,
hagyja békén,
a napot!
A napsugár
örömében
a kertekre
leszaladt:
fűre, fára
virágokra
szórta a sok
aranyat.

Bokkon Gábor: A megbántott kövér felhő

Megy a Felhő fönn az égen,
fütyörészve, szép kövéren.
Bizony nagyon lóg a hasa,
lassan ér hát ezért haza.

Egy tó fölött megáll mégis
– Van még idő estebédig –,
tükörképét nézi hosszan,
föl is kiált jó hangosan:


„Nem is vitás, ki a legszebb:
enyém ez a pompás termet.
Aki látott egyszer engem,
nem lehet, hogy mást szeressen!"

Örömében hasa remeg –
indul tovább, elégedett.
Fütyörészve, szép kövéren
megy a Felhő fönn az égen.

Arra visz a Szélvész útja,
ordít, süvít zúgva-búgva:
„De kövér vagy! S hű, de rusnya,
felhők közt a világcsúfja!"

Közeledve, távolodva
komisz Szélvész ezt harsogja. –
Áll a Felhő megszeppenve,
borús lesz az arca, kedve.

Szipog – pedig nem akarja,
könnyes már a szeme sarka.
Bánatában sír a Felhő
– ezért dől most ránk az eső.

K. László Szilvia: Felhőpásztor

Felhőpásztor, felhőnyáját
terelgeti szépen,
fidres-fodros felhőbirkák
ballagnak az égen.

Szél a pásztor, és a felhők
szót fogadnak neki,
arra mennek, mendegélnek,
merre ő tereli.
Kis Szellőcske azt figyeli,
mit csinál az apja
néha-néha segít neki,
amikor az hagyja.

Úgy látod, a felhőbirkák
egy helyben topognak?
Tudhatod, a kicsi Szellő
épp most gyakorolhat.

Zelk Zoltán: Párácska

Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.

Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédjainak:

- Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle! 
- Az bizony - mondogatták a felhőszomszédok -, zivatar, de még országos eső is lehet...

Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.
Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:

- Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.

Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:

- Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő... 

Felhőmama így szólt:

- Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány...

Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:

- Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!

A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:

- Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!

Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket.
De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé.
Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:

- Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!

A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.

Kép forrása: http://www.kixcereal.com

Kép forrása: i.pinimg.com

Kép forrása: sugarspiceandglitter.com

Habcsók torta

Hozzávalók:

A tortalapokhoz:

A krémhez:

Elkészítés:

  1. 2 tepsit sütőpapírral kibélelünk, és a papírokra 2 egyenlő nagyságú kört rajzolunk.
  2. A fehérjét a porcukorral és a vaníliás cukorral kemény habbá verjük. Most nem gőz fölött csináltam, de lehet hogy legközelebb megpróbálom. Előmelegített sütőben megsütjük.
  3. A pudingot megfőzzük, hűtjük és belekeverjük a habbá vert Hulalát.
  4. Óvatosan lefejtjük az alsó lapnak szánt korongot és áttesszük egy olyan tálra, amin tálalni szeretnék. Rákenjük a habot, és rátesszük a másik lapot.

Forrás: http://www.nosalty.hu/

Márványozás borotvahabbal

Képek forrása: http://spenotkakreativ.blogspot.hu/

Felhő gyurma recept:

Hozzávalók:

  • 1 rész hajkondícionáló / hajbalzsam
  • 2 rész kukoricakeményítő
  • ételszínezék

Lépések:

  1. Tegyél egy tálba hajkondícionálót.
  2. Keverd hozzá a kukoricakeményítőt. A kondícionáló sűrűségétől függ, hogy mennyi keményítőt kell tenni hozzá, tehát tegyél még hozzá, ha nem elég szilárd számodra.
  3. Keverd össze jól az alapanyagokat.
  4. Cseppents bele pár csepp ételszínezéket.
  5. Jól gyúrd össze a gyurmát.

Forrás: https://csanavarazs.wordpress.com

Kép forrása: Via Rosa Miranda Sauret

Kép forrása: teacherspayteachers.com

 

Jelről jelre: cseresznye

Cseresznye az üdeség és vidámság jelképe

A gyümölcsnek közel ezer fajtája van, a termés színe a fehéres sárgától a mély bordóig terjed, nagysága és alakja a kicsi kerektől a nagy szív alakúig ugyancsak sokféle, héja vékony és vastag is lehet. Tudatos emberi szelekciónak, nemesítéseknek köszönhető ez a változatosság: a közös ős a közel-keleti származású, savanykás erdei, vad- vagy madárcseresznye.

A Földközi-tenger medencéjében már az ókorban termesztették az „istenek eledelét”. A legenda szerint Lucullus hadvezér vitt először egy nagyobb szemű fajtát a perzsa hadjáratról Rómába (i.e. 64-ben), mivel katonái nagyon megszerették a szomjoltó gyümölcsöt. A nemesített fajták hazánkban csak a török uralom idején terjedtek el. A Távol-Keleten is honos gyümölcs virágzásához kötődik a japánok tavaszköszöntő ünnepe.

Csupa egészség

cseresznye 78−82 százaléka víz, a római katonák ezért oltották vele eredményesen szomjukat. A természetgyógyászat a vesetisztító, vértisztító gyümölcsök közé sorolja, ezáltal bőrújító is, jó a pattanások ellen. Csökkenti a vér húgysavszintjét, ezért az ízületi megbetegedések, például a köszvény megelőzésében is bizonyított hatása. A reumát is enyhíti, és segít a cukorbetegségben szenvedőknek. Enyhe hashajtó hatása van, ezért szorulással küszködőknek ajánlott a fogyasztása. Szárából tisztító, vízhajtó, méregtelenítő hatású teát készíthetünk.

Alacsony a zsír- és a fehérjetartalma, viszont sok szénhidrát és növényi rost van benne. A vitaminok közül az A, a B1, a B2, a B6 és a C jelentős, így erősíti az immunrendszert, gátolja a daganatos elváltozások, szív - és rendszeri problémák kialakulását. Sok ásványi anyagot és nyomelemet vehetünk magunkhoz a cseresznyével: folsavat, foszfort, kalciumot, káliumot, nátriumot, kobaltot, és kiemelkedően sok vasat. Fogyasztása segíti a fogak és csontok fejlődését, ezért gyerekeknek kifejezetten ajánlott, káliumtartalma a zavartalan izomműködésért, a normál vérnyomásért, a megfelelő szívritmusért felelős.

A bogyós gyümölcsökben általában található antocián erősíti és rugalmassá teszi az érfalat, gátolva az érelmeszesedés kialakulását. A cseresznyének gyulladást gátló, fájdalomcsillapító hatása is van, és a nátha kezelését is kiegészíti. S természetesen minél érettebb a cseresznye, annál édesebb, tehát gyümölcscukor-tartalma annál magasabb.

Zelk Zoltán: Megérett a cseresznye
Megérett a cseresznye
piroslik az ágon.
Ezer piros csengettyű
csilingel a fákon. 

Megérett a cseresznye
szedik a kosárba.
Holnap reggel szekérrel
viszik a vásárba.

Jaj,de piros,jaj de szép,
az íze de édes!
Sül is már a tepsiben
a cseresznyerétes!
Kép forrása: krokotak
Várfalvy Emőke: Cseresznye az ereszben

Egy kis piros Cseresznye,

Bepottyant az ereszbe,

Meglátta ezt a Rigó,

Érett cseresznyét falni jó!

Fütyülte és megette,

Így lett ebéd Cseresznye.

Kép forrása: premeditatedleftovers.com

Nyiri Attila: A cseresznye
Fehér ruhát öltöttem, senkinek sem kellettem.
Majd a zöldbe öltöztem, de azzal sem tetszettem.
Piros ruhát felvettem, azon nyomban elkeltem.
Kép forrása: www.nestforbaby.com
Zelk Zoltán: Megérett a cseresznye

Megérett a cseresznye
piroslik az ágon.
Ezer piros csengettyű
csilingel a fákon.

Megérett a cseresznye
szedik a kosárba.
Holnap reggel szekérrel
viszik a vásárba.

Jaj,de piros,jaj de szép,
az íze de édes!
Sül is már a tepsiben
a cseresznyerétes!
Kép forrása: www.easypeasyandfun.com

Kányádi Sándor: Cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.
Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.
Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.
— Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom — mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
— Hogyne, hogyne, hát persze! — bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.
Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.
A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott, és simogatta a kalászokat.
Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
— Fiatalság, hálátlanság — mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
— Úgy bizony! — füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött.
— Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék — mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellékuporodott, de a szeme fönn, az ágak hegyén járt.
— Rázintsd már meg azt az alsó ágat — enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. — Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.
Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
— Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! — fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.
Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
— Hű, de finom, hű, de jó! — ujjongott a nyár.
— Hát igen, már ehető — mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. ,,Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam — gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. — No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" — villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.
— Nini, cseresznye — dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
— Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet!
— Abbizony már az enyém! — nyelvelt vissza nyár úrfi.
— Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! — markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.
— Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!
— Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
— Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
— Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
— Nem vagyok szemtelen.
— Az vagy, ha mondom.
És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.
A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak.
Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.
— Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam — mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.
— Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! — kiáltott utána a nyár meghatódva.
Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak.
Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.
Kép forrása: www.mommymoment.ca
Cseresznyés sajttorta
A sütőt melegítsük elő 180 fokra. Egy tortaformát vajazzunk ki.

A kekszet morzsoljuk össze, vagy tegyük egy zacskóba, és egy sodrófával törjük kisebb-nagyobb darabokra. Keverjük össze az olvasztott vajjal, majd rakjuk bele a tortaformába. Egyenletesen osszuk el, és egy kanál segítségével nyomkodjuk le. Süssük 10 percig. A sütőt ne kapcsoljuk ki, inkább emeljük fel 200 fokra.

A cseresznyét és a cukrot melegítsük fel egy serpenyőbe, majd adjunk hozzá fél narancs levét, valamint a fahéjat. A vaníliarúdból kaparjuk ki a magokat. A rúd egyik felét tegyük a rumba, melegítsük fel (kb. 5 perc). Ha kész, akkor tegyük félre.

A porcukrot keverjük össze a kukoricaliszttel és a krémsajttal. Adjuk hozzá a felvert tojásokat, a tejszínt, a vaníliás rumot, és a narancslevet.

A cseresznyés keverék felével és az apróra vágott csokoládéval keverjük össze, majd tegyük a kihűlt kekszes alaphoz. Süssük 40-45 percig, amíg szép aranybarna lesz a teteje.

Tálalás előtt készítsük el a csokoládéöntetet, amihez első lépésként melegítsük fel a tejszínt. Ha már elkezd forrni, akkor adjuk hozzá a jó minőségű, apróra vágott csokoládét, és egy habverővel keverjük simára.

A tortát díszítsük a megmaradt cseresznyével, és öntsük le a meleg tejszínes csokival.

Cukrozott cseresznye

Hozzávalók:

5 kg cseresznye, 1 kg cukor, víz, 5 literes üveg.
Elkészítés: A megmosott szép ropogós cseresznyét a következőképpen magvalom: szemöldökcsipesszel benyúlok a szár helyén, csavarok egyet, és kihúzom a magot. a szem szinte egyben marad. Ötliteres uborkásüveget tele rakok vele. 1 kg cukrot annyi vízzel hogy jól átnedvesedjen, addig főzök, míg a cukor el nem olvad. Ráöntöm a gyümölcsre, megforgatom az üveget, hogy mindenütt érje. A cukrosedényt nem mosom el, csak letakarom a gyümölccsel együtt. Másnap a levet beleöntöm, az edénybe, felforralom, és visszaöntöm. Ezt 12 napig minden nap megcsinálom, adigra a lé szinte alig van, akkor lecsurgatom és tüll alatt kiteszem a napra aszalódni. 1-2 nap alkatt kész, jól záródó edényben tárolom, de le is lehet fagyasztani, az még biztosabb.
Tanácsok: Más gyümölcsöt, megggyet, alig érett sárgabarackot, nektarint, őszibarackot szilvát is lehet, és főleg sárgadinnyét, nem túl éretten.

Forrás: http://www.hoxa.hu/

Kép forrása: varazspor.blogspot.com
Kép forrása: imgfave.com
Kép forrása: Les Coups de coeur de Stef

+ ötlet: Cseresznyevirág

Mester Györgyi: A pillangófa

A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.

Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.

A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.      Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó barna ágacskáival senki sem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az embermagasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel sem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó, langy tavaszi esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő, hatalmas felkiáltójelként fölébe magasodó gyertyánok és bükkök lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a szálas faóriások koronáját.

Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán, gyorsan röpült az idő.  Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csupán azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, azután meg mind lehullottak. Nagy ritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről évre.

Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban, a szokásos, hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.

A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint azelőtt volt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.

A nagy, tüzes golyóbis napról napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon – gondolta –, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor próbaképpen egy kicsit megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. A fehér pillangóhadat jobban szemügyre véve észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő pillangófa!

Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárga csíkos, pihén pihés kis rovar telepedett a fehér pillére.

– Nem mész onnan – rivallt rá –, hagyd békén az én pillangóimat!

– Micsodáidat?! – ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. – Te buta kis vadcseresznyefa! Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!

A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: nagyra nőj, kicsi fácska, te vagy itt a legszebb!

Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paraván élő dísze lett a kis fa.

Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgáspirosan zöldesbarna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél múltával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdőszerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb…

Kép forrása: chloeruoyi.blogspot.com
Kép forrása: www.meetthedubiens.com
Kép forrása: dollarstorecrafts.com
Kép forrása: craftsbyamanda.com

Befejezésül:

Magpárna fül(has) fájásra:

Kép forrása: www.meska.hu



Feedek
Megosztás